Ismét későn értem haza. Hwanhee rengeteget beszélt nekem, és engem
tényleg érdekeltek a lenyűgöző történetei. Én is meséltem neki új dolgokat,
ráadásul kifejezetten jól éreztem magam vele. Valahogy kirángatott a szürke
hétköznapokból, és mellette teljesen máshogy éreztem magam. Feloldódtam a
közelében, továbbá a problémáimról is sikerült megfeledkeznem. Nagyon örültem,
hogy a lány társaságában lehettem a tárgyalásaim alatt. Megnyugtatott a puszta
mosolyával és jelenlétével. Sokkal jobban éreztem magam azóta, amióta
találkozgattunk, és közös programokat szerveztünk. Élveztem minden egyes apró
pillanatot vele. Mintha ő lett volna az a valaki, aki mögött elbújhatok, ha a
világ ellenem fordul. Talán erre vágytam már régóta, csak egyszerűen nem volt
időm rá. Most azonban hirtelen tengernyi lett, aminek köszönhetően kicsit
elszabadulhattam az idol-léttől, s míg a négy tag koncertezett, én
kipihenhettem az augusztus fáradalmait. Azokat, amikből nem volt kevés.
Gyorsan levettem a cipőmet, miközben igyekeztem minél halkabban
intézni a dolgaimat. A tagok már aludtak. Bár már elkötözött a nagyjuk, mivel
hirtelen sok munka hullott az ölükbe, jobbnak látták a dormon belül maradni.
Mostanában azonban a kimaradásaimnak köszönhetően jóformán alig beszéltem
velük. Egyszerűen csak igyekeztem csendben megérkezni, átosonni a szobámba,
kiosonni, letusolni, majd visszaosonni. Ez volt újabban az éjszakai programom,
leginkább akkor, amikor találkozót szerveztem Hwanheevel. Mire megérkeztem, ők
már aludtak, felkelteni felesleges lett volna őket. Sajnos ehhez hozzájárt az
is, hogy amire felkeltem, a tagok már szét is reppentek ezerfelé. Nagyon
sajnáltam, hogy nem töltöttem velük több időt, pedig megérdemelték volna. Egy
kiadós beszélgetés biztosan jól esne nekik, amiben elmondhatják az aktuális
gondolataikat nekem. Szerettem hallgatni, hogy mi nyomta éppen a lelküket, noha
nem mindig tudtam rajtuk segíteni. Elsősorban Taemin társaságát élveztem. Ő
gyakran odajött hozzám, csakúgy, mint Jonghyun. Kibum is kért néha tanácsot, de
ő javarészt Minhót kereste fel. Így aztán megmaradt a jövendőbeli pót-leader és
a maknae a társaságomnak. Mostanában azonban nem tudtam velük se mihez kezdeni,
mert egyszerűen mindig elkerültük egymást. Nagyon sajnáltam, hogy ez így
alakult, mert én tényleg igyekeztem a legtöbbet nyújtani mindenkinek. Csakhogy
az új magánéletem keresztbehúzta a terveimet, számításaimat valamint a
szokásaimat.
Miután levettem a felesleges cuccokat az előszobában, elindultam a
hálóm felé. Igyekeztem nagyon halkan haladni, de ahogy nekilódultam, a szemem
sarkából megláttam valamit. A konyhában égett a villany. Biztos valamelyik
lökött elfelejtette leoltani, így megfordultam, és a kérdéses helyiség felé
vettem az irányt.
Ahogy benéztem, máris szembetaláltam magam egy kócos frizurával, egy
pár fáradt szemmel, és egy fiúval, aki szemmel láthatóan már kezdte feladni a
küzdelmet az álmossága ellen. Bár csak azért is olvasta a forgatókönyvet. Nos,
igen, ő volt Minho, aki valamiért nem tudott aludni.
- Szia – köszöntem neki. Igaz, hogy egy felnőtt férfiról beszéltünk,
ennek ellenére ágyba kellett őt nyomnom. Ő is nagyon jól tudta ezt, de valamiért
nem feküdt le időben, pedig a döntése később hatással lesz a teljesítményére.
Valahogy rá kellett beszélnem arra, hogy menjen aludni, ugyanis egy szabad napja
sem volt, hogy megtehesse a sokáig való fennmaradást.
Felemelte a fejét, amint eljutott a tudatáig, hogy köszöntem neki.
Szemeiben fáradtság tükröződött, de az hamar csillogni kezdett. Akaratlanul is
elmosolyodtam halványan. Minho szemei szépek voltak, főleg, hogy mindig
csillogtak.
- Szia – köszönt vissza. Arcára fáradt mosoly ült ki. Sajnos vele
találkoztam a legritkábban, pedig ő gyakran kereste a társaságomat… egy időben…
- Miért nem alszol? – egyből a tárgyra tértem. Nem akartam, hogy sokat
kerteljünk. Én is fáradt voltam, és szerintem már Minho is ötször olvasta el
ugyanazt a sort sikertelenül.
- Tanulnom kell. – sóhajtotta. Már előre tudta, mit is akartam mondani
következőnek, így becsukta a szövegkönyvét. Mára már feladta a tanulást…
legalábbis addig, amíg fel nem kel a kiadós alvásából. Bal szemét fáradtan
megdörzsölte. Nem akartam szóba hozni, hogy milyen vörösek voltak már neki.
Biztos az allergiájától – És te? Hol voltál?
Erre a kérdésre nem igazán tudtam mit válaszolni. Nem akartam nagydobra
verni az alakuló kapcsolatomat a lánnyal. Bár Hwanhee szuper volt, még nem
mertem semmi biztosat mondani. Mégis, Minho a csapattársam volt, így meg
kellett bíznom benne. Egy darabig hezitáltam, hogy elmondjam-e neki.
- Én… tudod, ki az a Park Hwanhee, ugye? – kérdeztem némi hezitálás
után. Minho elgondolkozott, de végül bólintott.
- Együtt szerepeltetek a Descendants Of The Sun-ban, ugye? – kérdezte,
hogy megerősítsem őt. Fürkészően nézett engem, majd még végig is mért. Éreztem,
hogy valami nem tetszett neki – Mi van vele?
- Találkozgatunk, aztán… lehet, hogy alakul valami… - vallottam be
őszintén. Ahogy felidéztem a lány arcát, elmosolyodtam. Már elég jól ismertem
őt, a múltját is, és semmi nem zavart benne. Valahogy ő úgy volt tökéletes,
ahogy. Még akkor is, ha már volt egy gyereke. Tudtam, hogy ezt Minho meg fogja
érteni. Ő nagyon romantikus tudott lenni, és már el is képzeltem, hogy szervezi
az esküvőnket. Azonban a válasz teljesen megdöbbentett.
- Értem – hangneméből olyan ridegség érződött, hogy végigfutott a
hideg a hátamon. Az eddigi kedveskedő, fáradt Minho eltűnt, és a helyébe lépett
ő, a szikla. Tényleg úgy viselkedett. Felkapta a szövegkönyvét, majd szó nélkül
bevonult a szobájába. Éreztem a lépésein az elkeseredettséget. Tudtam, hogy ezt
nem kellett volna. Valamiért Minho számára én egy tipikus apa voltam, aki a
sajátját helyettesítette. Valamiért engem beskatulyázott az egyedülálló pótapa
szerepébe, és ebből nem igazán tudtam szabadulni. Igaz, az előző kapcsolatomnál
esküvőt szervezett már azonnal, ám ilyen rideg még sosem volt. Inkább velem
örült mindig, vagy velem búslakodott, most azonban valamiért nem villanyozódott
fel a nagy hírtől. Igaz, mostanában vele nem tudtam szót érteni. Teljesen
elhidegült tőlem, és került, amikor és ahogyan csak tudott. Amikor velem
beszélt, akkor a gyermeki, csodálattal teli szemei csillogtak, mint régen, de
sokkal távolságtartóbbá vált, mintha félt volna tőlem. Minho számára talán már
nem voltam ugyanaz, mint eddig.
Lekapcsoltam a villanyt, majd bevonultam a szobámba. Sajnáltam, hogy
így megromlott a kapcsolatom vele. A többiek ugyanúgy kezeltek, mint eddig, de
Minho teljesen megváltozott. Reméltem, hogy csak azért, mert túlvállalta magát,
és emiatt nem tudta rendesen kifejezni a gondolatait, érzéseit. Ki akartam faggatni
mindenről, azonban nem tehettem. Felnőtt férfi volt már, és megoldotta a saját
problémáit, vagy ha nem, akkor valakitől biztos segítséget kért.
Ezekkel a gondolatokkal aludtam el.
***
Hetek teltek el, és Minho nem szólt hozzám. Ha találkoztunk, akkor motyogott
valamit, amit el kellett fogadnom köszönésképp. Ha hozzászóltam, morgott, ha
magánügyben kérdeztem, elhajtott, hogy neki arra nincs ideje, ha munkaügyben,
akkor csak letudta egy egyszavas válasszal.
Ez pedig nagyon fájt. Rettentően. A szívem szakadt meg, hogy láttam
egy csapattársamat szenvedni, de nem engedte, hogy segítsek neki. Hiányoztak
azok az idők, amikor önfeledten nevetgéltünk, vagy beszélgettünk órákon át. Már
elmúltak azok a pillanatok, hogy hazajött, és egyből megkérdezte, hogyan telt az
én napom, majd elmesélte a sajátját. Egyszerűen már nem csinálta. Amióta
meséltem neki arról, hogy találkozgattam egy lánnyal, Minho furcsán
viselkedett. Sőt... tulajdonképpen azóta, hogy beszélgettem vele abban a
sorozatban, amiben az utolsó negyvennyolc óráját töltötte el. Azóta voltunk
Szingapúrban is… akkor mondjuk normálisan viselkedett, bár voltak tabu témák
nála, amik akkortájt alakultak ki.
Akkoriban még nem volt velem ilyen goromba. Ez lett a legújabb
szokása.
Még sose csinált ilyet. Azt meg természetesen tudtam, hogy velem volt
problémája. Erre még akkor is rájöttem volna, ha agy helyett krumpli nőne a
koponyámban. Eddig ugyanis, amikor baja volt, akkor mindig ezer örömmel adta
tudtomra, hogy ki akarja beszélni a problémát. Gyökerestül. Előfordult ugyan,
hogy egy-két napig duzzogott, de ez azért már tőle is messze állt a
megszokottól. Így aztán tudtam, hogy azért nem akarta nekem kiönteni a lelkét,
mert a duzzogásának én voltam az oka. Én, Lee Jinki, a szerencsés nyertes!
Hurrá! Ha nem zavarna ez annyira, még talán örömtáncot is járnék, amiért Minho
kiválasztott az utálata tárgyává.
Csakhogy nagyon zavart.
Túlságosan is.
Egyszerűen nem bírtam már aludni, és csak fel-alá sétálgattam a
dormban. Egyedül. A többiek Japánban voltak az elmúlt időben, így én addig
nyugodtan át tudtam gondolni, hogy mit is tegyek meg következő lépésként.
Csakhogy egyszerűen semmihez nem volt erőm az alváskimaradások miatt. Vagy
fetrengtem, vagy kávéztam. Sőt, egyszer altatót is bevettem. Kevés sikerrel.
Túlzottan zavart az, amit Minho talán titkolt, így egyik gyenge pillanatomban
hihetetlen lépésre szántam el magam. Felkaptam a cipőmet, kabátomat, majd
átrobogtam észrevehetetlenül az EXO dormjába. Gyorsan írtam Joonmyunnak az
érkezésemről, és fejvesztve siettem oda, hogy valami információt kapjak a
csapattársamról. Segíteni akartam neki átvészelni azt, amin végigment, hogy ne
szenvedjen egyedül. Ugyanis ez volt a dolgom leaderként.
Tulajdonképpen csak akkor eszméltem fel, hogy mi a fenét is csináltam
éppen, amikor bekopogtam az ajtón. Annyira elfoglalt az aggodalmam, hogy sajnos
nem is nagyon emlékeztem arra, hogyan is kerültem át ide.
- Szia - ahogy Joonmyun kinyitotta az ajtót, teljesen felrázódtam a
képzelgéseimből. Nem voltam soha nagy EXO-barát, jobban szerettem a klasszikus
bandákat, így amennyire csak tehettem, kerültem a fiatalabb csapatokat. Azt nem
mondanám, hogy a tagokat egytől-egyig utáltam, de azért nem nevezhettem senkit
igazán jó barátomnak.
- Szia - köszöntem, és kezdtem magam kellemetlenül érezni. Soha nem
csináltam még ilyet, és egyenesen szégyelltem magam azért, amiért egy fiatalabb
banda tagjától kérek segítséget, de sajnos olyan mértékben zsákutcába kerültem,
hogy az EXO leadere volt számomra az egyetlen megoldás.
- Gyere be! - ahogy Minho legjobb barátja félreállt az ajtóból,
megindultam. Benn levettem a cipőmet, majd a másik leader javaslatára a
szobájában foglaltam helyet a foteljában. Amíg bejutottam, a többi tag, akikkel
találkoztam, megbámult. Nos, igen. Taemin itt gyakori jelenség volt. Minho is.
Jonghyun is megfordult egyszer-kétszer, sőt, Kibum mindig velük kóstoltatta meg
az új receptjeit, nehogy a saját tagjait mérgezze meg. Ellenben én sosem jöttem
még át ide. Ha valamit el kellett intéznem valamilyen taggal, akkor azt
megüzentem a két legifjabbal, majd üzenetben lerendeztük a megbeszélést,
esetleg időpontot egyeztettünk. Azonban az, hogy én ide be is tegyem a lábam,
hihetetlenül nagy lépésnek bizonyult a részemről. Suho, akit már megszokásból
néha így hívtam, leült a saját ágyára - Baj van? Nagyon stresszesnek tűnsz.
Vagy... ez még az augusztusi?
Felsóhajtottam. Mindenki az augusztusi incidensemről faggatott, pedig
azt már lezártuk. Mostanra már csak az maradt, hogy kipihenjem magam, hogy
újult erővel térhessek vissza a SHINee tagjai közé. Ja, meg természetesen, hogy
kigyógyítsam a Karizmakirályt a duzzogásából.
- Nem az augusztusi incidens. - szögeztem le a kezdet kezdetén. Ismét
vettem egy mély levegőt - Azért jöttem, mert valami nem stimmel Minhóval. Eddig
megbeszéltük, ha baja volt, de most rettentően távolságtartóan viselkedik
velem, így viszont nem tudok neki segíteni. Arra lennék kíváncsi, hogy neked
mondott-e valamit. Esetleg, láttál rajta szokatlan dolgot? Csinált valami
olyat, amit eddig nem?
Joonmyun végig engem nézett, és tényleg odafigyelt arra, amit mondtam.
Ez pedig azért nem esett rosszul nekem. Általában én voltam az, aki hallgatta a
többieket, ha pedig már nagyon nem bírtam, akkor jött a képbe Leeteuk.
Most azonban itt voltam egy fiatalabb, tapasztalatlanabb leader előtt,
és tudtam, hogy meg kell őt tisztelnem, mert csak így segíthetek a SHINee egyik
tagján.
Joonmyun összefonta az ujjait.
- Nézd... én... nem igazán beszélgetek vele ilyen dolgokról.
Egyszerűen nem hiszem, hogy én lennék a bizalmasa, inkább az a valaki, aki
mellett kieresztheti a gőzt. - mondta. Ahogy ezeket a szavakat kiejtette,
éreztem, hogy elveszítettem a reményt. Ő volt az egyetlen, akivel tudtam
kommunikálni, és jóban volt az érintett személlyel, de aztán folytatta -
Ellenben... szerintem is furcsa mostanság. Sokkal feszültebb. Nem tudom, mi történt
azon a forgatáson, amikor azt az utolsó negyvennyolc órás műsort csinálta, de
azóta valóban más. Néha elkalandozik, nem tud hosszasan koncentrálni, most meg
még meg is némult. Mármint... nem szó szerint, de lényegesen kevesebbet beszél.
Ha rám hallgatsz, szerintem nőügy lehet a dologban. Legalábbis ez a
legésszerűbb magyarázat a viselkedésére.
Egy pillanatra elgondolkoztam. Bár nem feltétlenül erre céloztam a
kérdésemmel, talán ez az információ elősegítette a nyomozásomat.
- Érdekes. - húztam ki magam - Noha ez nem magyarázat a velem való
távolságtartásra.
Joonmyun elgondolkozott.
- Igaz. Akkor passz - vakarta meg a tarkóját. Hatalmas segítség
volt...
- Rendben, azért köszönöm - mosolyodtam el, majd felálltam a fotelból.
Gyors meghajlást követve elhagytam a szobát. Aztán a dormot is. Az újonnan
szerzett információk kattogtak a fejemben megállás nélkül. Egyszerűen nem állt
össze a kettő dolog. Minho azért került engem, mert szerelmes volt valakibe.
Legalábbis itt tartott a nyomozásom. Innentől pedig beindult a fogaskerék. A
lánynak biztos volt valakije, vagy csak szimplán nem nyitott egy kapcsolatra.
Minho pedig emiatt elzárkózott a világtól, így tőlem is.
Ez lehetett az egyetlen magyarázat. Persze, Minho már lassan huszonhét
éves lesz, de tudtam, hogy segítenem kell neki. Ott akartam lenni mellette,
mert ez volt a feladatom leaderként. Ha Kibum lett volna ilyen, vele babráltam
volna. Egyszerűen az évek alatt már kialakult bennem egy ösztönös védelem.
A dormba érve bementem Minho szobájába. Soha nem tettem még ilyet, de
most egyedül voltam, így titokban kutakodhattam. Tény és való, hogy ezt
hamarabb is kitalálhattam volna. Igyekeztem nem hozzáérni minden cuccához, de
azért alaposan átnézni dolgokat. Dalszövegeket, rappeket találtam az asztalán a
reménytelen szerelemről. Azonban hiába olvastam át azokat többször is, az
illető neve, kinézete, személye nem derült ki. Csupán annyi, hogy fényt vitt
Minho életébe, de most mégis mással járt, ez pedig mélységesen bántotta
szegényemet.
Több nyomot nem találtam, így ismét zsákutcába kerültem.
Vége volt a turnénak. A fiúk lassan hazaérkeztek. Kibum szaladt a
kutyáihoz, Minho konditerembe, Jonghyun haza, Taemin meg Jonginhez. A
nyomozással nem jutottam tovább. Egy centit se. Sajnos Minho sem akart békülni.
Köszönt, majd eltűnt. Ennyit arról, hogy majd kipiheni a hisztit, és az lesz
neki az első, hogy leül velem beszélgetni... hogyne...
Még mindig nagyon elzárkózott tőlem, nekem pedig a szívem hasadt meg.
Ennyire nem utálhatott!
Ahogy elment mindenki, és ismét magamra maradtam, elővettem a
dalszövegeket, és felfrissítettem őket, hogy legalább abban ne hibázzak, ha már
az új hobbimmá vált elzúgni minden egyes koncerten. Nem zavartattam magam;
úgysem volt a közelemben senki. Rázendítettem, és aktívan átismételtem az én
részeimet a dalokban. Éppen a Love Sick
refrénjét igyekeztem tökéletesíteni, ami az én vokál részem volt, amikor úgy
éreztem, hogy valaki figyelt. Megpróbáltam figyelmen kívül hagyni ezt a furcsa
érzést. Nem figyelhetett senki, mert a tagok mind elmentek.
- I need a doctor - tértem
vissza az eredeti programomhoz. Azonban borzasztóan zavart az, hogy figyeltek.
Szemem sarkából az érintett területre néztem, mikor megláttam valakit. Igaz,
nem mozgott, de ott volt. Teljesen odafordítottam a fejem.
Minho állt a falnak támaszkodva. Ő figyelt engem. A szemeibe néztem, ő
pedig ezt állta. Csendben néztük egymást pár percig.
- Ügyes vagy, folytasd csak - szólalt meg végül, sőt, el is
pillantott. Fogalmam nem volt, hogy került ide.
- Nem konditeremben vagy? - tettem fel az igazán odaillő, és fontos
kérdést.
- Nem. - rázta meg a fejét - Zárva. Te nem a barátnőddel vagy?
Tudtam, hogy gúnyolódott, így csak finoman megráztam a fejem.
- Nem a barátnőm, és mostanában nem találkozgatunk - mondtam neki.
- Hogyhogy? Rájöttél, hogy nem az eseted? Vagy szakítottatok? - amint
meghallotta a „jó hírt”, elrugaszkodott a faltól. Nagy szemeiben megcsillant
valami, mintha a remény halovány sugara lett volna. Ez pedig gyanússá tette őt.
Persze, lehet, hogy én értetten félre, így inkább nem figyeltem oda a
csillogásra.
- Nem. Egyszerűen túlságosan sok dolga akadt - válaszoltam a
kérdésére, s ebben a pillanatban a boldog, reményteli Minho ismét zombivá vált.
- Ja, az más - morogta. Nem tudtam erre mit mondani. Magamban persze
összeállt a kép. Minho számára ezek szerint Hwanhee volt az álomnő, és nagy
eséllyel szerelmes is lett belé. Azért haragudott rám, mert én néha elmentem
vele csavarogni, míg ő - a nagy és tökéletes Choi Minho - itthon kuksolt.
Nem akartam őt ezzel kínozni, így gyorsan témát váltottam.
- Milyen volt Japán? Hallom, találkoztál a családoddal - váltottam
gyorsan témát. Letettem a papírokat. Reméltem, hogy most rendesen beszélni fog
hozzám, így minden figyelmemet neki szenteltem.
- Igen, találkoztam velük, de nélküled nem volt ugyanaz az egész. -
ahogy ezt kimondta, lesütötte a szemeit. Elmosolyosodtam. Hiába haragudott rám,
meg játszotta a sértettet, azért még kedvelt, ez pedig megnyugtatott - Ha nem
haragszol, megyek tusolni.
Csak néztem, ahogy elfordult, és nekilódult, hogy bejusson a fürdőbe.
Nem akartam, hogy elmenjen. Most olyan jól elbeszélgettünk, hogy nem bírtam
volna, ha felszívódik.
- Várj! Kérdeznem kell valamit! - kiáltottam utána, s felpattantam a
kanapéról. Utána siettem. Szerencsém volt, Minho ugyanis megállt, és tisztes
távolságot tartva még felém is fordult - Nézd... látom, hogy valami nyom, talán
szerelmes vagy... és... a viselkedésed alapján Hwanhee tetszik neked? Mert ha
igen, akkor nem találkozom vele többet.
Minho értetlenül pislogott. Komolyan mondtam, amit megmondtam.
Fontosabb volt nekem holmi nőnél a tagokkal való kapcsolatom.
Végül csak elmosolyodott.
- Ne izgulj, nem az esetem - ahogy ezeket a szavakat kimondta, megkönnyebbültem,
de mégis zavart valami. Az, hogy talán hazudott.
- Biztos?
- Hyung, nem az esetem, nyugi - finoman megrázta a fejét, majd
bevonult a fürdőszobába. Engem meg otthagyott a gondolataimmal, s kétségeimmel.
Egyszerűen szétrombolta az eddig gondosan felépített képemet a lehetséges
igazságról.
- Akkor miért morogsz rám? - kérdeztem. Úgy éreztem, hogy ideje volt
megkérdeznem, noha már bezárkózott a fürdőszobába.
Természetesen nem válaszolt, sőt, a vizet is megengedte a kis majom, hogy
véletlenül se halljon semmit.
Így aztán vártam. Tisztázni akartam az egészet.
Közben megérkezett Kibum. Biztos ellátta már a kutyákat, és
egyszerűbbnek gondolta, ha a dormban lakik egy kicsit.
- Szia - köszöntem neki, amint megláttam. Rám pillantott, majd
halványan elmosolyodott.
- Szia! Milyen volt itthon? - kérdezte azonnal, és zokniban odajött
hozzám.
- Elfoglaltam magam, de azért már hiányzik a nyüzsi. Milyen volt
Japán?
- Majd mesélek. Mire vársz itt? - felvont szemöldökkel nézett rám.
Nos, igen, ezt se nagyon szoktam csinálni. Ha valaki benn volt a fürdőben,
akkor mininum tiszteletadásnak tartottam, hogy nem állok az ajtónál.
- Várom, hogy Minho kijöjjön. Mostanában furcsán viselkedik. Szeretném
kideríteni, hogy mi a baja, pláne, hogy valamiért én lettem a mumus -
sóhajtottam. Így legalább letámadhattam, amint kilép az ajtón.
- Aha. - biccentett a cicaszemű, mintha mindent értene - Szerelmes.
- Eddig jutottam én is. Megkérdeztem tőle, hogy Hwanhee tetszik-e
neki, és esetleg azért olyan, amilyen velem. Nemleges választ adott.
Kibum először felnevetett, majd hirtelenjében úgy nézett rám, mint egy
bolondra.
- Ezt szerintem te sem gondoltad komolyan. Amúgy a válasz egyszerűbb,
mint gondolnád, de szerintem értelemszerűen durván viselkedik, ha hazajött, és
ezzel támadtad le azonnal. Legyél tapintatos, de azt hiszem, annyit
elárulhatok, hogy... nos... hogy jó helyen tapogatsz, de rossz embert találtál
meg - ahogy ezt elmondta, elvonult a konyhába, nekem meg kattogott az agyam,
hogy mégis mire utalhatott ezzel.
Nem tudom, meddig álltam ott, csupán arra figyeltem fel, hogy kattant
a zár, és felbukkant Minho az alsógatyájában.
- Hát te? - kérdezte pislogva.
- Téged vártalak. Nézd, tényleg aggódom érted, és szeretnék segíteni -
kezdtem bele, de csak megrázta a fejét.
- Ne haragudj, de ezen nem tudsz. - halványan elmosolyodott - Azért
köszi...
- Biztos? - kérdeztem. Nagyon gyanús volt ez nekem. Bólintott. Ekkor
döntöttem úgy, hogy akkor másféle módszerekhez kell folyamodnom. Minho ilyen
volt. Ha nem akart valamit konkrétan elmondani, és nem szidott, mint a bokrot,
amiért rá mertél kérdezni, akkor kaptál egy lehetőséget a barchobázásra - De
szerelem, nem?
- Az - válaszolta.
- Közöm van hozzá?
- Több, mint hinnéd.
Ez kissé meglepett. Ezek szerint a választott valamilyen módon
kapcsolatban állt velem, de nem Hwanhee volt, akire már rákérdeztem.
- Tudsz róla dolgokat?
- Ismerem, mint a tenyerem.
- Milyen?
Ekkor Minho kicsit elpirult, majd elpillantott.
- Tökéletes. Mindig gondoskodó, kedves, határozott. Nem beképzelt,
hanem segítőkész, és szeret engem, meg a többieket is. Tökéletesen énekel,
egyedi a hangja, de minden téren helytáll. Olyan az arca, mint egy boldog
nyuszinak. Eléggé elüt az ízlésemtől, mert idősebb nálam. Szerintem akkor volt
a legtökéletesebb, amikor rózsaszínre festették a haját. Ja, és SM-en belüli.
Ahogy ezt végigmondta, kattogni kezdett az agyam. Aztán persze
összeállt a kép;
- Joohyun? - kérdeztem rá. Elvégre minden adat stimmelt. Idősebb volt
Minhónál, volt már rózsaszín a haja, úgy nézett ki, mint egy nyuszi, ritka
hanggal rendelkezett, és a Red Velvet lányai szerint nagyon jól végezte a
leaderi tevékenységeit. Nem mellesleg én sokat találkoztam vele, mert gyakran
voltak közös megbeszéléseink.
Már úgy éreztem, hogy megütöttem a Jackpotot, és kitaláltam Minho
titkos szerelmét, de a kedves csapattársam úgy nézett rám, mintha három embert
öltem volna meg egy banános gofrival.
- Nem Joohyun. - mondta végül, majd felsóhajtott - Nagyon tudni
akarod?
Bólintottam.
- Igen. Úgy tudnék talán segíteni neked, hogy ne szenvedj -
válaszoltam, és halványan el is mosolyodtam. Láttam rajta, hogy elgondolkozott.
Ezek szerint megtörtem, így magamban megveregettem a vállam.
- Nem akarom, hogy emiatt tönkremenjen a jelenlegi kapcsolatunk -
nyögte ki hosszas hallgatás után. Felsóhajtottam. Tudtam, hogy valami nagyon
kapcsolatban állt velem.
- Mélyponton van, ennél jobban már nem mehet tönkre... de ígérem, hogy
nem fogok rád haragudni, meg eltávolodni tőled, meg semmi.
- Jó... - vett egy mély levegőt, az arca egyre jobban vöröslött - nézz
tükörbe, és megtudod, ki az - azzal megfordult, és besietett a szobájába.
Én meg álltam ott megsemmisülten. Nagyon lassan állt csak össze a kép.
Ha belenézek a tükörbe, akkor magamat látom... tehát Minho belém volt
szerelmes?
- Dümdümdűm... a reklám után folytatjuk - szólalt meg hirtelen Kibum a
hátam mögül egy banánt majszolva. Nem volt vicces, de mit tehettem volna? Csak
mélyen felsóhajtottam. Baj volt. Nagy baj. Nem hittem volna, hogy valaha is
viszonozni tudnám Minho érzéseit, de nem akartam, hogy emiatt elítéljen. Talán
az lenne a legjobb, ha nem szólnék semmit, nem kerülném, csak vigyáznék rá,
mint eddig. Aztán majd kiszeret belőlem. Hiszen ez úgyis reménytelen lenne. Nem
tudnám őt viszont szeretni.
Ahogy teltek a napok, úgy változott a helyzet is. Minho valószínűleg
megnyugodott a vallomástól, és nem viselkedett már hisztis kislányként. A tagok
hol voltak, hol nem, de mi ketten szilárdan megmaradtunk a dormban, és
meglepően jól kijöttünk. Minho gyakran leült velem vacsorázni, és igyekezett
kedves hangnemben beszélni velem. Azt hiszem, elfogadta azt, hogy én nem
járhattam vele, mert nem igazán vonzódtam a férfiakhoz. Én pedig elfogadtam,
hogy neki idő kell, míg feldolgozza a dolgokat. Amikor több szabadideje maradt,
akkor játszottunk Xboxon, sőt, egyszer kirángatott focizni is. Tulajdonképpen
nem panaszkodhattam. Minho közelsége gyógyító hatást gyakorolt a depressziómra,
és meglepően jól éreztem magam vele. Minho mellett sokkal fiatalabbnak éreztem
magam. Talán emiatt is kedveltem őt nagyon már az elejétől fogva.
- Tudod, mit nem értek? - ült le mellém Taemin egyik nap. Értetlenül
pislogtam rá, hogy folytassa, mert ötletem sem volt, hogy a világ több ezer
dolgából éppen mit nem tudott felfogni - Úgy viselkedsz Minho hyunggal, mintha
akarnál tőle valamit, és így reményt adsz neki. Ennek ellenére nem bújsz oda
hozzá, meg ugyanúgy kommunikálsz vele, mintha csupán a barátod lenne. Most
jártok, vagy sem?
Felvontam a szemöldökömet. Nagyon örültem annak, hogy Minho
mindenkinek szétcsacsogta, hogy szerelmes volt belém.
- Nem járunk - szegeztem le. Ezzel én le is zártam a témát.
- Pedig olyan, mintha járnátok - szólalt meg Jonghyun is a mély
hallgatásból. Komolyan leütöttem volna őket a szívem szerint.
- Pedig nem járok vele, és szeretném, ha már hagynátok ezzel a
témával, mert nem érdekel Minho, mint pasi - kezdtem elveszíteni a türelmemet.
- Szerintem gondold át. Már rég nem úgy kezeled, mintha a haverod,
vagy legjobb barátod lenne - Taemin csak megvonta a vállát. Én meg
belegondoltam. Valóban, Minho túl közel került hozzám. Nem akartam neki
csalódást okozni azzal, hogy közel kerülök hozzá, de nem azért, mert szeretem,
hanem talán, mert sajnálom. Noha sajnos már én sem voltam biztos az érzéseimben.
- Szerintem meg ezt hagyjuk. Nem vagyok szerelmes senkibe, és nem is
szeretnék erre gondolni. Inkább azt beszéljük meg, hogy mi történt a
szemöldököddel - azzal a maknae felé fordultam. Érdekesen lett levágva
szerencsétlen szemöldöke, mintha véletlenül belevágtak volna neki félúton, vagy
tudom is én.
- Semmi. Divatot teremtek. Azonban azzal, hogy te elterelted a szót,
arra mutatsz rá, hogy neked sem közömbös az óriás - pimaszul elmosolyodott, én
meg kezdtem feladni a vitát a maknae ellen. Nem azért, mert igaza volt, hanem
mert tudtam, hogy én is tévedtem dolgokkal kapcsolatban. Ahogy bevonultam a
szobámba, átgondoltam azt, hogy Minho mégis mikor mutathatta ki, hogy
szeretett. Mikor lehetett ez a pálfordulás a részéről? Aztán persze beugrott.
Amikor megjelentem a műsora forgatásán, az lehetett a pont. Akkor mondta, hogy
kedvel, és azóta változott csak meg. Felsóhajtottam.
- Minden rendben? - nem is hallottam a kopogást. Meg semmit. Csak
Minho mély hangja csapta meg a fülem. Bólintottam.
- Fogjuk rá.
- Nézd, nem kell viszonoznod az érzéseimet. Nem akarom erőltetni. -
becsukta maga mögött az ajtót - Mindent hallottam, és nem szeretnék terhet róni
rád. Csak azt hittem, hogy el tudsz ettől következtetni, és azért érzed jól
velem magad, mert jól érzed magad, nem pedig kényszerből, vagy bizonyításképp.
- Te itthon voltál? - azzal megállt bennem az ütő. Mindig azt
tanítottam neki, és a többieknek, hogy sose érdekelje őt, mit mondanak mások,
és álljanak ki magukért. Nos, én csodálatosan leszerepeltem. Még gondolatban
meg is tapsoltam magam. Szegény Minho most elárulhatva érezhette magát.
- Nem, úgy hallottam mindent, hogy nem voltam itthon. - válaszolt
szarkasztikusan, majd elmosolyodott - Benn tanultam a szobámban.
- Ne haragudj - sóhajtottam.
- Nem haragszom - mondta az egyetlen választ, amivel bosszantott.
Egyszerűen ilyenkor nem éreztem, hogy tényleg minden rendben volt-e.
- Nem kellett volna ennyire hagynom Taemin nyomásának.
- Nem a te hibád. Ilyen ez a kis féreg - mondta nevetve. Kicsit
lenyugodott, majd folytatta: - Remélem, nem megy a barátságunk rovására ez az
egész. Tényleg sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztalak.
Csendben néztem, ahogy felállt, majd kisétált a szobámból. Én pedig
gondolkodóba estem. Minho és a többiek biztos mondtak valamit. Talán tényleg
kivételeztem a rapperrel, és talán tényleg nem volt nekem közömbös. Egyszerűen
egyre jobban éreztem magam vele, és amikor nem volt körülöttem, akkor már-már
megőrültem a hiányától. Egyszerűen tett velem valamit Minho, a többi tag meg
bogarat ültetett a fülembe.
Hallottam, hogy a fiatalabbak cseverésztek. Mind a hárman, és
igyekeztem hallgatózni, bár nem sok sikerrel. Így aztán ismét csak
visszasüllyedtem a gondolataimba.
Csupán akkor figyeltem fel, mikor csukódott az ajtó. Azonnal
felpattantam, majd kisétáltam a szobámból. Minho ott ült a konyhában, és evett.
- Többiek? - kérdeztem.
- Hazamentek. Csak ketten vagyunk - vonta meg a vállát, és folytatta
az evést. Mélyet sóhajtottam. Rengeteg időm volt gondolkozni, ezt pedig ki is
használtam, és sajnos rá kellett jönnöm, hogy Minho nem csupán a haverom volt.
Hanem sokkal több.
- Nézd, gondolkoztam... mi lenne, ha megpróbálnánk? - kérdeztem. Talán
nekem is tetszett Minho. Talán kellene adnom neki egy esélyt, és mikor, ha nem
most? Láttam, ahogy csillogó szemekkel pillantott rám. Ez nagyon rövid ideig
tartott, mert azonnal folytatta az evést.
- Nem akarom ezt erőltetni. Én elfogadom, és megértem, hogy nem tudsz
viszont szeretni. Nem kell ezt túlzásba vinni, meg bizonygatni dolgokat -
mondta közömbösen. Tudtam, hogy Minho ilyen volt. Mindig másokat helyezett maga
elé.
- Nem, én gondolkoztam. Komolyan. Te sem vagy nekem közömbös -
próbálkoztam. Egyre jobban kezdett rám hatni a sok emlékkép. Minho csak felsóhajtott.
- Ha gondolkoznod kellett rajta, akkor az nem szerelem. Anélkül meg
felesleges az egész - válaszolta. Nos, ennyit erről. Azonban volt még valami a
tarsolyomban. Csakhogy ezt fel kellett vezetnem.
- Amikor az utolsó negyvennyolc órádat forgattuk... akkor te
tulajdonképpen szerelmet vallottál nekem? - kérdeztem, majd leültem mellé.
Ahogy megcsapott Minho illata, egyre gyorsabban kezdett verni a szívem,
meglepően szokatlan módon. Sosem csinált még ilyet.
- Igen - bólintott felém fordulva. Szerencsére mindig megtisztelt
azzal, hogy a szemeimbe nézett, amikor válaszolt. Én pedig kaptam az alkalmon.
Magam sem tudom, milyen felindulásból, de megcsókoltam. Minho pedig nem
ellenkezett, noha éreztem rajta a döbbenetet. Azt már említenem sem kell, hogy
meglepően élveztem. Sosem éltem még át olyan csókot, mint akkor, és ott a
fiatalabb csapattársammal. Soha. Tisztára egyre járt a gondolatunk, és
mindenféle akadozás nélkül, mint a régi párok, csókolóztunk. Ki tudja, meddig.
De nem is érdekelt. Noha csak kíváncsiságból próbáltam ki ezt az opciót, nem
kellett csalódnom. Nem is tudtam csalódni. Minho túl jó volt.
Ráadásul ez eldőlt. Megpróbáltuk, hátha összejön valami.
- Megleptél - mosolyodott el, ahogy elhajolt. Visszamosolyogtam rá.
- Én is magamat. Eddig bele se mertem gondolni, de a délutánom
ráébresztett arra, hogy egy próbát megér - remegő kezeimet beszorítottam a
remegő lábaim közé. Mintha kamaszlány lennék.
Minho csak mosolygott, majd visszatért az evéshez. Nem akarta
erőltetni... vagy sejtette, hogy ez lesz. Én is merítettem egy adagot, hogy ne
egyen egyedül. Valahogy nem éreztem nagy változást, de ő ilyen volt. Csendben
örült a fejének, és csupán a mozdulataiból láttam a boldogságát. Elég jól
ismertem őt ahhoz, hogy mindent tudjak róla, így a némasága sem zavart.
