Picasso [Taeminho]

 Figyelmeztetés: 18+

Ez a nap is olyan volt, mint a többi. Az iskola előtt pár méterrel dohányoztak a fiatalok, néha fel-feltűnt egy tanár is, de nem ők voltak túlnyomó részben. Futtában felbukkantak mások is, azonban ők szinte egyből berohantak az épületbe. Senkinek nem volt kedve együtt szívni a szennyezett levegőt néhány nemkívánatos személlyel. Ők voltak az iskola bunyós bandája.

Minho megállt egy pillanatra egy kicsit távolabb tőlük. Bár látszólag az utcát nézte, tekintete nagyon is máshol járt. Elsősorban az egyik gyereken, akinek a neve Lee Taemin volt. A fiú, akit meglepően furcsának tartott. Még csak egy éve járt ebbe az iskolába, máris az egyik legmenőbb gyerek lett, és a korához képest meglepően felnőtt volt.

Felnőtt? Inkább lázadó. Dohányzott, ivott, verekedett. Ő volt a tipikus ellenpélda Minho életében. Az az ember, akivé sosem akart válni. Akit utált, és akitől undorodott. Mégis talált benne valami megnyerőt. Valami szépet. Talán az arcát, mert Lee Taemin felettébb bájos kinézettel lett megáldva a sors által. Ezt a kellemes pofit azonban eltorzította a rengeteg nikotin, és alkohol. Az igénytelensége pedig tetézte a dolgokat. Ez az, amit Minho nem értett. Egy ember, aki ilyen szép természeti adottságokkal volt ellátva, ilyet művelt saját magával. Undorodott ettől a ténytől. Undorodott attól, amivé néhányan lettek, Lee Taemin pedig különösképp a bögyében volt neki. A kiskölyök, akitől olvadoztak a lányok, mert divatosan öltözködött, és mert szép volt. Hogyne utálta volna őt Minho! A kinézete miatt a lányok sikoltoztak, és ez felettébb zavarta a másik fiú művészi lelkét. Mégis, gyakran Taemin volt a múzsája. A tökéletes ellenpélda, amelyet mindig belevitt valamelyik festményébe. Mindig megjelent egy-két arcvonása, tulajdonsága a képeken, gyakran pozitív tekintetben is. Mert Minho látni akarta benne a szépet. Hinni akart abban, hogy ez a Taemin gyerek is tudott jó lenni, csak meg kellett találnia önmagát, a helyes utat, amellyel nem strici lesz, hanem annál sokkal több. Igaz, nem ismerte őt, de el tudta képzelni a viselkedését. Nem lehetett olyan más, mint amilyennek mutatta magát. Nem lehetett egy angyal. Nem, mert csupán Taemin kinézete lett volna angyali. Azonban a benne lévő démoni lélek meggátolta e báj kitörését. Azt a furcsa erőt el kellett volna onnan tűntetni, hátha megváltozott volna attól Taemin.

Ami még zavarta Minhot, az Jinki viselkedése volt. A fiú nem kételkedett abban, hogy a két Lee egy párt alkottak, hiszen meglepően rendesek voltak egymással. Szinte minden pillanatot együtt töltöttek, hiába jártak két teljesen másik osztályba. Jinki vagy kétszer megbukott a hanyagsága miatt. A fiatalabbról nem sokat tudott, de ő sem tűnt annak a tipikus jól tanuló, szorgalmas fiúnak.

Ezzel Minho is így volt, mert tanulni utált. A lexikai tudást feleslegesnek tartotta, ennek oka az lehetett (kizárásos alapon), hogy az életben nem bombázták őt ilyenekkel. Kirázta a hideg, amikor valami felelést szóról-szóra el kellett mondani. Utálta, ha valaki nem értette az anyagot, de ötöst kapott, ellenben, aki értette, az hármast.

Ez valamiért sosem volt neki tiszta.

Jinki pedig felettébb rossz hatással volt a kisebbik fiúra. Lehet, hogy Taeminben voltak már régebben is ilyen hajlamok, de Jinki erősítette benne a rosszat, és gyengítette a jót. Ebben pedig segítségére szolgált Kim Jonghyun, aki egyébként meglepően passzív volt ebben, és sokkal híresebb a pénzéről, mint a bunkóságáról, de ettől függetlenül sokat lógott a fiúkkal, ezzel pedig egyfajta rossz ellenpéldát mutatva a kisebbnek, miszerint a pénz a menőség alapja. Bár sosem dohányzott, vagy ivott, azért az ő társaságukba tartozott. Meg Minhoékkal is sokat beszélgetett. Kim Jonghyun az iskola legmultibb tagja volt, nagyjából mindenkivel barátságot kötött, mert tudott rendesen is viselkedni, meg bunkón is. Bár Minho rajzait állandóan leszólta valamiért, amit az ifjú művész nagyon a szívére vett. Meglepően érzelmes volt, amit nemcsak azért furcsálltak, mert fiúnak született, hanem a magassága és a kinézete is ellenezte ezt a nagyon érzelmes lelkivilágot. Igaz, őt is kedvelték a lányok, de nem teljesen úgy, mint kellett volna. Nem mellesleg Minho nem is nagyon érdeklődött irántuk. Valamiért jobban kedvelte a fiúkat, de senkinek nem merte elmondani, mert félt, hogy kigúnyolják.

Nagyot sóhajtott, majd besétált az iskolába. Lassan felbaktatott a lépcsőkön, míg be nem ért az iskolába.

- Jó reggelt - mindenkinek intett, és nem érdekelte őt az, hogy maximum ketten reagáltak a köszönésére, ahogyan ehhez már hozzá is szokott az évek során. Egyből Kibum mellé ült le, aki nagyban aludt a padon, mint minden áldott reggel. Minho csak rá tudott számítani, mint barátra, hiába szeretett jobban lenni egyedül, mint társaságban, azért ember volt, és igényelte mások jelenlétét néhanapján.

- Milyen tegnapod volt? - Kibum felé fordította a fejét, cicaszemeivel álmosan pislogott.

- Átlagos, mint mindig. Neked? - Minho felvonta a szemöldökét. Ismerte már annyira a legjobb barátját, hogy tudja, Key az éjjel nagy valószínűséggel meglepően aktív volt.

- Este átjött Jonghyun, és csináltuk. Aztán meg nem igazán volt már értelme elaludni - halványan elmosolyodott. Kibum és Kim Jonghyun amolyan se veled, se nélküled kapcsolatban éltek. Gyakran találkozgattak, olyankor Kibum jól megdöngette a partnerét, aztán meg eltűntek egymás életéből a következő ilyen alkalomig. Közben mind a ketten hűségesen vártak egymásra.

Hát, Minho ezt sem értette teljesen, de Kibum boldog volt így, szóval ő sem akart ebbe beleszólni.

- Az jó - elmosolyodott, amit Kibum jelzésnek vett, és folytatta az alvás művészetét. Minho kipillantott az ablakon. Nézte a gyerekeket, amint jöttek be az iskolába. Figyelte, hogy a tanárok milyen kényelmesen hajtottak be kocsival, és közben sütött a nap. Kora reggel. Valamiért ihlete lett, minden annyira harmonikus volt, hogy azonnal kinyitotta a rajzfüzetét, és gyorsan lefirkantott egy villámvázlatot. Azonban kicsit másképp, mint ahogyan azt látta. Ahogy egyre jobban belemélyült a képbe, a részletek kidolgozásába, lassanként egy teljesen más ábra jött ki. Az iskolát kastélynak ábrázolta, a gyerekeket szegényeknek, a tanárokat gazdagoknak. Mind egykedvűen haladtak be az épületbe, ahonnan valaki figyelte őket. A herceg lehetett az. Büszkén figyelte a sok embert a kastélya körül. Elsőnek saját magát ábrázolta, de aztán valami nem tetszett neki. Nem tudta magát elképzelni erre a szerepre, mert nem tartotta magát herceginek. Újabb vonalakat húzott, és felidézte magában azt a bizonyos alakot. Azt a gyermeteg arcot, melyen látszott a finomság, mégis, ez ez egész eltorzult. Ez volt a herceg a képen. Az órák lassan elkezdődtek, de szerencsére a tanárok azt hitték, hogy Minho nagyban jegyzetelt, így senki nem szólt neki, amiért rajzolta a képet. Kibum írt helyette is, mint mindig. Érdekes volt, hogy ő figyelt általában az órákon, mégis Minho kapta a jobb jegyeket. Ez pedig mélységesen bántotta Kibum lelkét.

Aztán elérkezett az a bizonyos negyedik óra. A testnevelés. Minho már automatikusan le sem ment a tanárhoz. Mindig egész éves felmentést kapott, amit év elején odaadott, majd nem is foglalkoztak egymással a tanárral. Általában előráncigálta az összehajtható festőállványát a szekrényéből. Most is így tett. Gyorsan kiemelte a szükséges felszerelését. Egyedüli felmentettként kellett találnia valamilyen elfoglaltságot, ez pedig tökéletes volt számára. Feltette a rajzlapot sablonnak, ezt gyorsan ráfirkantotta a vászonra is segítségképpen. Nagyjából ezzel telt el a szünet. Minden egyes ceruzavonás tökéletesen meg volt rajzolva, határozottsága mindent felülmúlt. Tudta, hogy pontosan mit akart festeni, elő is vette a színeket hozzá. Minden sárga lesz, ebben biztos volt. A nap sugarait akarta elsősorban megmutatni, azt, ahogyan ragyogó arany színnel festették be a tájat. Az arcvonások nem is lettek volna annyira jellegzetesek. Az ablakon belül viszont sötétség borított mindent. Csupán a herceg arca volt kivehető, de az is inkább beleolvadt a sötétségbe. Legalábbis ez volt a terv. Felemelte a kis víztartóját, és kiment azt megtölteni. Már kezdett elcsendesedni az iskola. Szerette a csendet, akkor jobban tudott koncentrálni a képeire. Sokkal jobban tudta megvalósítani az elképzeléseit, amikor csönd volt. Lassan töltötte csak meg a kis vödröcskéjét, hogy addigra a tanárok is betaláljanak a diákokhoz, és elhalkuljon az iskola. Mikor ez megtörtént, csendben ballagott vissza a saját termükbe. Magabiztosan becsukta maga mögött az ajtót, és elballagott az állványhoz, ahol már kissé elbizonytalanodott. Valami nagyon nem stimmelt. Valami megváltozott, amíg nem volt benn. Kezdett olyan érzése lenni, hogy valaki figyelte őt, ez pedig nagyon zavarta. Hiába nézett körbe, nem látott senkit.

Nem is értette, hogy mitől lett ilyen paranoiás hirtelen, mégis tudta, hogy valaki figyelte őt.

Bizonytalanul nyúlt a barna festékéért, szemeivel közben folyamatosan ide-odapillantott. Idegességében remegett a keze, de igyekezett határozottan megfesteni az első alakot. A lányt, akinek hosszú haja két copfba volt fonva.

Azonban ekkor két kezet vett észre, amelyek hátulról átkarolták őt, majd nekitolták egy testnek. Minho riadtan ugrott meg, ecsetéről a festékcseppek a vászonra zúdultak.

- Milyen szépen meg tudtál engem rajzolni - az ismerős, rekedtes hang kísérteties szellőként csiklandozta a fülét. Minho szemei a kétszeresükre nőttek, de nem mert megszólalni - Mi van? Elvitte a cica a nyelved? Miért én vagyok a herceg? Talán mert titokban, a szíved legmélyén is én kerültem ebbe a szerepbe, Picasso?

- Nem! - Minho rémülten suttogott vissza. Nem mert kiabálni, torkán pedig megakadtak a ki nem törő hangok. Csak ez az egy szó jött ki a torkán. Rettegett az illetőtől.

- Akkor talán csak szimplán belém vagy zúgva, és nem mered még magadnak sem bevallani?

- Ez nem igaz - dadogta a fiú kétségbeesetten. Menekülni próbált, de lábai egyre nagyobb gyökérdzsungelt vertek a talajba. Meg sem bírt mozdulni, csak hagyta, hogy a fiú benyúljon a pólója alá, és a hasát fogdossa. Nem volt különösképpen izmos, de az otthoni tevékenységek miatt lett a rajta egy kis fognivaló.

- Akkor mit keresek azon a képen? – a hátul álló fiú gyengéden feltolta Minho felsőjét, aki nem ellenkezett. Azaz, nem mert ellenkezni, mert ismerte annyira a fiatalabbat, hogy tudja: volt nála valamilyen fegyver. Minimum egy bicska, de bármit kinézett az illetőből.

- Az nem te vagy – válaszolta remegő hangon. Nagyon félt a fiatalabbtól, szinte levegőt is elfelejtett venni.

- Jól van, akkor játsszunk így. Úgy határoztam, hogy ebben az órában megerőszakolom az iskola egyetlen Choi Minho nevű fiúját. Nem téged, csak őt – Taemin gonoszul elmosolyodott, miközben bal kezével egyre lejjebb csúszott. Az utolsó egy szónál hirtelen rámarkolt az idősebbik fegyverére. Minho kétségbeesetten felnyögött, de nem mozdult. Nem akart ellenkezni Taeminnel, így hagyta, hogy a fiatalabb lassú mozdulatokkal simogassa a szerszámát, ezzel meglepően kellemes érzéssel elárasztva a belső lelkét.

Sóhajai egyre hangosabbak voltak, gyorsultak is rendesen, mégis érezte Taemin lágyságát.

- Miért csinálod ezt velem? – kérdezte hirtelen két sóhaj között. Taemin elmosolyodott, de nem válaszolt, csak egyenletes mozdulatokkal csinálta azt, amit eddig is. Finoman megharapta az idősebbik fülcimpáját, aki erre törvényszerűen felnyögött, főleg, mikor társa húzni kezdte ott. A nyögések elégedettséget tápláltak az ifjabbikban. Valahol, a szíve mélyén kedvelte ezt a szürke kisegeret. Tetszett neki Minho lágy mosolya, bátortalan mozdulata, elvont gondolatmenete. Gyakran nézegette a rajzsarkot, ahol szinte mindig kiállították a fiú műveit, és elhatározta, hogy egyszer megszerzi magának az iskola egyik legmagasabb fiúját, aki mégis olyan kicsi és jelentéktelen volt, hogy hónapokig kellett keresnie, mire felismerte őt.

- Tetszik, Choi? – vigyorgott a fiú. Miután megtalálta őt, már csak időzítenie kellett, de valahogy ez sosem sikerült. Egyszerűen lehetetlen volt megtalálni a srácot. Talán éppen ezért örült annak, amikor megpillantotta a festővászont az üres teremben. Egyből tudta, hogy mit kellett tennie.

Bal keze a srác övcsatján volt. Nem telt bele sok idő, míg valahogy kihalászta az övet a lyukból, majd finoman elengedte. A nadrág szinte azonnal meglazult, és mivel Taemin egyik keze nagyban el volt foglalva, a másikkal kénytelen volt letolni a rémült fiú nadrágját.

- Engedj el – suttogta Minho kétségbeesetten, de Taemin természetesen ezt nem tette meg.

- Figyelj, Choi, ha menekülni akarsz, akkor elég pórul jársz. A zsebemben lévő svájci bicska nem viccből van ám nálam, azt elhiheted – higgadtan suttogott, de Minho ettől csak jobban berezelt, légzése egyre jobban gyorsult. Immáron teljes lényében remegett, mozdulatai bizonytalanok voltak. Nagyon félt. Rettegett a fiútól.

Taemin számára ez azonban pont kapóra jött. Mutatóujját finoman a társa fenekébe dugta. Lassan haladt, de biztosra ment. Hallotta Minho riadt pihegését, és érezte a kétségbeesés szagát a levegőben.

Betette a második ujját is. Itt már a másik nyögdécselt, és megpróbált szabadulni a kellemetlen érzéstől. Azonban hiába mozgott jobbra-balra, Taemin nem hagyta őt elmenekülni. Minho kétségbeesetten ficánkolt, eredménytelenül. Az a bizonyos kellemetlen érzés valahogy nem múlt el. Sőt, egy idő után, mikor Taemin ollózni kezdett, akkor ez csak rosszabb lett. A feneke szinte sírt a fájdalomtól és a folytonos tágulástól. Ez azonban később sem enyhült, sőt, a harmadik ujj csak megnehezítette a helyzetet. Minho arcán lefolyt egy könnycsepp. Borzalmasan érezte magát, amiért nem is próbált meg kiállni magáért, küzdeni a megmaradt büszkeségéért. A borzalmas fájdalmak nem akartak alábbhagyni. Taemin egyre nagyobb helyet követelt a szerszámának. Biztosan nem akarta, hogy áldozata beleőrüljön a fájdalomba, ezért igyekezett meglehetősen óvatos lenni.

- Ne haragudj, de nem hoztam síkosítót. Remélem, nem lesz olyan rossz neked, majd minden tőlem telhetőt megteszek, de te igyekezz kussban maradni – irányított a fiatalabb. Minho nyelt egyet, de igyekezett valami bólintáshoz hasonlót kreálni, aminek hatására Taemin vérszemet kapott. A fiatalabb fiú behelyezte száraz merevedését, mire az idősebbik felnyögött. Miközben pedig lassanként haladt be, Minho egyre hangosodott volna, ám fogait összeszorítva próbált engedelmeskedni a fiatalabb kérésének, pontosabban követelésének. Szemeiből egyre több könnycsepp folyt ki, végiggurulva a pihe-puha arcon. Nem bírta tovább, túl sok inger érte. Először is, meg kellett fognia valamit. Kezei mégis élettelenül lógtak lefelé, mintha nem is ő irányítaná őket. Másodjára pedig elkezdett merevedni. A ténynek még a gondolatától is rosszul volt, mert lehetetlennek tartotta, hogy felizgult egy ilyen kis pöcs férfira, mégis megtörtént, és ezt nem tagadhatta le.

- Azt a kurva… - sziszegte a fogai között. Azonban Taemin erre is gondolt, így kezeivel körkörös mozdulatokat csinált Minho merevedésével. Az idősebbik fiú kétségbeesetten ragadta meg a fiatalabb csuklóját, de nem próbálta meg elrángatni magától, csak markolta, mert anélkül borzalmakat élt volna át.

Taemin ekkorra ért be pontosan. Lassan mozogni kezdett, hogy bejárja az ismeretlen „vidéket”, és meglehetősen zavarta, hogy Minho egyáltalán nem próbált meg bármit is tenni. Csak állt mereven, reszkető vállal, és pityergett. Így aztán Taemin kénytelen volt a saját kezébe venni az ő dolgát is. Folyamatosan gyorsult, ezzel kiváltva a fiúból egyfajta zihálást. Aztán hirtelen egy hangos nyögés törte meg a csendet. Minho adta ki természetesen, de még ő maga is megugrott. Nagyon fájt neki egy bizonyos ponton, mégis remekül érezte magát. Mintha az a fájdalom átváltott volna valami sokkal többé. Szinte már élvezte, és csillagokat látott. Az őt ért sok kellemetlenség után ez maga volt a Mennyország, avagy Eldorádó, így ösztönösen rásegített fiatalabb társának a kis célpont keresésében. Ő maga sem értette, hogy mi történt vele, de Taemin akármikor megtalálta azt a pontot, ő felnyögött, és belebizsergett az élvezetbe. Hirtelenjében szinte nem is tudott a szégyenre gondolni, és hiába zokogott, azért ösztönösen igyekezett némi segítséget biztosítani a fiú számra.

Aztán valami furcsát érzett. Valami kellemetlent, mintha belül elkezdett volna folyni valami. A következő pillanatban még érzett pár lökést, aztán Taemin lassanként haladt belőle kifelé. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, azonban a fiatalabb még mindig az ő fegyverét fogta.

Nem engedte el, egyre jobban csak mozgatta, míg Minho meg nem érezte azt a különös dolgot. A furcsaság szinte átjárta magát a fiú egész testében, aki úgy érezte, hogy menten mosdóba kell rohannia, vagy bepisil. Már éppen ott tartott, hogy ellöki a fiatalabb fiút, és valahogy elrohan mosdóba, amikor megkönnyebbült. Egy pillanatra azt hitte, hogy megtörtént a baj. Még sosem szeretkezett azelőtt. Pasija már volt, de nem jutottak el arra a bizonyos szintre.

A fiú még mindig lihegett, és most, hogy testileg megkönnyebbült, lelkileg összeomlott. Remegő lábaival kicsit ellépett társától. Még ennyi ereje volt.

Keserves zokogásban tört ki. Bármennyire is szégyellte, egyszerűen nem bírta kontrollálni magát. Térdre rogyott, és zokogott. Keservesen, miközben összegömbölyödött magzatpózba.

Taemin egy darabig nézte őt, majd lassan elsétált. Ki akart menni a teremből, hiszen elvégezte a dolgát.

Három hét telt el az eset óta. Taemin csak az utóbbi napokban látta a szürke kisegeret, de csak futtában. Minho állandóan sarkon fordult, mikor meglátta őt, és elrohant.

- Nézzétek! Vannak új képek - Jonghyun a kiállítás felé sietett. Jinki és ő mentek utána. A diákok meglehetősen szép képeket festettek, de Taemin tekintete megakadt az egyiken. Saját magát látta, ugyanazt a képet, amelyet Minho készített akkor, amikor megtörtént az eset. Ő volt a herceg, aki nevetett. Az ablakon kívül elmosódott alakok mászkáltak, azonban a fény kiemelt egyet. Egy olyasvalakit, akit nagyon is pontosan megfestett a művész. Olyan volt, mintha saját magát ábrázolta volna. Azonban volt rajta valami furcsa, amitől szinte felismerhetetlenné torzította az illetőt. A karakter bőrét fekélyek és sebek borították, jobb csuklóján egy lánc volt, szakadt ruhája szinte alig takart valamit.

- Ennyire depressziós képet még nem láttam tőle - jegyezte meg Jinki, Taemin azonban nem szólt semmit, csak elsétált. Nagyon várta azt az órát, amikor Minho megint egyedül lesz. Egész nap alig figyelt, és amikor elérkezett az az óra, szó nélkül kisétált a tanteremből. Útja egészen a második emeleti helyiséghez vezetett. Mikor bekukkantott, jól látta a fiút egymagában, amint az éppen egy hervadó virágot festett.

- Szia, Choi - besétált, de az ajtót nyitva hagyta. Minho összerezzent a hangjára, sőt, remegni is kezdett. A fiatalabb odasétált hozzá, és maga felé fordította őt. Minho ismételten hagyta magát, amitől a fiatalabbik szíve nagyot dobbant. Ajkaikat összetapasztotta, s bár a magasabbik lezárta az utat, valahogy sikerült ezt a csókot összehozni - tetszel.

Minho nagyokat pislogott, miközben Taemin elhagyta a tantermet. Az előző alkalommal is szerelmet akart vallani, de megrémült, és olyat tett a szerettével, amire nem volt büszke. Tudta, hogy Minho nem fogja neki ezt megbocsájtani, de nagyon reménykedett abban, hogy talán mégis.

Egy hét múlva mindenki láthatta a hervadó jácintot, melynek legmélyén egy kicsi, színes bimbócska éledezett.