.

.

2016. július 18., hétfő

Promise




Csendben tanulgattam a japán szöveget. Igaz, már hivatalosan készen voltam ezzel, de kénytelen voltam újra és újra átnézni, hiszen egyedül sokkal nehezebb volt a színpadon szerepelni. Ha elfelejtettem a szövegem, akkor az el volt felejtve, nem tudtam kapcsolni olyan könnyedén, nem segítettek ki engem a csoporttársaim. Mégis élveztem azt, hogy az enyém lett a reflektorfény. Nem volt olyan jó, mint a bandával, de rossz sem volt.
- Mit csinál a maknae baba? - Minho áthajolt a vállam felett, amibe beleremegtem. Nem számítottam rá. Nagyon nem. És nem is igazán örültem neki. Mindig csak zavart a munkában. Régebben sokkal megértőbb volt, most azonban egyszerűen rám akaszkodott.
- Szöveget tanulok - sóhajtottam unottan. Nem értettem, hogy miért nem tudott lekopni rólam.
- Már megint? Két hete rám se nézel...
- Nem felejthetem el, egy apró hiba és borul minden - morogtam morcosan.
- Csak egy kis szünet, senki nem halt még bele. Jonghyun sem szarakodott ennyit vele - nyafogott, mint egy kisbaba. Egyre inkább gyűlt bennem, hogy elzavarjam melegebb éghajlatra.
- Ne vegyél egy lapra minket, különbözőek vagyunk - próbáltam normális hangot megütni, de szerintem kicsit erőteljesebbre sikerült, mint vártam.
Még azt is éreztem, hogy megrezzent. Gyorsan eltolta magát tőlem.
- Akkor is kell neked szünet. Már az is elég, ha velem ebédelsz. Csak hiányzol nekem, és veled akarok lenni egy kicsit - mondta megszeppenve. Oké, megijesztettem őt. Bár a mendemondák szerint Minho volt az erősebb, férfiasabb, bátrabb, míg én a gyengébb, félénkebb, ártatlanabb, ez közel sem volt igaz. Minho sokkal jobban irányításra szorult, mint én. Nekem kellett lennem a férfinak, és a felnőttnek a kapcsolatban.
- Ebéd? Az nem fog menni - ráztam hevesen a fejem, de nem esett jól, hogy ezt kellett neki mondanom. Szegényemet teljesen elszomorítottam.
- Már megint menned kell? - forgatta meg a szemeit, kifejezve mennyire nem rajong érte - Vagy csak kifogás, hogy véletlenül se kelljen ma velem enned ? - puffogott tovább.
- Minden nap ott vagyok, Minho. De legyen vacsora, ha az is megfelel neked - ajánlottam fel kedvesen, hátha ő is megnyugszik egy kicsit. Nem akartam vele veszekedni, de kicsit ingerültebb voltam a kelleténél a napokban.
- Rendben, legyen vacsora - hajolt oda hozzám egy gyors puszira.
- Akkor vacsora - mosolyogtam lágyan. Hiába volt újabban egy idegesítő pióca, a pasim volt, és szerettem a hülye fejét.
- Rendben. Nyolckor várlak. Itt jó lesz, majd csinálok valamit - hatalmas kezeivel megsimogatta a hajam. Beleborzongtam az érintésébe, de valami nem stimmelt.
- Az nem jó. Elkérem magam hamarabb, és akkor tízre jövök - egészítettem őt ki. Nagyon nehéz volt bármit is beszerveznem, és biztosan senki nem fog örülni annak, hogy ma korábban jövök haza. Azonban a pasimnak szüksége volt rám.
- Jézusom Taemin, veled programot szervezni nehezebb, mint az angol királynővel teázni - csóválta meg a fejét mosolyogva. Legalább nem haragudott rám… annyira.
- Tudom - ismertem be.
- Örülök a sikerednek, komolyan, de már most várom, hogy vége legyen, mert ez borzalom. - Az volt, nem csak neki, de nekem is. Minden nappal egyre fáradtabb, hisztisebb és elviselhetetlenebb lettem. Hozzám képest egy terhes nő semmi sem volt.
Jinki gyakran mondta még a Danger idejében, hogy áldjam Minho lába nyomát is, amiért hősiesen elviseli a szenvedésem, a munkásságom, és nem kér semmit cserébe. Akkor ez még annyira nem is tűnt fel, hiszen ő legalább mindig ráért, most azonban filmezik, így neki is nehéz lett a közelembe férkőzni, ráadásul még a jelenléte is ingerelt néha, mert azzal is csak azt sulykolta, hogy vele kellene lennem.
És természetesen ilyenkor még én éreztem magam rosszul, hogy mennyire szánalmas és bunkó vagyok vele. De nem tehettem róla, szerettem volna napokat együtt lenni vele, de mindig közbejött valami. Egyszerűen még úgy sem lehetett magánéletem, ha a párom a bandán belül volt. Elképzelni sem akartam, miket kellett volna átélnem, ha egy külsős személybe szeretek bele. A távkapcsolat nem az én világom.
- Lassan mennem kell, Minho - nyújtóztattam ki a végtagjaimat.
- Hát, köszönöm a velem töltött tíz teljes perced - felelte ironikusan, de azért már segített is elpakolni, majd rendbe szedni magam. Tényleg nagyon aranyos volt tőle, hogy mindenben számíthattam rá. Nem is tudom, mihez kezdtem volna valaki mással. Minho volt a bandán belül a legfigyelmesebb, még akkor is, ha néha hisztizett egy kicsit.
- Hidd el, többet lennék veled, ha tehetném - forgattam a szemeimet. A rapper halványan elmosolyodott, majd rendbe rakott.
- Mehetsz, de csak azért, hogy tudd, ezt a napot mindig együtt töltöttük. Fura nélküled - egy gyors puszit nyomott a számra, majd mielőtt reagálhattam volna, lelépett.
Nem igazán értettem, hogy miről beszél, de időm sem volt foglalkozni vele, mert szokásomhoz híven késésben voltam. Valahogy nem nekem találták ki a pontosságot, mert mindig rohannom kellett. Ha a többiek nem lennének, akkor még a saját koncertünkről is simán el tudnék késni. Erre szokták azt mondani, hogy a saját esküvőmre egy órával előbb menjek, mert akkor biztos odaérek. Lehet, igazuk is van.
Nem nagyon volt kedvem bemenni dolgozni, de hát muszáj volt.
- Na, lépek, szevasz! - zártam le a beszélgetést, és már ki is siettem a dormból. Néhanapján megesett, hogy Minho eldobott az épületbe, de sajnálatos módon ez elég ritkán fordult csak elő. Legfőképpen azért, mert Minho az ilyen utakon általában elvitt valami bónuszkocsikázásra, így mindig elkéstem. Még annál is jobban, mint szoktam.
A kocsiba beülve felsóhajtottam, majd elindultam. Nagyon kellemetlenül éreztem magam Minho miatt, ezért megpróbáltam őt elfelejteni. Igyekeztem kizárni őt a gondolataimból, és a szólómra koncentrálni. Nem mellesleg a drágalátos igazgató a nyakamba sózta az újabb SHINee koncertet, és még egy comebacket is. Zseniális egy faszi volt, komolyan. Valahogy mindig elérte, hogy semmi időm ne legyen a pasimra, aki már tűkön ülve várt rám minden áldott nap.
- Tarmin, rég láttalak - ugrott a bejáratnál a nyakamba Jongin, a drágalátos haverom, akit képtelenség elzavarni. Imádtam őt, mert mindig, mindent meg tudtunk beszélni. Bármit mondtam neki, ő nem röhögött vagy gúnyolt ki, hanem próbált hasznos tanácsokkal ellátni, vagy ha kellett, akkor kisegített a bajból.
- Mindketten elfoglaltak vagyunk - vigyorogtam rá, miközben hatalmas mamut léptekkel szeltem át a távolságot a liftig.
Jongin csak rohant utánam. Neki nem teljesen ment az, hogy így közlekedjen.
- Hova a fenébe rohansz? Nem is hagyod, hogy leállítsalak beszélgetni? Mi van veled? - nyavalygott mellettem, de csak azért is berongyolt velem a liftbe. Nagyon örültem a társaságának, de komolyan.
-Figyelj, elfoglalt vagyok. Nagyon. Nem tudok most mindenkivel foglalkozni. A főnök kinyír, ha nem jutok el időben a megbeszélésre, és még egy próbát is be kell süllyesztenem, nem is beszélve a rengeteg papírról, amit a menedzser nem tud nekem megcsinálni. Annak örülök, ha ma éjfél előtt végzem ebben a zűrzavarban, s cirkuszban, ami itt zajlik néha... - idegeskedtem, de Jongin csak vállat vont.
- Te akartál szólóénekes lenni...
- Gondolta a halál meg a csontvázas lova, hogy ennyire nehéz lesz. A banda is, meg egyedül is, lassan arra sem emlékszem, hogy milyen nemű vagyok - hadartam a sok marhaságot, ami az eszembe jutott.
- Hát ezzel nem vagy egyedül - bólogatott elismerően mellettem.
- Miért te sem tudod mi vagy? - vágtam egy pillanatra döbbent arcot.
- Én fiú. Viszont a rajongóid is lánynak néznek néha - kacsintott egyet, mielőtt elröhögte magát.
- Te mekkora állat vagy! - csaptam hátba nevetve.
- Mint egy elefánt. Egy jól táncoló elefánt - húzta ki magát büszkén.
- Hja, te vagy a cirkuszi Dumbo - csóváltam meg a fejem, és próáltam visszatartani a kitörő nevetésem.
- Azért az én füleim szebbek - komolyodott el egy kicsit. Mosolyogva megráztam a fejem. Én tényleg nem tudtam, hogy mi hogyan lettünk barátok ketten, de nagyon örültem annak, hogy ez így alakult. Jongin mindig is sokat jelentett nekem, csakúgy, mint Leo.
- Mi lenne, ha ma együtt ebédelnénk? - dobta fel hirtelen az ötletet, mire elkerekedtek a szemeim. Komolyan, mi a fene ütött mindenkibe, hogy állandóan csak velem akartak enni? Minho kezdte a reggeli hisztijét, mint egy menstruáló, figyelemzavaros nő, most meg még Jongin is jött ezzel. Tudtam, hogy nincs jó válasz. A két fiú között volt egy kis rivalizálás. Na, jó, nem kicsi, tehát Minho biztosan Jongin orra alá fogja dörgölni azt, hogy este vele leszek, ha esetleg Jongint elutasítom. Viszont nekem térre is volt szükségem a hiedelemmel ellentétben, így nem tudtam mit mondani erre a csodálatos ajánlatra.
- Dolgoznom kell - igyekeztem kevésbé bunkó módon lerázni szegényt.
- Ja, de attól egy büfés kaja még simán belefér, nem akartalak luxusétterembe vinni - forgatta meg a szemeit.
- Nem hiszem, hogy lesz időm ebédelni, Kai - sóhajtottam lehangoltan.
- Enni kell, szóval majd megkereslek fél egykor a kajáddal. Én fizetem - kacsintott egyet, majd kilépett az éppen megálló liftből. Tiszta idióta.
A maradék utam kedvtelenül tettem meg. Bármit szívesen csináltam volna, csak gyakorolni meg beszélgetésre mennem ne kellett volna. Az utóbbi szörnyen unalmas volt, mert már mindent egyeztettünk minimum hatezerszer, a tánchoz pedig csak szimplán fáradt voltam.
Unottan ültem végig az egész megbeszélést. Egyszerűen csak némán bámultam magam elé, tettetett odafigyeléssel igyekeztem bármit is felfogni ebből az egészből.
Az egész vacak átvette a tudatomat, csak a szavak, kifejezések keringtek a gondolatomban. Mindent elmondtak nekem. Persze, igyekeztem bólogatni, de nem igazán sikerült. Már elegem volt mindenből. Mindenki meghülyült mára.
Hála az égnek csak egy óráig tartott, de nekem egy évnek tűnt. Ha tovább húzódott volna, lehet, kitépkedem az összes szőke hajszálamat a végére.
- Ennyi volt mára, további jó munkát - zárták le az egészet. Még én is elköszöntem gyorsan, hogy utána indulhassak a próbaterembe táncikálni. Imádtam táncolni, de egyszerűen aznap tényleg halottnak éreztem magam, és semmihez sem volt energiám.
- Taemin, azt hittem, hogy ide sem érsz - köszöntött lelkesen a tanárom.
- Már én is kezdtem kételkedni benne - csörtettem át a termen az öltözőbe, ahol magamra kaptam valami kényelmesebb szerelést.
- Sok gratulációm - kacsintott mosolyogva. Nem igazán értettem, hogy mit akart ezzel, így csak fáradtan megköszöntem. Gondoltam, arra célzott, hogy nagyjából időben sikerült megérkeznem.
- Ma nagyon komoly táncóránk lesz, úgyhogy remélem, készen állsz - vigyorogva a magnó felé sétált. Nos, előre kezdtem félni az órától. Amikor ennyire vigyorgott, akkor én mindig az ájulásig harcoltam, hogy megfeleljek a nem alacsony elvárásainak. Igaz, már hozzászoktam a SHINee alatt a kemény órákhoz, de elég nehéz volt egyedül ugyanezt végigcsinálni, még akkor is, ha így kevésbé kellett másokra gondolni.
Tánc... tánc...tánc. Miután negyedjére próbáltam el az egészet, és még mindig nem tetszett neki, fogtam magam és leültem. Nem voltam hisztis, nyűgös, meg feladós típus, egyszerűen csak úgy döntöttem, hogy leülök, és meg is tettem.
- Ilyen rész nincs benne - csóválta a fejét a tanárom.
- Akkor majd teszünk bele - hajtottam a fejem a térdemre.
- Taemiiin - rontott be visítva az ajtón Jongin két, jól megpakolt papírzacskóval a kezében. - Ebéd idő. Tanárúr, maga addig kávézzon egyet- zuttyant le mellém ő is a padlóra.
- Te tényleg nem adod fel - nyúltam hálásan a felém tartott zacsi felé.
 - Enni kell - bontogatta ki az egyik szendvicsét.
- Nem lehet így berontani! - a tanár már nagyon ideges volt, ugyanis még ilyen hisztis hangulatban sosem látott. Általában mindent sikerült megszerveznem, de valahogy ez most nem sikerült. A túl sok stressz egyre jobban rám nehezedett, és hirtelen nem tudtam kezelni.
- Tudom, de ma hadd pihizzen egy kicsit - nyafogott Jongin. Az EXO koreográfusa teljesen más volt, mint az enyém, de a Jongin-erő nagyon is hatott rá. Csak megvonta a vállát, és kiment.
- Kösz a kaját - biccentettem, és kivettem a szendvicsemet. Mikor beleharaptam, megkönnyebbültem. Nagyon jól esett valami ételhez jutnom. Nem is emlékeztem arra, hogy ettem-e egyáltalán reggelit.
- Meigleel ma? - tette fel a kérdést teli szájjal, de nem igazán értettem mire akart kilyukadni.
- Ezzel próbálkozz újra, ha lenyelted - tanácsoltam neki.
- Meddig leszel ma? - ismételte meg, végre érthető verzióban is.
- Hivatalosan ameddig itt tartanak, de ma szeretnék tízre hazaérni, mert Minho vacsizni szeretne velem - ismertettem a programot.
- Na persze, vele vacsorázol, de velem nem akartál ebédelni - játszotta meg a sértődött kisfiút.
- Ez már amúgy is uzsonna, mivel mindjárt három óra - kezdtem el vele kötekedni, csak azért, hogy javítsak a túl komoly hangulatunkon.
- A Monster táncverzióját vettük fel, de a drágalátos Baekhyun belekötött a pasijába, és vita lett belőle.
- Szóval, ti is elfoglaltak vagytok - vigyorodtam el, hogy nem csak én voltam ilyen szörnyű állapotban.
- Sehun, Lay és én még élvezzük is, mi szeretünk dolgozni, csak a többiek nem.
- Sehunnal megvagytok? - suttogtam halkan a kérdést, mert ott még a falnak is fülei voltak.
- Igen. Szerencsére a srácok is falaznak nekünk, szóval nem bukunk le - dünnyögte vissza a választ.
- Ennek örülök. Tudom, milyen rossz ez az egész, de legalább jól érzitek magatokat - mosolyogva biccentettem, majd újra beleharaptam a szendvicsembe.
- Na, remélem kipihented magad Taemin - jött vissza a tanárom, elrontva azt a kis jókedvem is, amit Jonginnek sikerült összekaparnia.
- Gondolom, nemet nem mondhatok - nyöszörögtem, és a haverom felé fordultam segítségért.
- Maradhatok én is? Nem fogok zavarni, táncolni meg sokkal jobban tudok nála - kapálózott a levegőben. Nem igazán erre a segítségre számítottam, mondhatni, semmi értelme nem volt annak, mit tett.
A tanár csak felsóhajtott, és elégedetlenül csóválta a fejét.
- Azért Taemin a koreai Michael Jackson, nem te - mormogta, miközben stílusosan szó szerint odalebegett a magnóhoz. Oké, ebben igaza volt. Tényleg jobban táncoltam Jonginnél - de maradj.
- Szuper - Jongin boldogan tapsikolt, én meg felálltam. Azért az megnyugtatott, hogy végigszenvedte velem ezt az egész hacacárét, még akkor is, ha ő csak passzív elszenvedője volt ennek az egésznek.
- Akkor kezdjük - sóhajtottam, és elkezdtük. Mindent végig kellett gyakorolnom, és hiába tanultam meg a Sayonara Hitori koreográfiáját tizenhat óra alatt, azért megjegyezni nem volt olyan egyszerű.
- Szerintem elég lesz ennyi mára - kapcsolta le a magnót.
- Végre egyszer időben hazaérek - sóhajtottam fáradtan, majd Jongin felé néztem. Aludt. Szegény biztos elfáradt a próbájuk alatt. - Héj, Jongin mehetünk - löktem meg egy kicsit, mire félkábán felült a matracon, ahol elaludt. Legalább volt annyi esze, hogy nem a padlón.
- Végeztél is? - törölgette meg a szemeit majd kényelmesen nyújtózott egyet.
- Hát igen, legalább hazaérek időben.
- Hát, kinek mi az időben - húzta el a száját, mikor megnézte a telefonját.
- Miért? - vontam fel kérdően a szemöldököm. Általában ilyenkor az öltözőben hagyom a telefonom, szóval nem igazán tudtam, mennyi az idő.
- Nemsokára éjfél - hangzott a szájából a válasz.
- Éjfél?! Nekem tízre haza kellett volna érnem, Minho megöl - fakadtam ki, és nem foglalkozva az átöltözéssel, felkaptam a cuccom, megragadtam Kai karját, és rohanni kezdtem kifelé. Úgy, ahogy voltam, tornafelszerelésben száguldottam végig az egész épületen. Mögöttem szó szerint Kim Jongin lebegett zászlóként, miközben a ruháim ezer irányba repkedtek. De nem volt időm megállni, hogy felvegyek egyet is. Ellopni senki nem fogja, tehát legfeljebb valaki elpakolja majd nekem. Amint kiértem a parkolóba, bepattantam a kocsiba, és már száguldozni is kezdtem. Az sem érdekelt, hogy a nadrágom az ölemben volt. Semmi. Csak nyomtam a gázt, mint egy őrült, miközben hangosan imádkoztam, hogy se balesetem ne legyen, se Minho ne öljön meg.
- Nyugodj már meg, csak nem lesz annyira mérges - magyarázott az úton Kai, aki csak azért ült mellettem, mert miattam maradt bent, aludt el, és máshogy nem jutott volna haza.
- Egész délelőtt ez miatt rágta a fülemet, én barom pedig elkések, mert nem figyeltem az időt - puffogtam tovább. – Na, menj aludni, jó éjt, Jongin - adtam neki egy gyors ölelést, majd hajtottam is tovább. Igyekeztem egyre gyorsabban menni. Tudtam, hogy Minho leszedi a fejem otthon, ezért már eleve felkészültem a fejmosásra. Ma mindenki túl kedves volt velem, amit egyrészt nem értettem, másrészt úgy éreztem, hogy ennek köze volt Minhohoz. Azonban ötletem nem volt arra, hogy mire fel viselkedett így mindenki.
Kicsivel fél egy után értem haza. Leállítottam az autót, majd gondosan bezártam, és szaladtam is befelé. Az ajtó előtt mégis megtorpantam. Túl nagy volt a csend bent, szóval már biztosan aludtak a többiek. Minden porcikám remegett, amikor lenyomtam a kilincset, és beléptem az ajtón.
Semmi. A dorm minden egyes lakója mélyen aludt. Igazából az összes tag horkolt valamennyire, így nagyon is hallottam a békességet, és azt, hogy a SHINee négy tagját már megfertőzte az álommanó. Ez pedig valahol megnyugtatott. Égett a pofám amiatt, hogy nem tudtam hamarabb elkéredzkedni a munkából, és csak totálisan későn érkeztem meg. Talán éppen ezért a remény halovány lángja felgyulladt bennem, hogy talán Minho is elfeledkezett erről az egészről. Mindent lepakoltam az előszobába, és bár szívem szerint csak eldőltem volna valahol aludni, mégis a szomjúságom győzedelmeskedett, így a konyha felé vettem az irányt, s amint beértem, felkapcsoltam a villanyt. A látvány, mely engem fogadott, összefacsarta a szívem. Öt díszzacskó állt büszkén a konyhapulton, melyek büszkén csillogtak rám. Minho az asztalnál ült. Jó, feküdt. Fejét az asztalra hajtva szunyókált édesdeden, miközben kinyújtott kezével majdnem lelökte a tortát. Azt a tortát, melyen egy "Boldog születésnapot, Taemin" felirat, és egy marcipán kutyus díszelgett. Amikor elolvastam a szöveget, leblokkoltam. Teljesen elfelejtettem, hogy születésnapom lett volna...
Így már értettem, hogy miért volt velem mindenki kedves, miért gratulált a tánctanárom, és miért mondta reggel azt Minho, hogy ezt a napot együtt szoktuk tölteni. Égett a fejem a szégyentől, és nem azért mert elfelejtettem a szülinapom, hanem azért, mert a társaim készültek rá, én pedig sikeresen cserbenhagytam őket. 
- Minho? - léptem oda mellé, és finoman megpusziltam az arcát.
- Jé... sikerült hazaérned - morogta álmosan.
- Sajnálom, tényleg nagyon sajnálom - fogtam meg a kezét, de ő elhúzta azt, és felállt az asztaltól.
- Sajnálhatod is, van mit. Boldog születésnapot, ma egyedül alszom - fordított nekem hátat, és otthagyott egyedül a tortával és az ajándékokkal. Legszívesebben őrjöngve csapkodtam volna, de nem akartam a többieket is felébreszteni. Inkább betettem a tortát a tartójába és a hűtőbe raktam, majd leültem az asztalhoz a csomagok mellé. Először egy kék zacskót húztam magamhoz, amiben egy elég drága, fekete garbós felső volt. A kis kártyán Key neve állt, de anélkül is tudtam, hogy tőle van. A másodikban egy elég perverz kis ruhadarab díszelgett. Egyből Dinóra gondoltam, de mikor megtaláltam Onew nevét, leesett az állam is. Nem gondoltam volna, hogy ennyire piszkos a fantáziája. A harmadikban egy üres, keményfedelű könyv lapult. Kinyitottam, hogy miről szól, de az üres volt. Csak az első lapra írt Jonghyun, hogy ebbe nyugodtam írhatom a dalszövegeimet. Az utolsó pedig biztos Minhotól volt. Elképzelni sem tudtam, hogy mit rejthet a tasakja.  Először egy kis dobozt vettem ki belőle, amiben egy kicsi ezüst fülbevaló díszelgett, amit egyből be is tettem a másik helyére a bal fülembe. Ezután egy CD-t húztam ki, ami egy limitált kiadású, Michael Jackson volt. Teljesen meghatódtam rajta, és sikeresen kitört belőlem a sírás, mert magamra haragítottam a többieket. Egy utolsó senkinek éreztem magam. Az elején csak attól rettegtem, hogy Minho megharagszik. Hát, nem csak ő. Az összes csapattársam készült nekem valamivel. Én meg arra nem voltam képes, hogy szóljak a tanárnak, hogy hamarabb el szeretnék jönni. Nem is emlékeztem arra, hogy mennyi ideig zokogtam. Egy idő után csak elfogytak a könnyeim. Igazából mindig tartottam magam, sosem sírtam. De most kijött minden.
Felálltam, és bekukkantottam a szobákba. Jonghyun és Kibum egymáshoz bújva aludtak, Jinkinek pedig a haja szála sem látszott ki. Minho a kanapén szuszogott. Mellé akartam bújni, de inkább nem tettem. Csak bevonultam a szobába, átöltöztem, és lefeküdtem az ágyra. Gyorsan írtam egy sms-t, hogy leestem a lépcsőn, de nem lett semmi komoly, csak holnap nem szeretnék emiatt dolgozni.
Ezek után elaludtam.
Reggel mégis hatkor keltem, mert úgy akartam elhagyni a házat, hogy a többiek ne lássanak. Halkan lopództam be a fürdőbe, és igyekeztem mielőbb elkészülni. A konyhaasztalon hagytam egy cetlit, amiben megköszöntem az ajándékokat, majd felkaptam a pénztárcám, kulcsom, és elhagytam a dormot. Biztos voltam benne, hogy a többiek csak egész reggel morognak rám, de igazuk is volt.
Szerencsére mindig tudom, hogy a banda tagjai melyik nap meddig dolgoznak, és azt is, hogy délre érnek haza, ezért kitaláltam, hogy ha mást nem is, de valami ebédfélével megpróbálom kárpótolni őket. A gond csak az volt, hogy én nagyon távol álltam a főzéstől. Egyetlen egy ételt tudtam csak főzni, de azt Minho is morogva ette meg mindig. Utána ki is hányta, pedig a ramyum volt a kedvenc étele.
Ebből kifolyólag vettem hat darab instant levest, és mirelit ételeket. Sütemény az volt, így arra nem kellett külön figyelmet fordítanom.
Hazafele pedig a hosszabb utat választottam, mert nem akartam előbb hazaérni, mint hogy ők elmennének. Nyolcra mentek be melózni, én meg fél kilencre értem vissza, köszönhetően a csigatempómnak, ami miatt sokan rám is dudáltak.
A dormba érve lepakoltam a cuccaimat, majd nekiálltam megcsinálni a leveseket, betettem a pizzát és Onew csirkéit a sütőbe.
Mondanom sem kell, hogy egészen jól sikerült az étel. Nagyon boldog voltam, hogy szerintem egészen ehetőre lettek elkészítve. A pizzákat csak dél előtt nem sokkal melegítettem meg. Megterítettem, tálaltam, majd kipakoltam a pizzákat. Még gyümölcslevet is facsartam nekik.
Természetesen a fiúk soha nem együtt jártak haza.
- Van itthon valaki? - nyitott be Kibum az ajtón.
- Csak én - kiabáltam ki neki a konyhából.
- Taemin? Már azt hittem betörtek, mit keres ilyen korán itthon? - kérdezte meglepetten.
- Hát, beadtam a melóhelyen, hogy leestem a lépcsőn, de nincs komolyabb bajom - meséltem el neki a füllentésem.
- Akkor már értem, miért kérdezte a főnök, hogy mi van veled - nevette el magát.
- Kibum, tudom, hogy utálsz, de kérlek, ne tedd. Haza akartam jönni, de nem sikerült - kértem tőle bocsánatot.
Tudtam, hogy egy mocsok voltam emiatt.
- Valahol megértem a te szempontodat is. Igazából valahol mind megértettük. Elfoglalt vagy, és elfeledkezel dolgokról. Ez teljesen normális. Nem mondom, hogy nem esett rosszul az, hogy mi készültünk, te meg nem jöttél, de azt hiszem, hogy megérte. Azonban Minho nagyon sokat készült. Szerintem őt ténylegesen magadra haragítottad - gyorsan lepakolt, majd bevonult a szobájába egy kényelmesebb ruhát felvenni. Én meg csak ott álltam. Az mondjuk jól esett, hogy a vének tanácsa nem haragudott rám. Ellenben Minho miatt tényleg összetört a szívem. Key után megérkezett Onew és Jonghyun is, egyszerre. Ez csak azért volt érdekes, mert általában Jinkiappa volt az utolsó, aki hazaért. Mivel ő volt a leader, neki kellett végigülnie az összes megbeszélést, utána pedig rendeznie a papírmunkát is.
Tőlük is gyorsan bocsánatot kértem, és szerencsére nem reagáltak rosszabbul, mint Key.
A legnehezebb eset a végén érkezett. Egy pillanatra látni lehetett rajta, hogy meglepte, nem dolgozom. Igazából nem reagált semmit. Csak köszönt, majd a hálónkba vonult, mielőtt bármit is mondhattam volna.
- Mi finomat csináltál? - Jinki máris a konyhában lábatlankodott, és mindent alaposan megnézett.
- Van pizza, csirke, leves - sorolgattam. Leültem a székemre, és csak bambultam magam elé. Minho minden erőmet elvette ezzel a viselkedésével. Nem mintha nem lett volna igaza, de akkor is zavart, hogy ennyire haragudott. Ennyire magamra haragítottam...
- Menj, békítsd meg a lovagod, ez a hisztis hercegnők sorsa - vágott hátba Jonghyun.
- Te csak maximum a rabszolgám vagy, mert a lovagom biztos nem - adott egy taslit a pasijának Kibum. Aranyos pár voltak, de rosszabbak, mint a házasok.
- Szóba sem fog állni velem - nyöszörögtem az asztalnak, hátha ellát valami frankó tanáccsal, amivel kibékíthetem az egyetlen szerelmem.
- Szerintem együnk. Ha közben beszélgetünk, akkor Minho sem vonhatja ki magát a társalgásból. Idehívom - Jinki azonnal ki is ment a konyhából. Kibum és Jonghyun leültek a székeikre, és izgatottan várták az ebédet, amit addig is elkezdtem kiszedegetni. Hamarosan Minho is felbukkant, és leült a helyére. Jinki pedig őt követte. Nekik is kiszedtem a levest.
- Hallom leestél a lépcsőről, minden rendben? - kérdezte meg Onew is. Minho kikerekedett szemekkel nézett rám egy pillanatig, majd a tányérja felé fordult.
- Csak itthon akartam maradni, igazából semmi bajom. De a tánctanár nem engedi, hogy kihagyjam a napot, ha azt mondom neki, hogy lógni akarok - mondtam el nekik is, hogy miért hazudtam.
- Hát igen, a kis táncoslábú maknaenk nem lóghat a melóból - mosolygott kedvesen Kibum.
- És ezt mind te főzted? - Minho unottan turkált a pálcikájával a levesben.
- Igen - biccentettem. Azért örültem, hogy Minho végre hozzám szólt, még akkor is, ha nem túl kedves volt a megnyilvánulása.
- Nagyon ügyes vagy - szarkasztikus hangja azért kicsit megbántott. Csak csendben bámultam magam elé. Igyekeztem enni, de nem volt túl nagy étvágyam.
- Enyém a csirke - húzta magához a leader az ételt, mintha attól félne, hogy bárki elvenné előle.
- Te a következő életedben csirke leszel - röhögött Key, és vágott magának meg a pasijának egy nagy szelet pizzát. Jó volt nézni, hogy örültek az ebédnek. Egyedül Minho volt az, aki alig, hogy megkóstolta.
- Köszönöm - tolta el magától a tányért, majd távozott az asztaltól.
- Menj beszélgetni vele, mi majd elpakolunk, a süti meg ráér este is - lökött meg egy kicsit Key.
- Biztos? - kérdeztem félve. Minho elég veszélyesnek tűnt, és nem igazán akartam a testi épségemet kockáztatni, annak ellenére, hogy tudtam, nem ártana nekem.
- Biztos - biccentett Kibum. Felsóhajtottam, és bátortalanul a szobához mentem. Még a kopogásom is bizonytalan volt.
- Bejöhetek? - kérdeztem halkan.
- Véletlenül van rám szabad időd, vagy elköszönni akarsz, esetleg megbeszélni az esti vacsorát, amire csak három órával később érsz haza? - kérdezte, mikor beléptem az ajtón. Nekem végem, vagy legalábbis a kapcsolatomnak lesz, ha nem szedem össze magam, és kárpótolom őt.
- Sajnálom Minho, én nagyon szerettem volna vacsizni veled, de elhúzódott a tánc. Kérlek, ne haragudj - ültem le mellé, és a legcukibb nézésem vetettem be.
- Jongin persze ebédelhetett veled - vetette a szememre.  - A tánctanárod mesélte - dünnyögte a telefonját nyomkodva.
Felsóhajtottam.
- Arról nem én tehettem. Bepofátlankodott, és elzavarta a tanárt - próbáltam menteni a menthetőt, de Minho ugyanolyan kis sértődött hercegnő volt.
- Igazán? Rá akkor is tudsz időt fordítani, amikor nem kellene. Vele folyton találkozol, mindig collaboztok, én meg itt rohadok egyedül. Taemin, ki a te pasid? Ő, vagy én? Mert ez így nem pálya, hogy soha nem tudunk kommunikálni. Igen, zavart, hogy a születésnapodon sem lehetek veled. De nem érdekelt. Egy órát kértem tőled. Ha megmondtad volna a tanárnak, akkor megértette volna. De nem! Te elfelejtettél engem. Nem csak a születésnapodat, hanem azt is, amit reggel mondtam neked. Mert ennyire nem érdekellek. Még azt a rohadt tortát is én sütöttem neked. Csak persze arra sem volt időd, hogy nekem köszönj - nem kiabált. Csendben ült az ágyon, és telefonozott. Higgadtan. Inkább kiabált volna! Most nem éreztem volna magam olyan mocskosul.
- Te vagy a pasim, Jongin csak a haverom ilyen egyszerű. Téged szeretlek Minho, tudom, hogy elhanyagoltalak, de akkor is így van. Megígérem, hogy próbálok változtatni, és minden nap veled lenni egy kicsit. Csak bocsáss meg - harapdáltam a számat, mert nem hogy javult, inkább rosszabbodott a helyzetem.
- Ígéred? Taemin, nem tudtam veled öt mondatnál többet beszélni veled az elmúlt héten. Tegnap is megígérted a vacsorát, emlékszel? Betartottad? Nem! Szóval ennyit a te ígéreteidről - mondta végig a monológját.
- Tudom. Sajnálom - ismét a bűntudat kezdett gyötörni. Utáltam magam amiatt, hogy ezt tettem - Tudom, hogy hibáztam, de tényleg nem akarok nélküled lenni. Hanem veled. És minden áldott nap itt leszek. Biztosan sokat tettél bele ebbe a meglepetés szülinapba. Én meg elrontottam. Meg sem érdemelnélek, Minho. Tudom. De szeretlek, és ez a legfontosabb. Mi lenne, ha most kimennénk, és ennénk a tortámból, utána meg... csinálnánk valami romantikusat? Csak mi ketten? - igyekeztem tartani magam, de nem nagyon sikerült. De akkor sem sírhattam el magam, nem akartam, hogy csak sajnálatból tartson velem.
- Elmegyünk sétálni, hosszasan sétálni - emelte ki a hosszasan szót, hogy értsem, ez nem csak romantikus séta, de a büntetésem is. Nagyon jól tudta, hogy ennyi tánc után általában haldoklom az izomláztól.
- Felőlem hegyet is mászhatunk, ha végre megbocsátasz - próbáltam elviccelni a dolgot, hogy lássa, nem érdekel, mit csinálunk, csak legyünk megint olyanok, mint régen.
- Akkor együnk tortát - dobta le a telefonját az ágyra, megfogta a mancsomat és kimentünk a konyhába, ahol a többiek voltak, és éppen a tortámat pusztították a hasukba.
- Most komolyan? - szólalt meg a pasim.
- Nagyon hívogató volt - mentegetőzött Jonghyun.
- Nem értem, minek mentél át a Red Velvetes lányokhoz. Ezt biztos nem ők sütötték. Azért ők ügyesebbek - mormogott Kibum, de azért ő is két pofára tömte a szeletét.
- Mert ők tanítottak meg sütni. Ezt én csináltam.- morgott Minho, és lehuppant a helyére - Gyere, ünnepelt, vágd fel a maradékot.
- És énekelünk! - csillantak fel Jonghyun szemei.
- Máris - ugrottam oda mellé és elosztottam kétfelé a maradék sütit.
Az édességet már sokkal jobb kedvel majszoltam mint az ebédet, és ezt Minhonak köszönhettem. Örültem, hogy megbocsájtott nekem.
- Ízlik? - kérdezte a drágaságom, miután lenyomta az első falatot a torkán.
- Mejei - dörmögtem teli szájjal.
- Taemin - figyelmeztetett halkan Key. Na, igen, ő nem szerette, ha ilyen vagy ehhez hasonló dolgokat műveltünk az asztalnál.
- Bocsánat - vigyorogtam gyorsan rá. - Nagyon finom - fordultam a cukrászomhoz.
- Ennek örülök - arcán megjelent egy halvány mosoly, ami az én lelkemen is könnyített. Boldog voltam, hogy Minho lehetett a pasim, mert néha tényleg nem érdemeltem meg. Jó, néha ő sem engem.
- Egy igazi cukrász rejtőzött el benned - hízelegtem neki tovább, ő meg mosolyogva pirongott szerényen.
- Csak olyan mélyen, hogy lehetetlen megtalálni. Már a harmadik dióhéjra haraptam rá - mormogott Jinki, bár ennek ellenére ette tovább a sütit.
- Csak gondoskodtam a fogaid állóképességéről - kacsintott Minho, és befejezte az étkezést. - Menjünk - fogta meg a kezem, és állított fel az asztaltól, nem foglalkozva azzal, hogy én még be sem fejeztem az evést.
- Még van - mutattam a sütire.
- Már csak volt - vette el a maradékom Jonghyun, és bepusztította a desszertet.
- Ez is letudva, köszi, Dinó - integetett a pasim, és leakasztva a dzsekimet, kiviharzott.
Végig fogta a kezemet, és úgy vonszolt le a lépcsőn. Nem volt durva, vagy erőszakos, csak szimplán sietett.
- Hova megyünk? - kérdeztem. Minho a lépcsőház alján elengedte a kezem, a sajátjait pedig zsebre vágta.
- Nem tudom. Csak sétálunk. Menjünk mondjuk balra - megvonta a vállát, majd elindult. Természetesen kotortam utána, mint a hülye.
- Most komolyan? Te csak szórakozol ugye? - húztam a fejembe a kapucnim, hogy annyira ne legyek feltűnő. Minho a szokásos napszemüvegnél maradt.
- Igazából, nekem mindegy hol vagyunk, csak szerettem volna egy kicsit kettesben lenni veled. Nem a bandával meg a halál tudja kikkel, csak veled, így - vont vállat, és haladt tovább.
- Jó, akkor most jobbra - mondtam az útirányt, és lekanyarodtam. Nekem sem volt úti célom, csak mászkáltunk - Szeretlek - suttogtam. Féltem, hogy elmegy, megutál, vagy valami, de csak elmosolyodott.
- Én is szeretlek - válaszolta. Kezét a derekamra tette - jó ez a csend. Csak te meg én, és senki más.
- Merre? - kérdeztem, mikor eljutottunk egy újabb kereszteződéshez.
- Balra - mutatta a megfelelő irányt.
- De akkor visszaérünk hozzánk - szóltam meg a választását.
- Nem baj az, majd nézünk valami filmet, utána elmegyünk egy közös fürdésre, lezárásként pedig összebújunk az ágyban, mit szólsz? - ecsetelte a délután hátralevő idejének programjait.
- Tetszik, benne vagyok - mosolyogtam rá boldogan.
- Lehet, hogy mindketten jobban jártunk, mintha ez tegnap lett volna - elégedetten elmosolyodott. Biccentettem.
- Igen, lehet. Mi lett volna a tegnapi program? - kíváncsiskodtam.
- Torta, majd romantikus szeretkezés - mosolya perverz lett. Tudtam, hogy Minho ezzel nem telt be, így elé álltam, és testéhez simultam.
- Ma is benne vagy? - mosolyogtam. Minho biccentett.
- Rád nem tudok haragudni. Tehát igen - finoman megcsókolt.
- Akkor menjünk haza, zárkózzunk be a szobánkba, aztán utána folytassuk a filmezéssel - húzódtam el tőle, és indultam el vele balra.
- Örülök, hogy te vagy a pasim, Lee Taemin, még akkor is, ha az angol királynővel többet lehetnék együtt - fogta meg a kezem.
- Ezentúl mindig szakítok rád időt, mert nekem te vagy a legfontosabb.
- Nekem is te - Minho megpaskolta a fenekem. Jó volt őt boldognak látni. Rájöttem, hogy nekem az ő boldogsága volt a legfontosabb, hiszen velem akart lenni, és amikor ezt megadtam, akkor én is boldog lettem. Vele akartam lenni, és ez boldoggá tett. A szerelmem volt a legfontosabb. Lehet, hogy a születésnapom pocsék volt, de utána sokkal jobb lett.
- Majd felveszem Jinki ajándékát - ajánlottam fel.
- Ha ennyire felcsigázol, akkor holnap nem fogsz tudni mozogni sem, nemhogy járni - kuncogott a pasim. Kezemet átfontam a karján, majd vállára dőlve hozzábújtam. Mikor beértünk a hálószobámba, becsuktuk magunk után az ajtót. Az, amit ott csináltunk, nem tartozott senkire.