Birthday Boy ~ Happy Minho Day

Boldog születésnapot kívánok a biasomnak! Remélem, jól telt a napja

 

Aznap álmosan ébredtem pont úgy, mint mindig, hiába rezgett, visított, a zenétől a mobilom én még aludni akartam. Fáradtan nyúltam érte, hogy bekapcsolhassam a szundi módot. Még legalább tíz percet akartam aludni, ez volt az egyik legnagyobb vágyam, és úgy éreztem, hogy ennyit megérdemlek a születésnapom alkalmából. Sosem tulajdonítottam neki nagy szerepet, hiszen csak vénülök, egyre közelebb vagyok az öregkorhoz minden évben.  Amióta pedig a SHINee debütált és Idol lettem, azóta meg főleg semmi különleges nincs ebben a napban. Ugyanúgy halálra dolgozzuk magunkat, legfeljebb a vállalat ad egy tortát. Ennyi, nem több. Csak egy ugyanolyan nap, mint mindegyik. Csoki tortával.  A mai nap sem lesz más. Éppen ezért engedtem meg magamnak tíz perc szundit. Sajnos nem mindenki volt ilyen nagylelkű, mint én magammal. Hallottam az ajtó nyílását, valamint az egyre közeledő léptek zaját. Egy kéz ragadta meg a vállam és gyengén rázogatni kezdett.

- Minho - ah, ébredj! – Jinki szintén fáradt lehetett, legalábbis ez jött le nekem a hangja alapján. Lassan kinyitottam a szemeimet, hogy informálódjak az ittléte felől.

- Mi van? – ráncoltam a homlokom. A nap lágyan sütött be az ablakon, mégis úgy éreztem, hogy kiégett a szemem a túl sok fénytől. Hunyorogva néztem a hyungomra, valami válaszra várva.

- Elmúlt öt óra.

- Kelts fel hatkor! – ezek után egy ásítással elintézve a vezető véleményét, megfordultam a másik irányba és nagyjából azonnal visszaaludtam volna, ha nem Jinki lett volna a bandavezér, és nem végezte volna jól a dolgát. Sajnos egyik sem volt rá jellemző. Inkább lerántotta rólam a takarómat.

- Így is hagytalak fél órát aludni. Kifelé! Most!

- Az előbb csörgött a vekkerem – csak azért is kötöttem az ebet a karóhoz. Nem akartam elhinni, hogy ennyire nem érdekelt senki az, hogy a születésnapomat ünnepeltem. Szinte mindig kialvatlanok voltunk, a sok munka miatt ráadásul még szabadnapot sem kaptunk. Igyekeztem ezt a napot jól indítani, de sajnos az idő nagyúr volt. 

- Igen, fél órája. Azóta egyszer beállítottad szundira, utána a földhöz vágtad. Nesze, összeszereltem neked.

Felpillantottam, amikor a mobilom pontosan a fejem mellett ért földet. Azaz ágyat. Innentől kezdve pedig a játék vérre ment. Bár eredetileg most le kellett volna állnom vitatkozni a vezetőnkkel, inkább felkeltem. Egy gyors nyújtózkodás és pár fekvőtámasz után helyre is állt a vérkeringésem, és már csak fel kellett öltöznöm. Kinyitottam a szekrényajtómat. Mára be volt tervezve egy koncert, meg különféle próbák. Kivettem egy melegítőnadrágot, fehérneműt és egy pulóvert. Természetesen valami unalmas, természetes színt választottam. Szürkét. Az a legkevésbé feltűnő, főleg egy szürke világban. Magamat is megleptem, olyan gyorsan végeztem el az átöltözést. Megágyaztam, utána pedig megnéztem a mobiltelefonomat. Melegség töltötte el a lelkem. Rengeteg sms érkezett nekem a születésnapom miatt. Természetesen elsőként a bátyám küldött egy rövidke, de számomra annál értékesebb üzenetet, utána rengeteg rajongó, sasaeng, shawol, flamer. Persze, ezek szinonimák, de nekem mégis mindegyik másmilyen. Hiszen minden ember különböző és ez bennük a szép. A vége felé találtam egy olyan kicsi szöveget, amitől kissé elszorult a szívem. A szüleimtől jött.

„Fiam, mi szerettünk volna az elsők lenni, de már biztosan megelőztek minket. Boldog születésnapot, reméljük, jól telik és ki tudod magad pihenni. Szeretünk, appa és omma”

Többször is átolvastam az üzenetet. Már hozzászoktam, hogy szinte sosem láthattam őket és egyszerűen néha már az eszembe sem jutottak. Csak akkor beszélgettünk, ha valami ünnep volt, esetleg kaptam egy szabadnapot, aminek nem sok haszna volt. Ilyenkor általában csak aludtunk a srácokkal egész nap, esetleg játszottunk valamit és megengedtünk magunknak pár szelet süteményt, vagy valami nehezebb, laktatóbb kaját. Éppen ezért jó volt, ha évente legalább egyszer hazamehettünk. Idén még nem is voltunk a családunkkal, csak anyák napján kaptuk fél órát az anyáinkkal. Éppen ezért nőttük ki magunkat egy nagy családdá. Egymáson vezettük le a feszültségünket, és talán ez volt az oka annak, hogy nem hiányzott annyira az igazi, vérszerinti családunk.  Még végigfutottam a maradék üzeneten, utána kiléptem a szobámból. Egyenest a konyhába vezetett az utam. Már kezdtem éhes lenni, valamint ilyenkor a bandából valaki biztosan ott lébecolt. Hallottam néhány neszt abból az irányból, ami még inkább megerősítette a gyanúmat.

Befordultam a helyiségbe. Még igazából nem keltem fel teljesen.

- Boldog szülinapot! – hallottam meg négy nagyon ismerős hangot. Felpillantottam. Szemben álltak velem a csapattársaim. Jonghyun, Onew, Key és Taemin, valamint a rappertársam kezében egy kicsi fehérszínű torta, rajta egy égő huszonnégyes gyertyával. A meglepettségtől egy pillanatra ledermedtem, utána azonnal meghajoltam nagyjából kilencven fokban.

- Köszönöm szépen – mondtam.

- Nincs mit –nevetett fel Jonghyun, kisöpörve a szemébe lógó szürke tincsét.

- Na, fújd el a gyertyát! –türelmetlenkedett Kibum. Közelebb lépett hozzám, és konkrétan a képembe nyomta az égő gyertyás tortát.

- Ne felejts el kívánni! – vigyorodott el Taemin a háttérben. Egy pillanatra végigfuttattam rajta mosolyogva a tekintetem. Abból az aranyos, védelemre szoruló kisfiúból egy csodálatos, szexi férfi lett. Sokat változott az évek alatt, de néha azért visszatért a gyermeki kiléte, még ha ez az akarata ellenére történt is vele. Ezek után visszatértem a tortámhoz. Magamban kívántam valami számomra fontos dolgot, utána pedig vettem egy mély levegőt. Azonnal elfújtam a gyertyámat. A többiek tapsolni kezdtek és éljenezni, pont úgy, mint minden születésnapkor, mégis sokat jelentett ez az ünnepeltnek. Végül én is megtapsoltam magamat. Ezek után Key leültetett minket. Mindenkinek vágott egy kis szelet tortát, természetesen én kaptam a legnagyobbat, amit Taemin nagyon féltékenyen bámult. Hiába a férfias kinézete, enni szeretett, és mindent bevetett, hogy sok kaját kaphasson. Kiöltöttem rá a nyelvem. Enyém volt a nagyobb szelet süti, ráadásul reggeli helyett kaptuk, amiben mondjuk semmi különleges nem volt, de mégis így volt a legjobb.

- Még mielőtt elkezdenénk tortázni, lenne itt valami neked, Minho-ah - szólalt meg hirtelen Kibum. Letettem a villámat és érdeklődve figyeltem rá. A banda három tagja felállt, utána Jinki vezénylésével a kezembe nyomtak egy dobozt.

- Tudjuk, hogy nem nagy ajándék, de használd egészséggel - vigyorgott Jonghyun. Le lehetett olvasni az arcából, hogy ő kíváncsibb volt a reakciómra, mint én az ajándékomra. Pedig tényleg nem tudtam, hogy mit vettek nekem a barátaim.

- Köszönöm szépen - a meghajlás után pedig nekiálltam kibontani. Egy fényképezőgép volt az. Vadonatúj, kiváló márka, rengeteg pluszfelszereltséggel. Egy pillanatra még a lélegzetem is elállt.

- A múltkor mondtad, hogy van valami hiba a gépeddel, úgyhogy a fiúkkal vettünk neked egy újat. Reméljük, tetszik - magyarázott továbbra is a dínópofa, villogtatva az ezer wattos vigyorát.

- Köszönöm. Nem hittem volna, hogy megjegyeztétek, amikor magamban morogtam - valóban így volt, csak egyszer mondtam, hogy már nem volt az igazi a gép. Hihetetlen, hogy valamelyik ezt meghallotta, és közösen vettek nekem egy újat. Ilyenkor még magam is elcsodálkozom a csapaton.

- Tőlem majd mást kapsz - szólalt meg hirtelen a maknae, arcán egy felettébb gonosz mosollyal.

- Miért, mi kapok tőled? - pillantottam fel. Igyekeztem kifürkészni a választ a tekintetemmel, és reméltem, hogy ügyesen csináltam. Taemin beleharapott az alsó ajkába. Szemmel láthatóan nem akarta elmondani nekem azt a bizonyos meglepetést, inkább szétharapta a száját. Teljesen logikus.

- Meglepetés lesz - jelentette ki hosszas farkasszemezés után- most pedig tortázzunk!

Mindenki leült a helyére, én pedig eltettem a gépemet egy biztonságos helyre, nehogy összekoszolódjon. Mindenki nekilátott az édességnek. Egyébként gyakran volt, hogy mondjuk egy tábla csokit eszegettünk el öten reggeli gyanánt. Ennek oka az édességből származó energia volt, és az, hogy nem volt időnk rendes étel elfogyasztására. Mikor bevettem az első falatot a számba, szinte berobbant az az íz. Az egész szervezetemet végigjárta a fehércsokoládé és mandula tökéletes krémje, amely a lágy piskótában még kiválóbb összhatást produkált. Ízlelőbimbóim örömtáncot jártak, a tudatomba pedig sajnos zuhanó üllőként hasított bele az emlék. Az emléke ennek az édességnek. Megint visszarepültem a gyerekkoromba, ahol omma éppen kiemelte a sütőből a tortát, appa fényképezett, a bátyám pedig igyekezett eltitkolni az ajándékaimat. Éreztem omma fehércsokoládé tortáját a számban, ami megszólalásig hasonlított erre, hallottam Minseok csacsogását, és éreztem appa erős karját a vállamon, amint éppen felköszönt és büszke, hogy a kisfia megint nőtt egy évet.

Mindezt egy falat torta idézte elő bennem. Visszakívántam azt az időszakot, amikor a családommal lehettem, és együtt ünnepeltünk. Mert hiába vagyunk így egyben mind az öten, azért ez nem volt az igazi. Azonban ez az emlék eltűnt és újra a jelenben kötöttem ki, a barátaimmal.

- Finom ez a torta – jött ki a torkomon ez a kijelentés.

- Köszönöm. – bólintott Kibum – Eddig minden évben kritizáltad a tortámat. Most legalább elismerted a tehetségem.

- Ezt fix, hogy nem te csináltad – ráztam meg mosolyogva a fejem. Kibum szeretett néha túlzásokba esni, és azért ilyen jó tortát nem tud sütni, mondjon akárki akármit. Ez olyan volt, mint omma tortája. Kibum pedig elvileg nem ismeri a titkos receptet. Szóval szerintem cukrászdából hozták.

- De, én csináltam – morgott a társam – felhívtam anyádat és megkérdeztem tőle a receptet. Hét éven át kritizáltad a fehércsokoládé tortámat, és amikor meghallottam a titkos hozzávalót, azt hittem, hogy felképellek. Az egésznek az volt a titka, hogy a tésztába bele kell szórni egy csipet fahéjat. Ennyit nem bírtál nekem elmondani?

Először azt hittem, hogy tényleg haragudott rám, de nem. Mosolyogott, és nem is szúrt le igazán, inkább csak megjegyezte, hogy gonoszkodtam vele.

- Egész éjjel sütött – tette hozzá Jonghyun. Már kezdett bűntudatom lenni, amiért mindig elégedetlenkedtem Key tortájával.

- Köszönöm hyung – hajoltam meg ismét.

- Ha mindenképpen meg akarod köszönni, akkor a shawoloktól kapott ajándékokat nyugodtan elpakolhatod az ajtóból. Ezzel máris egy nagy szívességet teszel nekem –nevetett fel Kibum, utána ő is bekapott egy falatot. Éppen reagálni akartam, de Taemin közbeszólt. Szemeiben a merő érdeklődés csillogott.

- Hyung, milyen érzés ilyen öregnek lenni?

Egy darabig értetlenül meredtem rá. Még soha, senkit nem kérdezett meg erről. Pedig nem is én vagyok a legidősebb a bandában, hanem Onew. Mindenesetre a többiekből kitört a röhögés, sőt, Jonghyun majdhogynem visszaköpte a süteményt is. Jinki az asztalt csapkodta, Kibum pedig visított a röhögéstől. Igyekeztem visszafojtani a sajátomat, több-kevesebb sikerrel.

- Két év múlva megtudod – nyögtem ki. Egy pillanatra eltorzult az arca. Ekkor realizálódott benne, hogy ő sem olyan fiatal már. Inkább nekiállt befejezni a süteményt. Szép lassan el is fogyott az egész. Mindenki elismerten dicsérgette a cukrászt, aki vigyorogva dobta be a koszos tányérokat a mosogatógépbe. Jinki kiterelt minket cipőt húzni, ugyanis a menedzser már lenn topogott a kocsija mellett állítása szerint. Gyorsan elkészültünk, indulásra készen álltunk, főleg, miután Kibum is felöltözött rendesen.

Jinki nem tévedett sokat. A menedzser a kocsiban hallgatta a rádiót, mikor leértünk. Mindenki beült a helyére. Még egyszer ő is felköszöntött, utána útnak eredtünk.

Meglepően gyorsan telt el ez a nap. Benn mindenki felköszöntött, utána nekiláttunk a kemény munkának. Este megtartottuk a koncertet, ahol megint tortáztunk, utána pedig mehettünk végre haza. Egész nap csak a gyerekkori emlékeim jártak a fejemben. Mostanában valamiért szükségem volt a családomra, pontosabban már nagyon hiányoztak nekem. Csak egy kicsit szerettem volna velük lenni, de akárhogyan kértem, Youngmin nem engedett. Talán ezért is voltak ezek a lázongások az idén, mert már mindenki unja a vasszigorát, aminek nem sok gyümölcsét látjuk. Nem azt mondom, hogy nincs pénzünk, de azért gonoszság az, amit velünk művel.

Fáradtan estem be aznap este a szobámba. Az ajándékokat már behozta hozzám a takarítónő, így arról már le volt a gondom. Az ablakhoz vonszoltam magam. Amint néztem kifelé, megint csak a családomra gondoltam. Már hiányoztak, és látni akartam őket. Akár csak fél óra erejéig.

De ez hülyeség, még jó, hogy nem erre pazaroltam el a szülinapi kívánságom. Hosszasan vacilláltam, hogy mit tegyek. Általában ilyenkor fel szoktunk hívni egy „alkalmi lányt” azért, hogy ne legyünk egyedül, de most ahhoz sem volt kedvem.  Sőt, aludni sem. Csak bámultam ki az ablakon, újabb és újabb családi képeket felidézve.

Valaki kopogott.

- Szabad – szóltam neki. El sem tudtam képzelni, hogy ki lehetett az ilyenkor. Jó, volt egy tippem. Biztosan kinn maradt valamilyen ajándék és Kibum behozta nekem.

A kilincs lenyomódott, az ajtó pedig lassan kinyílt. Ismerős, könnyed léptek zaja járta át a szobámat, amint az illető közeledett felém. Megállt mellettem, ő is az ablakon kezdett kifelé bámulni.

- Ahhoz képest, hogy születésnapod van, egész nap le voltál hangolva – jegyezte meg.

- Igyekszem elterelni a gondolataimat, de nem megy – sóhajtottam fel továbbra is az eget kémlelve.

- Ennyire hiányzik a családod?

- Eléggé. Talán most kezd realizálódni bennem, hogy ők az egyedüli biztos pont az életemben. Nincs családom, szerelmem, csak néhány barátom. Ráadásul elhanyagolok mindenkit…

- Ez nem igaz – szakított félbe – te vagy az egyik leggondoskodóbb ember, akit ismerek. Amikor későn értem haza, te mindig megvártál, amikor csajoztam, te mindig tanácsokat adtál, amikor beteg voltam, te mindig virrasztottál az ágyam mellett. Olyan vagy, mint ha kaptam volna egy szuper testvért. Ránk pedig mindig számíthatsz. Tudod jól. Mi is egy nagy család vagyunk.

- Ez kedves – mosolyodtam el –de te is tudod, hogy egyszer vége lesz, és akkor nem számíthatsz a banda többi tagjára. Eddig azt hittem, hogy mi bármeddig kitartunk, de elnézve a többieket, nem hiszem.

- Odaadom neked az ajándékod – mosolyodott el. Ránéztem.

- És mi az?

- Öltözz fel valami rendes hacukába és gyere. A kocsiban várlak – intézkedett. Megveregette a vállam, utána pedig elsietett, ugyanolyan könnyed léptekkel távozott, mint amilyenekkel jött. Sóhajtottam egyet, utána pedig átöltöztem. Felvettem egy szimpla farmert, egy fekete pulóverrel. Ezek után kabát, sál, cipő és már rohantam is le. Taemin a motort járatta már a kocsiban, valószínűleg jól befűtött magának. Nem kellett csalódnom, valóban megcsapott a meleg levegő, amikor kinyitottam az ajtót.

- Hova megyünk? – érdeklődtem.

- Majd meglátod – válaszolt némi habozás után. Elindultunk. Az egész út alatt csendben voltunk. Én bámultam ki az ablakon, Taemin pedig vezetett. Általában ökörködni szoktunk, de most már mindketten fáradtak voltunk bármihez is. Nagyjából negyed óra után megálltunk. Taemin kiszállt, így én is kénytelen voltam, utána pedig rohantam mögötte. Felsietett az első emeletre, ott megvárt. Kérdő tekintettel meredt rám, mintha csak arra várna, hogy engedélyt adjak neki. Megoldottam a helyzetet, ugyanis benyitottam. Egy üres lakás volt az, semmi nagy szám. Nem igazán értettem, hogy mit akarhat tőlem Taemin, elvégre ketten voltunk csak…

Felkapcsoltam a villanyt. A hirtelen jött fény szinte kiégette a szemem. A maknae pedig folyamatosan lökött be a nappali felé. Ott is felkapcsoltam a lámpát nehogy belelépjek valami rejtett csapdájába.

- Boldog születésnapot! – hallottam meg az emberi kiáltásokat. Egy pillanatra ledermedtem, miközben végigmértem azt a sok mindenkit, aki eljött. Megdobbant a szívem a velem szemben álló ommámtól, akinek a jobb oldalán appa, a balján pedig Minseok volt. A lakás nem is volt olyan kicsi, mint hittem, ugyanis bőségesen elfért benne a Super Junior, az F(x) a Red Velvet, az EXO, az SNSD. sőt, itt volt Kangta, a SHINee maradék három tagja, egy-két külsős barát, valamint az Apink is. Meg egy-két staff tag, akikkel jóban voltam, tehát mindenki, aki számított.

- Kö… köszönöm –hajoltam meg – szeretlek titeket!

Majdnem sírtam. Ilyen szép ajándékot még sosem kaptam. Hiszen végre láthattam a régi ismerőseimet.

- Mi is szeretünk! – hallatszott egyöntetűen a válasz. Taemin mellettem állt meg. Mosolyogva pillantottam oda rá.

- Ezt mind egyedül szervezted? – kérdeztem. Válaszképpen bólintott.

- Nem volt egyszerű, de sikerült – mosolygott. Nem bírtam visszafogni magam, megölelgettem a kissrácot.

- Köszönöm. Szuper barát vagy!

- És most igyuk taccs részegre magunkat! – hallottam meg appa kiáltását. Abbahagytam az ölelgetést, és elkerekedett szemekkel néztem, amint ő, Minseok és Kangta nekiálltak egy ivóversenyt csinálni. Omma szurkolt. Komolyan, olyanok voltak az őseim, mint a fiatalok. A zene max hangerővel ment, Key pedig leültetett és megitatott velem egy üveg vodkát.

***

Az első dolog, amire emlékszem, hogy nagyon fájt a fejem és hányingerem is volt. Konkrétan éreztem a gyomrom kavargását, de semmi kedvem nem volt felkelni. Sajnos ez nem kedv kérdése volt. Konkrétan azonnal kijött a tegnap esti maradékom. Csak annyi időm volt, hogy megforduljak, így sikerült az ágy mellé taccsolnom. Valami mocorgást hallottam a hátam mögül, így gyorsan megfordultam. Egy rövid hajú nő feküdt háttal nekem, nagy valószínűséggel meztelenül. Én is ruha nélkül voltam, ráadásul egy teli gumit is találtam a földön. Vagyis megtörtént a nagydolog az éjszaka folyamán. Sokáig gondolkoztam, hogy kinek lehet ilyen haja. Végül kizrásos alapon arra jutottam, hogy Amber és én bizony lefeküdtünk. Visszadőltem az ágyba. Csak ezen zakatolt a fájó fejem. Pont Amber, amikor annyi jó csaj volt ott. Mondjuk Krystal, Chorong, Wendy, Yuri, Tiffany… erre pont Amber…

Nincs vele semmi bajom, sőt, imádom, de józanon sosem feküdnék le vele. Pedig az ember részegen a legőszintébb. Lehet, hogy titokban mindig is csak Amberre vágytam? Mert azt tudtam, hogy valaki iránt sokat érzek a szívem mélyén, úgy, de nem igazán tudtam, hogy ki lehetett az. Nem mellesleg nem emlékeztem arra, hogy a barátosnémnak megint fekete lenne a haja. Amber megfordult és hozzám bújt. Lepillantottam rá, és amikor megpillantottam az arcát, rosszul lettem. Amber Taemin volt! A SHINee maknae-ja feküdt mellettem. Hamarosan kinyitotta a szemeit. A tekintete egy darabig elidőzött a testemen, majd felpillantott rám.

- Jó reggelt, hyung!

- Sz.. szia... – nyögtem ki valamit. Még mindig rémülten bámultam Taemin arcát, ami neki nem tetszett annyira.

- Minden ok? –kérdezte. Megpróbált felülni, de látszott rajta, hogy nagyon fájt az alsó fele – nagyon kemény lehettél az éjszaka… ez jobban fáj, mint gondoltam.

- Tessék? – pillantottam rá értetlenül. Elmosolyodott.

- Már az első pár korty után rám másztál. Nem bírtalak levakarni, úgyhogy én is ittam egy kicsit, és aztán itt kötöttünk ki.

- Téged nem zavar? –nem értettem semmit. Taemin szeretett? Vagy csak kíváncsi volt, hogy milyen egy pasival?

- Hyung, a 2min valódi ship. Először nehéz feldolgozni, de amint végiggondolod, rájössz, hogy mi ketten egymáshoz tartozunk. Egy ideje már jeleztem feléd, hogy ennek meg kell történnie, és most, hogy már egyikünk sem szűz a homoszexualitás terén, fel merem tenni a kérdést. Megpróbáljuk?

Csak feküdtem ott rémülten. Ellöktem őt magamtól.

- Ez egy álom! Én nem vagyok meleg!

- Azzá tett minket a cég. Ez minden – vont vállat a maknae. Felkaptam a földről egy nadrágot és egy pólót, majd kirohantam a dormból, ahova nem tudom, hogy hogyan kerültünk vissza. Csak cipőt húztam és felkaptam egy kabátot. Beszáguldottam az SM-be, de nem hagyott nyugodni a gondolat. Talán tényleg Taemin volt az én titkos szerelmem, hiszen ettől féltem az egyik legjobban. Elvégre a haverom volt, és nem akartam őt elnyomni. Imádokoztam, hogy ez csak vicc legyen. Mindenesetre egy idő után kezdtek visszajönni a képek, és egyre inkább úgy festett, hogy életem legjobb éjszakáját éltem meg. Vele. A születésnapomon.

Other World's Love

Erszényes Farkas

Hatalmasat ásítottam. Már órák óta a gépet bámultuk. Ugyanazt az ötperces videót. A semmiről. Egy repülőgép villogott a sötét tájban. A felvételt mi készítettük, mikor este jöttünk haza az iskolából. Persze, Kim Jonghyun, a hülye ezt megint űrhajónak vette, mint minden mást. Ha találtam egy rágót az utcán, akkor a földönkívüliekre kente, ha elaludta a haját, akkor is, ha megszakadt az adás, akkor is, és még sorolhatnám. Igen, a legjobb barátom be akarja bizonyítani, hogy az emberiség nem a majmoktól származik, mint ahogyan azt Darwin leírta, meg ahogy azt a fosszíliák mutatják, de még csak nem is a Biblia szerint születtünk, hanem valami teljesen más dolog volt a háttérben. Erre bizonyíték a Stonehenge, a piramisok, meg a különféle építmények, akár a Nagy Fal is. Nem is beszélve Seth istenről. Az egyiptomi hieroglifákon és képeken talált élőlény ugyanis nem ezen a bolygón él. Feje hasonlít a teve őséhez, valamint a kecskékhez. Illetve ott vannak az istenek, amelyek kivétel nélkül a magasban éltek. A jók és a rosszak. Jonghyun szerint ez nem véletlen. Ezért dekkoltunk nagyjából mindennap a pincéjükben, ahol a drágalátos haverom vagy negyven laptopot birtokolt, ha nem többet. Hogy miért?

A válasz roppant egyszerű.

Ezekkel lopott adatokat a NASA-tól. Felkapcsolta a hamis routerjét, majd feltörte vadidegen emberek számítógépét. Tulajdonképpen azokról dolgozott. Most éppen egy svéd pasi gépén volt. Ezzel feltörte a NASA jelszavát, és láthatatlanul lekoppintotta a legutóbbi fejleményeket. Átfutotta őket, mobillal lefényképezte a képernyő tartalmát, majd láthatatlanul eliszkolt. Sosem töltött le semmit, maximum videókat, de azokat is mások gépének a segítségével. Nem értettem, hogy mitől lett ekkora számítógépzseni, de a földönkívüliek nagyon régóta érdekelték őt.  Eleinte még csak olvasgatott róluk, meg videókat nézett, de utána nagyon komolyan elkezdett ezekkel foglalkozni. Minden idejét a nyomozással töltötte, és csak kutatott és lopott és utánajárt és bizonyítékot keresett és nyomkövetőket helyezett el. Teljesen bekattant. Folyton csak a gép előtt ült, még suliban is a telefonjai valamelyikén kutatott. Mindenki elfordult tőle, csak én maradtam, én is csak azért, mert különben összeroppant volna, vagy legalábbis annyira megszállottja lett volna az ufókutatásoknak, hogy akár meg is halhatna.

- Minho, ne aludj! – konkrétan lelökött a székemről.

- Nem alszom – ásítottam csukott szemmel.

- Dehogynem! Itt hortyogsz, hiába beszélek neked – morgott. Visszavette a szemüvegét és kutatott tovább.

- Egyáltalán mennyi az idő? – kérdeztem tőle. Vetett egy apró pillantást a monitor legaljára, de egyből fel is kapta a fejét, hogy tovább nézhesse a videóját.

- Fél öt – válaszolta teljesen rezzenéstelen arccal.Nem tudom, hogy csinálta, én éjfél után már nem voltam magamnál.

- Hyung, nem halaszthatnánk ezt el reggelre? Kérlek, nagyon fáradt vagyok, és az ufóid megvárnak – ásítottam még egyet.

- Dehogy várnak meg te sötét paraszt! – háborodott fel. Beleivott a kávéjába. Megjegyzem, én már rég megittam a sajátomat – Ők is élőlények, mint mi. Nem maradnak sokáig egyhelyben, csak ha felderítést végeznek. Nézd, ezeket most szedtem le a Nasa titkos adatai közül – mutatta. Őszintén? Semmit nem láttam az egészből, csak nagy, homályos foltokat.

- Felolvasnád, ha megkérlek rá?

- Azt írja, hogy az ufók közöttünk járnak, csak valamiért nem vesszük őket észre, pedig az aurájuk olyan mágneses erőket sugároz, amelyeket megérzünk. Ilyenkor olyan érzésünk van, mintha leapadna a tüdőnk, vagy valami hasonló, fullasztó érzés. Állítólag kasztok vannak náluk, és idejárnak nyaralni, valamint tudományos kísérleteket elvégezni rajtunk. Ők is hasonlítanak ránk, csak valami más bennük. Vannak tudósaik, felderítőik, pilótáik, meg sok-sok más, hasonló dolog – igen, idősebb volt nálam kettő évvel, de ebből semmi nem látszott meg. Olyan izgatott volt, mint egy ötéves kisgyerek, ami nem volt rossz hasonlat, mert eleve alacsony teremtmény volt. Dinoszaurusz képén egy ezer wattos vigyor ékesedett.

- Csodálatos – reagáltam valamit.

- Nem is figyelsz rám!

- Hyung szombat hajnali fél öt van. Este nyolctól azt az egy videót nézzük. Természetes, hogy a szervezetemnek alvásra van szüksége.

- Rendben, aludjunk – vonta meg a vállát. Elkezdte kikapcsolgatni a gépeit – képzeld el, hogy rátettem a fehér notebookomra egy olyan rendszert, ami érzékeli a paranormális dolgokat. Vagyis, ha megtörténik egy földönkívüli-földreszállás, akkor megjeleníti a helyszínt.

Mondta a szöveget és mondta és mondta és mondta, és én már nem is figyeltem, hanem lefeküdtem az egyik ottani matracra, betakarództam és elaludtam. Nem érdekeltek a földönkívüliek. Zöldek, hegyes a fülük és bizarr szemeik vannak, nem mellesleg szerintem nem is léteznek…

***

- Minho! Minho! Ébredj már fel! – rázogatott Jonghyun. Még aludtam volna, de mindegy.

- Mennyi az idő?

- Negyed kilenc, de nem fogod elhinni, mi történt! – teljes extázisban volt, erre még félálomban is rájöttem. Ilyenkor pedig fel kell állni és el kell rohanni, mert fix, hogy felderítőset akar játszani. Ezeknek mindig én vagyok az elszenvedő alanya, és bármiben merek fogadni, hogy most is az leszek.

- Na, mondd

- Jelzett a gép! Az adatok szerint fél órája leszállt egy ismeretlen gép a közeli barlangrendszerben. Nincsenek azonosítási adatai. Meg kell előznünk a hivatásos csoportot, hallod? Összepakolom a gépeket, te odamész hozzájuk, megmondod nekik, hogy békével jöttél, de azért vigyél magaddal kést, meg gyümölcsöt. Én a környéken elbújok valahol, rendben? – magyarázta a tervét.

- Hyung, én ebből semmit sem értek. Minek vigyek fegyvert, ha békével mentem? – kérdeztem még félálomban.

- Mert nem tudhatjuk a szándékaikat, na öltözz! – kirántott a matracomról, és az ölembe vágta a ruháimat. Miközben komótosan öltözködtem, ő ki-be pakolta a laptopjait. Nagyjából hetente talált földönkívülit, és mindig mentünk megkeresni őket. Remélem, a mostani kudarc után feladja. Nem mintha az a fajta lenne, de reménykedem a csodában. Pont, mint minden alkalommal. Sajnos kezdem érteni, hogy miért nincsenek barátaink. Ha Jonghyun a fejébe vesz valamit, akkor azt megcsinálja, bármennyire is hülyeség az egész. Mikor végeztem, azonnal húzott maga után. Fél órán át szenvedtem mellette. Csak azt hallgattam, hogy ezek biztosan földönkívüliek, és az milyen király lenne, ha kiderülne, hogy tényleg tőlük származunk. Inkább nem válaszoltam erre semmit, csak hallgattam a szövegelését.

Aztán végre megérkeztünk. Sosem hittem volna, hogy eljön ez a pillanat is. Egy erdőben voltunk, pontosabban nemzeti parkban. Jonghyun teljesen izgatottan vezetett, amitől rossz előérzetem támadt. Egy darabig még haladtunk a jel után, végül megálltunk. Rövid terepszemle után a társam sikeresen elbújt egy fa mögött. Elismételte a tervet, bedrótozott, ezek után utamra engedett. Egy darabig tétováztam. Persze, földönkívüliek nem léteznek, mégis volt egy olyan érzésem, hogy most találni fogok valamit abban a barlangban. Lehet, hogy valamilyen ragadozó állatot, mondjuk tigrist, de azért egy ufónak sem örülnék. Kék vagy zöld, nyálkás, ronda, ijesztő ujjakkal. Ilyenek lennének, ha léteznének. Persze, az űrlények is csak mesék, mint a Nagyláb, a Loch Nessi szörny, vagy a vámpírok. Lehet, hogy vannak rajtunk kívül más civilizációk, de nagy valószínűséggel ők is csak annyira fejlettek, mint mi. Szóval, nincs mitől tartanom. Lassan sétálgattam a barlangrendszer előtt. Csak kisebb lyukak voltak mindenhol, esetleg egy minimális mélyedéssel. Akárhova mentem, sehol sem volt senki. Tudtam, hogy teljesen felesleges volt eljönni tesztelni Jonghyun hülye csészealját, de mindegy. Ha már ide kerültem, akkor végig is csinálom.

Volt egy bonyolultabb barlangrendszer, de az is üres volt. Utána jött még egy. Amikor bepillantottam, egy vörösen izzó szempárral találkozott a tekintetem. Lassan bementem a barlangba. Igazából rettenetesen féltem, szívem szerint elfutottam volna, de a kíváncsiságom legyőzött. Azok a rubinvörös szemek úgy meredtek rám, hogy oda kellett mennem. Szinte teljesen megbabonázott. Meg akartam őt ismerni, amikor hirtelen kiugrott a sötétségből és rám vetemedett. Hatalmas mancsai karmait kiengedte, ezzel mély sebeket ejtve a mellkasomba. Felszisszentem a fájdalomtól. Hasonlított egy farkashoz, de annál sokkal nagyobb volt, és szőrtelen. Elővettem a fém rudat, amit magammal hoztam. Rendesen fejbekólintottam őt. Egy pillanatra megtántorodott, de hamarosan újra támadni kezdett. Ekkor megint fejbe vágtam. És megint, majd újra és újra, egészen addig, amíg le nem küzdöttem őt magamról. Érdekes, vörös csíkok voltak az oldalán. Nem a vértől, hanem ilyen mintájú lehetett a szőre, vagy a bőre, még nem találtam ki, hogy mi ez. Felállt és rám vicsorgott. Érdekes, kétágú nyelve volt, mint a kígyóknak, a hegek, amiket a rúddal szereztem neki, begyógyultak. Nem tudom, hogy ez milyen lény lehetett, de nagyon megijesztett. Elővettem a hatalmas vágókést. A farkasszerű lény újra nekirugaszkodott, ám a kés kettévágta az orrát. Az ütés erejétől visszaesett. Gyorsan odasiettem hozzá, és levágtam a fejét. Inkább biztosra mentem, bár egy nemzeti parkban öltem meg egy olyan állatot, amiről még soha nem is hallottam. A vére kék volt. Megborzongtam a látványtól.

- Minho? Élsz még? – hallottam meg Jonghyun hangját a fejhallgatónak álcázott távkommunikációs eszközben.

- Igen – sóhajtottam – ez ijesztő volt, és még sosem láttam ehhez hasonlót. Ha minden igaz, kék a vére…

- Tudnál információkat mondani róla?

- Testfelépítése hasonlít az erszényes farkaséhoz, de lényegesen nagyobb. Mikor megláttam, vörös szemei voltak, most feketék neki, szinte nem is látszik. Hátán nm csíkos, hanem helyette az oldalán, vörösen. Ha megfogom, akkor hasonlít a bőre vagy a szőre a kígyóéhoz, ugyanolyan kemény, és elég áthatolhatatlan, megpróbáltam késsen elvágni a nyakát, és nem volt egyszerű. Egyébként van valamilyen minimális fedőszőre, mert elég puha a tapintása. Mikor megütöttem, sérülései eléggé hamar begyógyultak, mint Farkasnak az X-menből. Valószínűleg az orr a gyengepontja. Nem olyan, mint egy kutyáé, sokkal inkább Seth-hez hasonló – eközben fogdostam őt mindenhol, hogy tudjak részletes azonosítást végezni – Két sorban vannak a fogai, alul is, felül is. Tépőfogai visszahúzhatóknak tűnnek. Karmai nagyon hegyesek, olyan szinten belém markolt, hogy szerintem áttörte a mellkasi csontozatom is. De minimum megrepedt.  

- Úristen! Jól vagy? – megrémült.

- Persze, csak kicsit nehezebben veszek levegőt. Folytatom a felderítést – azzal elindultam. Továbbra is tartottam magamnál a fegyvereimet, hátha valami sokkal érdekesebb dologgal találkozom most össze. Már kezdtem hinni a földönkívüliekben. Ugyanis egy kékvérű állat eléggé meggyőző bizonyítékként szolgált nekem. Most már óvatosabban koslattam, menedékhelyek után kutatva. Azután megláttam valamit fényleni. Csak pár másodperc erejéig tartott, de láttam. Erről értesítettem Jonghyunt, utána beljebb mentem. Óvatosan bekukucskáltam a rejtett barlangrészbe. Egy fiú volt ott, valamilyen feljegyzéseket készítgetett. Eléggé érdekes laptopja volt, ugyanis áttetszősége eléggé szembeütött. Nem tudtam, hogy mi a jó megoldás. Vagy elfutok, vagy leállok vele beszélgetni. Bár az elsőt kellett volna választanom, valami késztetést éreztem arra, hogy társalogjak vele. Olyan barátságos arca volt.

Vettem egy mély levegőt és előléptem.

- Jó napot! – köszöntem neki, mintha nem is tudtam volna a jelenlétéről, játszottam a meglepettet. Ugyanolyan nyugalommal bámulta a gépet, mintha nem is hallotta volna meg, hogy köszöntem neki. Egy idő után befejezte a jegyzetkészítést. Szúrósan a szemembe nézett.

- Földönkívülit keresel?

- I… igen. A te jeled is érzékelte, hogy leszállt itt egy hajó? – érdeklődtem kissé megilletődve. Csak felnevetett.

- Valami olyasmi – eltette a gépét. Egészen kicsi kockává vált, így simán belefért a fiú zsebébe.

- Láttad a farkast?

- Igen. A követőm. Olyasmi, mint egy háziállat.

- Még sosem láttam azelőtt ilyen állatot. Kék a vére, és iszonyatosan erős. Milyen fajta? Vagy ez valami túltenyésztett korcsféleség? – érdeklődtem. Egyre inkább kezdtem magam rosszul érezni. Mi a fene folyt itt? Nem válaszolt, de éreztem, amint a testem a levegőbe emelkedett, majd a barlang falához csapódott. Iszonyatos fájdalom járta át a testem. Szinte éreztem, amint a csontjaim darabokra törtek.

- Elárulok neked egy titkot, ember – szemei aranyszínűvé változtak. Annyira megijesztett a látvány, hogy szívem szerint elmenekültem volna, de nem tudtam. A puszta tekintetével szakította szét a testem. Több helyen is felszakadt a bőr, éreztem az újonnan nyíló sebeket. Ez a srác valószínűleg földönkívüli volt!  - Atripolik vagyok, amit ti ufónak, vagy földönkívülinek hívtok. Azonban van egy kis probléma… az atripolik az ember elődje. Hadd avassalak be a történetbe. Mi már nagyon régóta élünk a saját bolygónkon. Békességben élünk két naprendszerrel arrébb. Világunk fejlett, halhatatlanok vagyunk a levegőnek köszönhetően. Mikor megszületünk, a szüleink döntenek felettünk, hogy átküldenek-e másik bolygóra nevelkedni, vagy maradunk-e a saját helyünkön. A mi naprendszerünk úgy működik, mint ez a bolygó. Ti országok között utaztok, tanultok, mi bolygók között. Igen ám, de létezik a mutáció. Egy atripoliknak az a jellegzetessége, hogy képes irányítani a dolgokat, mint például, ahogy én most téged mozgatlak a puszta gondolatommal. Azonban a mi mutációnk az már születéskor kimutatódik, ugyanis megszűnik a kvartala, vagy nálatok csecsemő fémes aurája, vagyis egyfajta fogyatékosság mutatkozik. Ezektől pedig meg kell szabadulnunk. A szülők nem engedik, hogy megöljük őket, ezért egyfajta száműzésben részesülnek. Szerencsére már vannak szereink, amelyekkel ez megakadályozható, így már nem kell elküldeni a kvartalákat. Szóval a gyuptraknáink, vagy felfedezőink kerestek egy életképes bolygót. Itt találtak is egyet, azonban hüllők éltek itt, vagy ahogy ti nevezitek, dinoszauruszok. Az oldofnokok, vagy katonák kiirtották őket, és az embercsecsemőket ide száműzték. Az állataink elbaltázott, fejletlen, avagy elcsökevényesedett példányait is átpasszoltuk nektek, azonban a ti bolygótokon is megkezdődött egyfajta mutáció. Megjelentek a majmok.  Elkezdődött egy különleges mutáció náluk is. Hamarosan megjelent a neandervölgyi-ember. Ezekért szintén visszamentünk, hogy kipusztítsuk őket. Néha visszamentünk lepasszolni újakat, és azt vettük észre, vagy az elcsökevényesedett, erőtlen kölykök megerősödtek, és szaporodni kezdtek. Így egy új fajnévvel illettünk benneteket. Ti lettetek az emberek.

- Milyen élőlényeket passzoltatok le ide? – kérdeztem. Nagyon hihetetlen volt ez a történet, de valami információt ki akartam szedni belőle. Jonghyun kedvéért.

- Elsősorban emlősöket, és erszényeseket. Nálatok a hüllők és a madarak evidensek voltak, szóval, mi adtuk a ragadozókat. Farkasok, rókák, pumák, tigrisek… csak ezek mind máshogy néznek ki nálunk. Nálunk inkább vékonyak, de izmosak, mint az alvilági élőlények. Például az Anubisz szobrok. Ők a mi kutyáinkról lettek mintázva – elengedett – jó volt csevegni. Számításaim szerint öt perced van hátra ezen a bolygón a túléléshez. Sok sikert ember. Már nem találkozunk, és sajnos nem is láthatom végig a halálodat. Haza kell mennem.

Csak annyit láttam, hogy a barlang fala hirtelen kidülledt. Az ufó lekopogott egy kódot, a falon kinyílt egy ajtó, ő pedig belépett rajta, amit mennydörgéshez hasonló hang kísért. Volt ebben a földönkívüliben valami megmagyarázhatatlan. Először is, beszélte a nyelvemet, másodjára… azt hiszem, belészerettem. Tökéletes volt. Én pedig akartam őt. Kicsit bizarrnak tűnt, de ez volt az igazság.

- Minho! Minho! Hallasz? Nem hallottam semmit a beszélgetésedből azzal a fiúval, mert a saját hangja manipulálódott és csak recsegés jött át. Minho! Egy ufó volt? Hogy nézett ki? És te hogy vagy? Hallod? Válaszolj! – csak csengtek a fülemben Jonghyun kétségbeesett ordibálásai. Válaszolni akartam, de amikor kinyitottam a szám, vér bugyogott onnan elő. Már-már feketén. A bal lábamat egyáltalán nem éreztem, mellkasomat tépte a fájdalom. Tényleg maximum öt percem lehetett hátra. Odamentem ahhoz a falhoz, ahol az ufó tűnt el. Lekopogtattam ugyanazt a kódot, amit ő. A fal kinyílt, én pedig valahogy becsúsztam oda. Megint jött a mennydörgés. Azután szinte felszívódott a testem. Éreztem, hogy száguldok ezerrel, mint egy hullámvasútban, csak sokkal gyorsabban. Utána csak egy tompa ütést éreztem.

***

Mikor magamhoz tértem, egy ágyban feküdtem. A szoba kék volt, pontosan olyan mintázattal, mint a sci-fi filmekben azok a hatszögű elemek. Persze, lehet, hogy csak kórházban voltam, sőt, reméltem is, hogy csak álmodtam ezt az egész ufótörténetet. Azonban a mellkasomban lévő fájdalom nem ezt mutatta. Felemeltem magam nagy nehezen, könyökkel támaszkodva. Ekkor vettem észre valakit a lábam mellett ücsörögni. A headsetemet nézegette. Hirtelen felém emelte a fejét.

- Hogy érzed magad? – érdeklődött.

- Egészen jól – ment neki a halk válasz. Ez nem doki volt.

- Kibum vagyok. Én találtalak meg az utcán. Valószínűleg még sosem utaztál fénygéppel ember. Egyáltalán hogy találtál rá, és honnan tudtad a kódot? – érdeklődött. Kedves fogadtatás, mondhatom.

- Minho vagyok, és a legjobb barátom, Jonghyun teljesen odavan a földönkívüliekért. Ha észrevesz valamilyen jelet, akkor oda el kell mennünk, és ő a távolban figyel, míg én végzem a piszkos munkát. Vagyis keresem az ufókat. Ő pedig géppel bizonyítékokat szerez róluk. Az elején csak sajnálatból csináltam ezeket neki, mert nem voltak barátai, de mostanában már hozzászoktam. Most találtam egy ilyen kutyaszerű izét, azt megöltem, valamint találkoztam egy ariktosztisszal vagy mivel.

- Atripolik. Ez a fajnevünk – javított ki – hogy nézett ki az illető?

- Fiú volt, fekete hajjal, kb száznyolcvan centi, kicsit alacsonyabb. Aranyszínű szemei voltak, és eléggé helyes arca. Ő beszélt velem. Beavatott a történelembe. Majdnem megölt, nem is tudom, hogy hogyan éltem túl. Izé… jut eszembe, köszönöm, hogy megmentetted az életem, Kibum.  Egyébként azért jöttem utána, mert azt hiszem, hogy izé… tetszik… ne ítélj el, nálunk a Földön vannak emberek, akik a saját nemükhöz vonzódnak – magyaráztam. Kínos volt. Nagyon.

- Nálunk is van, sőt, mostanában mindenki az. Nem divatból, ösztönből. Már nem a szaporodás az elsődleges cél, hanem az élet – visszaadta a headsetet – bocsánat, hogy elvettem, csak már régen láttam ilyet. Amúgy yaloxighe vagyok, vagy a ti világotokban gyógyító. És azt hiszem, tudom, kiről beszélsz. Az egyik legveszélyesebb gyuptrakna, vagyis felfedező. Taemin a neve. Ha a bolygónkon valakinek kimondod az ő nevét, az rettegni kezd. Veszedelmes mindenkire nézve. Csoda, hogy túlélted. Tökéletesen dolgozik, de aki az útjába kerül, annak jaj.  Tényleg eléggé le voltál sérülve… várj, kész a tea – azzal egy furcsa bögrében meg is érkezett egy nagy adag lila izé. Magától természetesen, gondolom, Kibum irányította a gondolataival, bár lehet, hogy ebben a világban csak így repkednek maguktól a dolgok. A kezembe került, én pedig megkóstoltam. Érdekes íze volt, édes, de mégis csípős. Ízlett.

- Szóval, azért vagyok itt, hogy megkeressem őt, mert látni akarom.

Kibum mosolyogva bólintott, mintha tudott volna valamit, amibe engem nem akart beavatni.

- A sérüléseid már nagyjából begyógyultak. Bolygónk méretileg akkora, mint a ti Jupiteretek, de csak méretben és légkörben különbözik a Földtől. A levegőben van egy anyag a grusztelrion, ami örökéletűvé tesz minket. Most nem magyarázom meg, hogy hogyan. Szerencséd van, mert a gyuptrakna állomás, ahol Taemin is dolgozik, nincs olyan messze, az utca végén van nagyjából. A teádba tettem egy szert, amitől te is kapsz egy olyan fémes aurát, mint amilyen nekünk van.   Ez megvéd téged az antripolikoktól – magyarázta. Érdekes szeme volt. Emberi, de mégis, egyből behatolt vele a legmélyebb tudatalattimba is. Talán ezért beszéltem neki egyből a felfedezőről, akit azt hiszem, Taeminnek hívnak. De persze nem biztos, hogy ez volt a neve…

- De igen – szólalt meg az ufó. – Így hívják.

Meglepetten pislogtam rá.

- Te… te olvasol a gondolataimban?

- Antripolik vagyok. Képességem – vont vállat. Megpróbáltam kimászni az ágyamból. Mikor leszedtem magamról a takarót, borzalmas látvány tárult elém. Egy gigantikus mélyedés volt a combomon. Kilátszott a véres hús, és a végén valami ott fehérlett. Gondolom, a csontom. Teljesen rosszul lettem.

- Ez… - nem bírtam kinyögni semmit. A látványtól teljesen elhalt az egyik felem.

- Taemin tette veled. Ne félj. A levegőben nincsenek baktériumok. Ha elmész, bekötöm valamivel, de nem folyik át a véred, ugyanis elapasztottam az átjárását. Majd begyógyul magától. Ne aggódj! Az itteni levegő jót tesz neki.

- Azt hiszem, látnom kell őt – sóhajtottam. Kibum bólintott.

- Tudom. Állj fel és menj. A ruhád tiszta, csak a nadrágodat vedd fel. azt macerásabb volt kimosni, így kénytelen voltam leszedni rólad. Ne haragudj. Ja, és ha baj van… nesze, itt egy síp – odadobta hozzám. Olyan volt, mint amiket a bírók használtak a meccseken – ez a síp a klesztrol, vagyis a futár előhívását segíti elő. Van egy klesztrolom, ha belefújsz a sípba, megjelenik, és elhozza nekem az üzeneted. Olyan, mint nálatok Hermész.

- Köszönöm – kimásztam az ágyból, felvettem a nadrágot és zsebre vágtam a sípot. Elbúcsúztam Kibumtól, majd elindultam. Félénken kóvályogtam az utcán a sok sétáló antripolik között. Mindenki ráérősen ballagott, mintha nekik nem kellene dolgozniuk. Az épületek érdekesek voltak, hasonlóak, mint a Földön, de volt eltérés. Főleg az utca végén álló kastély különbözött mindentől. Fekete volt, csúcsos, veszélyes tüskék álltak ki a földből, villámok vették körbe, mint egy kerítés a házat. Tipikusan a filmes ábrázolása a rossz házaknak. Megálltam előtte, zsebemben markolászva a sípot. Kivettem a zsebemből. Csak egy szó volt ráírva: „Onew”. Vettem egy mély levegőt és bemásztam a kapu alatt. Éreztem a mágneses vonzást. Taemint éreztem, és az ő közelségét. Arra mentem, amerre a szívem diktálta, minden mozdulatom ösztönös volt.

- Mi az az Onew? – kérdeztem magamtól elgondolkozva, miközben benyitottam az ajtón. Egy hatalmas, sötétzöld folyosón találtam magam.

- A futárnevem – szólalt meg mellettem egy ismeretlen, különös hang – amúgy Jinki vagyok.

Nem, nem kaptam szívinfarktust egy picit sem. Riadtan néztem a mellettem álló, tőlem nem sokkal alacsonyabb antripolikra, aki folytatta: - Omega Natural Elemental Warrior. Onew.

- Nem úgy volt, hogy csak akkor jelensz meg, ha megfújom a sípot?

- Antripolik vagyok, azt csinálok, amit akarok. Ha szólítasz, jövök fecsegni, ha fújod a sípot, akkor üzeneteket adok át. Ez a klesztrol feladatköre. Olyan, mint nálatok a szolgáló – magyarázta.

- Honnan tudod, hogy izé… - arra akartam kilyukadni, hogy ember vagyok.

- Végig ott voltam a konyhában. Hallottam a beszélgetéseteket – vont vállat – nem jó választás. Egykoron én is rajongtam érte, de reménytelen. Bár valamiért kedvel téged. Tudod, egy antripolik képes befolyásolni az érzéseket és érzelmeket. Taemin akarta, hogy belészeress. Pontosabban megengedte. Mások elöl elzárja, csak félelmet hagy bennük, de neked valamiért megengedte a szerelmet, vagyis kedvel téged – magyarázta Onew.

- Nem értem, az antripolikoknak miért van koreai nevük? – pillantottam rá, miközben végigkoslattunk a folyosón. Jinki csak elmosolyodott, kissé félénken haladva mellettem.

- Vannak a nagyon elcsökevényesedett fajaink, és a kevésbé. Koreában viszonylag a fejlettebb emberek vannak, akik már majdnem antripolikok. Ezért. Ti képesek voltatok megőrizni a neveinket. Csak aztán elcsökevényesedtetek, és szokásotokká váltak ezek a nevek.

Csak bólintottam. Már kezdett tiszta lenni ez az egész elméletsor. Már vártam, hogy mikor kelt fel valaki.

- Értem – bólintottam.

- Nem tűnsz meglepettnek.

- Pedig az vagyok, hidd el. Elvégre, eddig csak hülyeségnek gondoltam az egészet, majd megtámadott egy kékvérű anubiszszörny, beleszerettem egy srácba, aki egy ufó és majdnem megölt, én hülye utánajöttem, majdnem meghaltam, egy vadidegen gyógyított meg, a bal combomon kinn van a csontom, kiderül, hogy a srác, aki tetszik az egyik főgonosz, most pedig itt vagyok egy palotában veled, aki a semmiből tűnt fel, és kijelenti, hogy én még egészen fejlett ősöktől származom, de ettől függetlenül csak egy csökevény vagyok. Szerintem már az sem lepne meg, ha kiderülne, hogy lány vagyok – magyaráztam. Egy hatalmas teremajtó előtt találtam magam. Rápillantottam Jinkire. Egy rémült szempárral találtam szemben magam.

- Ez lesz az a terem – mondta. Bólintottam. Benyitottam. Nem érdekelt, hogy mi lehetett ott. Csak az, hogy Taemin is arra lehetett. Márpedig érte bármit megtettem volna.

A lámpák égtek, két fehér anubiszszörny aludt a földön. Nagyjából minden lebegett. Szívverésem egyre gyorsabb lett, amint beljebb léptem. Az ajtó becsukódott mögöttem. Riadtan néztem körbe.  Teljesen egyedül voltam a két kutyával. Talán Jinki egy beépített ember volt? Talán végig átvert, és csapdába csalt? Ennyi lett volna megírva nekem?

- Szia Minho – a semmiből tűnt fel. Hatalmas, barna szemeivel nézett rám. A földbe gyökerezett a lábam, amint megláttam őt, a szívem ezerrel kezdett verni. Taemin közelebb lépett hozzám – rég láttalak. Tudod, ezek a sebek igazából halálosak. Kár, hogy nem haltál meg.

- Pedig hagytad, hogy beléd szeressek – vágtam vissza.

- Szeretem, ha az emberek szenvednek – egy ördögi vigyor jelent meg a képén. Még szebb volt, mint eddig. Ha lehet, még jobban belészerettem. Taemin arca kifejezéstelen maradt – mit keresel itt?

- Téged. Taemin, én szeretlek. Csak téged akarlak. Nem érdekel, ha itt kell leélnem a maradék életemet. Csak azt a társaságodban akarom tölteni. Nem érdekelnek a faji különbségek. Nem érdekel, hogy erősebb vagy. Csak az, hogy veled lehessek – tört ki belőlem. Ennyire hatással volt rám? Ennyire belészerettem volna? Mit művelt velem Taemin? A kifejezéstelen arca megrémített.

- Egye fene, maradhatsz az épületben – szemei ismét felvették azt az érdekes aranyszínt. Én hülye pedig már kezdtem megörülni. A föld megnyílt alattam és egy érdekes csapdába zuhantam – Van egy speciális börtönöm a betolakodóknak. Jó helyed lesz ott, ember.

Még hallottam a hangját, utána eltoltak a falak egy rácsos közegbe. Láttam egy-két csontvázat, amik szintén emberektől származtak. Átkúsztam az egyik sarokba, és csendben bámultam magam elé. Egy világ omlott össze bennem. Onew szerint Taemin is kedvelhetett engem, mert megengedte, hogy szeressem. Erre az a kis mocsok mindent megcáfolt. Mintha tudott volna erről. Elővettem a sípot. Szükségem volt valakire. Belefújtam. Hirtelen hatalmas fénycsóva jött ki a sípom végéből.

- Szia Minho! Bocsi, hogy otthagytalak, de ha Taemin engem meglát, akkor megöl, és egy halott Jinki semmire sem jó – hallottam meg a hangját – miben segíthetek?

- Taemin bezárt valami börtönbe. Kérlek, utazz el a Földre, és keress egy Kim Jonghyun nevű srácot. Ufómániás, úgyhogy a környéken lesz.

- Megismerem, nyugi… - sóhajtott Jinki.

- Mondd meg neki, hogy élek, de többet már nem találkozunk, és azt is, hogy igaza volt mindenben. A sípot meg valahogy visszajuttatom Kibumnak – sóhajtottam a végén. Hiányozni fog Jonghyun meg a hülye feje. Hiába borított ki néha, a legjobb barátom volt.

***

Az időérzékem teljesen elveszett. Már rengeteg ideje ültem ott, voltak csendesebb és zajosabb percek. Én pedig nagyon éhes voltam. Már régóta korgott a gyomrom, és bármilyen ételnek örültem volna. Csak nem kaptam. Sebeim kötései átvéreztek, a nadrágom félig barna, félig kék volt annál a bizonyos sebnél, az aurám meg kezdett megszűnni.

Az egyetlen dolog, ami életben tartott, az Taemin közelsége volt. Néha éreztem a tökéletes auráját a környéken, hallottam a gyönyörű hangját. Mindent megtettem volna azért, hogy láthassam őt, de nem lehetett. Itt sínylődtem a börtönömben. Épen csendes szakasz volt, gondolom, az antripolikoknál ez az éjjel. Lépések neszére lettem figyelmes. Nem mozdultam a helyemről, de az egyik antripolik lépése nagyon ismerős volt. Túl ismerős, de nem Taeminé. Hallottam gombok nyomkodását, majd hirtelen kinyílt a felettem lévő fém plafon.

- Minho – suttogott Onew. Felpillantottam, és elállt a lélegzetem. Ott volt a futárgyerek, Kibum, és még Jonghyun is.

- Hyung! – teljesen megörültem a dínópajtásom láttán. Legszívesebben a nyakába ugrottam volna, de nem lehetett.

- Gyere, megszöktetünk innen – kacsintott egyet, majd leeresztett egy kötelet. Azonnal belekapaszkodtam. Tekintve, hogy jó sportoló voltam, nem jelentett nehézséget felmászni rajta. Kibum elkapta a karomat és felhúzott. Aggódva nézett végig a sebeimen.

- Nagyon szeretheted – suttogta, de csak elmentek a fülem mellett a szavai. Tudtam, hogy most menekülnöm kellett, de nem adtam fel. Még vissza fogok jönni látni Taemint. Onew megragadta a kezemet, majd elkezdett húzni maga után, míg Jonghyun és Kibum szaladtak mögöttünk. Nem volt időm megkérdezni, hogy mennyi ideje gubbasztottam ott, vagy, hogy mit keresett ott Jonghyun. Csak rohantam. Ki a teremből, át a folyosón.

- Tizenhárom másodpercünk van elhúzni innen – ordította Onew. Nem értettem, de mentem utána. Gyorsultunk. Egyre nagyobb tempóban haladtunk. Mikor megláttuk az ajtó előtt tornyosuló két, gigantikusra nőtt anubiszszörnyet, megtorpantunk egy pillanatra. Két lövés dörrent el a fülem mellett, majd az egyik véreb felvonyított.

- Kifutunk az időből – rémült meg Key. Egy pillanatra láttam Onew szemében a félelmet, de azt düh váltotta fel. A futár nekilódult. Sprintelni kezdett, érdekes szagot kieresztve magából. A két anubisz rohanni kezdett utána. Jonghyun pedig rohanni kezdett ugyanabba az irányba, kézen fogva Kibummal. Kénytelen voltam menni utánuk. Kiértünk a villámkerítésen kívülre. Ekkor az antripolik és a haverom összeölelkeztek, majd elcsattant közöttük egy csók.

- Kijutottunk Baboya! – sikított Kibum. Újra csókolódzni kezdtek. Csak álltam ott értetlenül.

- Ti… jártok? – kérdeztem döbbenten.

- Emlékszel, hogy nagyjából tízéves koromtól vagyok ufómegszállott? Mindig mondtam, hogy meg kell őket találnom – magyarázta lelkesen Jonghyun. Értetlenül bólintottam, mire folytatta: - Akkor találkoztunk Kibummieval. Nagyon közeli barátok lettünk egy hét alatt, amíg a Földön nyaralt. Azt mondta, hogy ő földönkívüli, és ha megtalálom, akkor járhatunk. Megtaláltam őt – mosolyodott el szerelmesen egy nagy csókot adva az antripolik arcára.

- Nem értem. Kibum nem idősebb? – ráncoltam a homlokomat.

- Az antripolikok ugyanúgy fejlődnek, mint az ember. Nagyjából húsz éves korukig. Utána megáll az öregedés.

Szóval kezdett összeállni a kép. Jonghyun beleszeretett egy földönkívülibe és meg akarta őt találni. Most pedig együtt vannak. Éppen szóra nyitottam a számat, amikor a hátam mögött egy robbanás hallatszott. Remegve fordultam hátra, mikor megláttam a darabokra hulló, lila tűzzel égő kastélyt. Elállt a szívverésem.

- TAEMIN! – ordítottam kétségbeesetten. Nem! Ez nem lehet igaz! Nem éghet benn!

- Minho-ah, már mindegy… - sóhajtott szomorúan Jonghyun. Megveregette a vállam, de nem érdekelt. Ő már megtalálta a szerelmét, és én is, csak az enyém éppen benn égett a kastélyban.

- Taemin! – kiáltottam megint. Leráztam magamról a barátom szorítását, és berohantam oda. Érdekes, itt lila és kék tűzcsóvák voltak, nem úgy, mint nálunk. Csak kóvályogtam mindenhol, ordítva a nevét. Láttam egy-két gáztól elkábult kutyát, de nem láttam sehol a kincsemet. Benyitottam egy másik terembe. Ott feküdt a földön, ájultan. Gondolom, valami olyan anyag került a levegőbe, amit az antripolikok szervezete nem tud elviselni. Vagy mit tudom én, a lényeg, hogy ájult volt, és meg rémült. Azonnal odarohantam hozzá. Egy darabig reménytelenül pofozgattam őt. Utána már nem bírtam a tehetetlenségem, felkaptam, és kirohantam vele az égő épületből. Nekem semmit nem jelentett volna, ha bennragadok. Csak Taemint akartam kimenteni, az én földönkívüli angyalomat. Már kezdtem én is érezni a fojtogató gáz hatását. Néha felköhögtem, de az emberi szervezetem tartotta bennem a lelket. Most itt volt a karjaimban egy srác, aki már kétszer megölt majdnem, ereje vitathatatlan volt, és most mégis olyan kicsinek és gyengének tűnt…

Az egyik gerenda felmondta a szolgálatot, és dőlni kezdett. Majdnem szegény Taemint érte, de gyorsan megfordultam. Éreztem, amint kettétört a hátamon, meg azt is, amint a furcsa lángok átszakítva a felsőmet megperzselték a bőröm. Felordítottam volna a fájdalomtól, de nem tettem. Ahogy tudtam, úgy rohantam ki, védelmezve őt. Mikor kirobbantam a friss levegőre, úgy éreztem magam, mint egy díjnyertes versenyló, aki már a célba ért. A kerítésnél ott ácsorgott Jonghyun és Kibum, ölelkezve, valamint Jinki is, bár ő sem nézett ki túl jól. Fáradtan odavánszorogtam hozzájuk, és letettem Taemint a fűbe. Ekkor tört ki belőlem minden félelem és rettegés. Csak látni akartam azokat a gyönyörű szemeit…

A mellkasára borultam. Még gyengéden lélegzett.

- Kibum, segíts kérlek! – könnyeztem. Az antripolik, aki a legjobb haverom pasija, lehajolt mellénk. Kicsi tarisznyaszerű izéjéből kivett valami oldatot, és elkezdte vele kenegetni Taemin fülét. Nem értettem, de mindegy.

- Tudod, az antripolikok az orrukon hallanak és a fülükön vesznek levegőt – magyarázta. Csodálatos…

- És ennek mi értelme volt? – jött Jonghyuntól az értelmes kérdés.

- Nekünk nem kellett alkalmazkodni a természethez, mint az embereknek. Meg így egyszerűbb. Ez is egy fogyaték a ti bolygótokon.

Nem érdekelt az, amit mondott. Csak vártam könnyes szemekkel Taemin ébredését. Hosszú percek következtek, amikor is végre kinyitotta a szemét. Ragyogó, sötétbarna íriszei pont az enyémekkel találkoztak. Elmosolyodott.

- Köszönöm Minho, hogy megmentettél. Tudtam, hogy ha megengedem, hogy szeress, akkor szeretni fogsz, mert mi összetartozunk. Bár te csak egy ember vagy, nagy a szíved, és ez a legfontosabb – óvatosan, a segítségemmel együtt felült. Ezek után megcsókolt – Maradj itt, velünk, a bolygónkon. Én mindig téged kerestelek, és amikor eljöttél értem… meg kellett tennem. Sajnálom, hogy annyi fájdalmat okoztam neked, de azt akartam, hogy értem gyere, és küzdj egy kicsit.

Fel sem fogtam a szavait. Csak rászálltam az ajkaira. Tudatalatt felvilágosított dolgokról. Ő nem volt gonosz, csak menekülni próbált, hogy velem együtt élhessen, de ehhez kellettem én is. Ő gyújtotta fel a kastélyt, és Onew értett az anubiszszörnyek nyelvén, így csak elterelés volt az, hogy elfutott előlük. Jonghyun persze vissza akart menni a Földre, de nem tettük. Ott maradtunk ötösben az ismeretlen bolygón, ahol építettünk egy házat magunknak.

Gondolkoztunk azon, hogy néha visszamegyünk, de kockázatos lett volna. Az emberiség még nem állt készen arra, hogy elismerjék az elődjeiket, az antripolikokat. Meg amúgy is… mi boldogok voltunk együtt, és vagyunk is.