The Bitch of Us 8. Bónusz

Hát, íme a végkifejlet, reméljük, tetszeni fog. Külön köszönet Papp Bernadettnek, aki miatt ez a fic sose jött volna létre :* reméljük, tetszett, és komikat kritikákat szívesen fogadunk <3

Aztán megint eltelt az idő, ráadásul csendesen. Nem is beszéltem szinte senkivel, csak voltam, és vigyorogtam a színpadon, mint egy kismajom. Taemin nagyon jól elszórakozott Krystallal, Jonghyun és Key szintén, és Onew is el-eltűnögetett a kis nőcskéjével. Én meg gubbasztottam a szobámban.

- Hyung, minden rendben? – lépett be hozzám Taemin – Nem eszel, alig iszol, és egész nap itt kuksolsz…

- Miért? Mit csináljak? – rá se pillantottam. Az csak jobban fájt volna.

- Aggódunk érted – jött a válasz, majd Taemin kiment.

Aggódnak értem. Jó duma nem mondom. Csak a banda miatt aggódtak mindannyian, az, hogy velem mi volt, senkit sem érdekelt. Engem sem érdekelt, hogy velük mi van.  Én így éreztem jól magam. Főleg az után, hogy a múltkor azért lettem lecseszve, mert kicsit többet ittam a kelleténél… na, jó, sokkal többet. Most meg az volt a bajuk, hogy a szobámban voltam. Ezeknek semmi nem felelt meg. Leginkább csak a pénteket vártam. Végre kaptunk három nap szünetet. Eddig a legtöbb szabadidőnket a srácok közül valamelyikkel töltöttem el, de most a közelükben sem akartam lenni. Egyetlen egy vágyam volt, mégpedig, hogy otthon lehessek egy kicsit. Távol a bandától, az SM-től, és mindenkitől.

Már tűkön ülve vártam, hogy elérkezzen az a bizonyos nap, és ez mindenkinek feltűnt. Sokszor hallottam, hogy sokkal egészségesebbnek tűnök, fiatalosabbnak, és boldogabbnak. A bandatagok teljesen elképedtek, és faggatni kezdtek, hogy mi történt. Természetesen azt hitték, hogy csajom van, vagy pasim, de mivel nem mondtam semmit, ezért még nyomozni is kezdtek. El is csodálkoztak, amikor utolsó nap este hazajöttem, összecsomagoltam, és elhúztam. Na, ekkor jöttek a „húzz gumit” „nem akarjuk, hogy apa legyél” valamint a „kellemes vonatozást” sms-ek.

 

Leírni nem lehet, hogy mit éreztem, amikor beléptem az ajtón. Anya és apa, mindent abbahagytak és köszöntöttek. Felemelő érzés volt a karjaikban lenni.  Hatalmába kerített ugyanaz az érzés, amikor kisiskolás koromban elmentem egy hétre táborozni. Jól éreztem magam meg minden, de nagyon hiányoztak a szüleim. Amikor hazaértem sírva ugrottam a nyakukba. Most ugyanez az érzés fogott el. Akaratlanul is kicsordult pár könny a szememből. Nem tartottam cikinek, tudtam, hogy megértik. Örültünk, ha félévente egyszer tudtunk találkozni a szoros beosztásom miatt.

A délelőtt, és az ebéd nagy részét azzal töltöttük, hogy meséltem, és meséltek. Próbáltam végig jókedvű lenni, de hát a szülőket nem lehet átverni. Ők azok, akik felneveltek, és minden egyes dolgot észrevesznek, bármennyire is titkolja elől az ember. Én is így jártam, pedig azt hittem megúszom.

- Minho, most, hogy minden jót elmondtál, térjünk rá arra, mi a baj. Látszik rajtad, ne is próbáld tagadni – váltott témát anya, én pedig csak lesütöttem a szemem. Tudtak mindenről. Jongyhunról, Keyről, Onewról, és Taeminről is. Arról is, hogy éppen senkivel sem voltam. De fogalmam sem volt, hogyan mondjam el nekik azt, amit érzek.

- Ezt nehéz elmagyarázni. Olyan üresnek érzem magam. Mindenkinek van valakije, csak nekem nincs. Ott van Jonghyun és Key, Taemin és Krystal, Onew és Luna - soroltam, mire a szüleim összenéztek.

- Onew és Luna összejöttek? - kérdezte apám. Ő se akarta nagyon elhinni. Valahol megértettem...

- Nem hivatalosan, de igen - itt lesütöttem a szemeimet - pedig azt hittem, hogy legalább Onew foglalkozik velem... mindenki elvan, én meg egyedül lézengek, van, hogy köszönni se köszönünk a másiknak. Néha az eszükbe jutok, olyankor lelkizünk, de ennyi. Nem is hiányoznak annyira, és néha... néha megfordul a fejemben, hogy ott is hagyom az egészet. Nem én lennék az első...

- Minho, mi akkor is szeretni fogunk, ha otthagyod. De gondolkozz el azon is, hogy mi volt kiskorodban az álmod, vagyis a második – mosolyodott el bíztatóan anya. Emlékeztem rá persze. Mivel apám nem akarta, hogy az első álmom valósítsam meg, ami a foci volt, ezért idol akartam lenni. Visítva rohanta haza egyik nap, hogy én énekelni akarok, ha már nem focizhatok, mert akkor sok embert tehetek majd boldoggá. Akkor még nem érdekelt a hírnév, meg a pénz.  Csak én is a színpadon akartam állni, és énekelni, közben pedig a sok-sok rajongó boldog arcát látni. Ez még most is melegséggel tölti el a szívem, ha a színpadon vagyok. Abból viszont elegem van, hogy nem tudom jól érezni magam a srácokkal. Kirekesztettnek érzem magam.

- De nem tudom anya, nem tudom. A két ellentétes érzés úgy kavarog bennem, mint a tornádó. Azon gondolkozom pár napja, hogy kilépek, és elmegyek focistának. Azt mindig is szerettem csinálni - sóhajtottam, és a fejem az asztalra hajtottam, majd egyből fel is emeltem, mert tudtam, ezt nem illik. Apára nézve láttam, hogy legszívesebben ellenezné a dolgot, de inkább nem szól semmit. Talán ő is észrevette, hogy szenvedek.

- Majd elválik kicsikém – simította meg anya fejem. Újra apára néztem, akin látszódott, hogy azért vívódik magával.

- Ha a foci tesz boldoggá, akkor most nem fogom ellenezni. A lényeg, hogy neked jó legyen – mondta, de nehezére esett.

- Köszönöm - meghajoltam ülve, utána mosolyogva kiegyenesedtem.

- De nem értelek, fiam. Te egy annyira barátságos, szeretnivaló ember vagy. Mindenhol látjuk a ragaszkodásod mások iránt. Ha ezt nem tudják értékelni, akkor nem benned van a hiba - magyarázta apám. Elmosolyodtam.

- Akkor hétfőn kilépek - jelentettem ki elhatározottan.

- Legyen úgy! – bólintott, de azért fura arckifejezéssel összenéztek anyával.  A lényeg mégis az volt, hogy focista lehetek. Örültem neki, de csak azért, mert bele sem gondoltam abba, hogy milyen lesz majd az új élet. Őszintén, nem is akartam ezen rágódni még. Majd eljön annak is az ideje. Aznap délután sétálgattunk kicsit a városban, és megbeszéltük apával, hogy másnap délelőtt elmegyünk edzeni egy kicsit. Nem akartam elhanyagolni magam.

Este, talán hosszú idő óta először, nyugodtan aludtam. Nem agyaltam semmin, teljesen kikapcsoltam. Még álmodtam is a fociról.

 

Másnap reggel pedig már úton is voltam apámmal a stadion felé. Sokat beszélgettünk, nevetgéltünk, és természetesen a focit is szóba hoztuk. Tekintve, hogy apám edző, könnyen el tudott helyezni a csapatában. Mikor megérkeztünk, megdobbant a szívem. Imádtam stadionokban lenni, már kicsi korom óta. Bementünk átöltözni, utána pedig nekiláttunk futni. Apám a kora ellenére nagyon fittnek bizonyult, így elég jól futottuk a köröket. A végén pedig kapura rúgtunk.

Nagyon jól éreztem magam. Sokkal jobban, mint akárhol máshol. Az pedig csak még jobbá tette, amikor a legvégén apám büszkén vállon veregetett, és megdicsért, hogy mennyire jó voltam. 

- Nem gondoltam volna, hogy ennyire megy, pedig már láttalak játszani.

-  Köszönöm apa, ez jólesett – hajoltam meg neki. Hazafele az autóban, csak a fociról beszéltünk. Az mondta, azért nem akarta, hogy focizzak, mert nem szerette volna, ha mondjuk két év után egy ínszalagszakadással, vagy bármi ahhoz hasonlóval lesérültem volna. Ő csak védeni akart engem. Így, hogy elmondta, megértettem, miért tette, ami tett. Ha ezt kiskoromban is elmondta volna, talán nem veszünk össze annyira. Bár, lehet, meg sem értettem volna, amit mond.   Aznap délelőtt rettentően boldog voltam, egészen addig, amíg haza nem mentünk. Abban a pillanatban, amikor beléptem az ajtón, minden jókedvem elszállt.

Először csak az ismerős cipők tűntek fel, majd az a bizonyos kabát. Csak néztem azokat egy darabig, megfagyottan, ezer meg ezer gondolattal a fejemben. Nem értettem, hogy miért volt itt, és zavart. Nem értettem, hogy hogyan került ide.

- Mit keres ez itt? - a hangom monotonságán még én is meglepődtem. Nem hiszem el, hogy tönkretette a hétvégémet.

- Én hívtam ide - bukkant fel anya- arra gondoltam, hogy beszélgethetnétek egy kicsit. Lehet, hogy nem minden az, aminek látszik.

- Én aztán be nem megyek. Inkább alszom az utcán - mordultam fel, de apám megállított.

- Fiam, ha nem mész be, akkor le is mondhatsz a focizásról egy életre - apám szigorú tekintetétől megfutamodtam, így azonnal felsiettem a szobámba. Pechemre ott ült az ágyamon. Ő.

- Szia, mondd, mit akarsz, aztán menj haza szépen – morogtam az orrom alatt. egy csöppet sem lepődött meg a fogadtatásomon.

- Minho, anyud elmondta, hogy mit tervezel. Azért jöttem, hogy megbeszéljük a dolgokat. Szerintem nagy félreértések vannak közted, és a banda tagjai között, próbáljuk meg tisztázni a helyzetet, és ha utána is úgy gondolod, hogy ki akarsz lépni, akkor elfogadom a döntésed – érvelt ésszerűen, de nekem nem volt kedvem beszélgetni.

- Már döntöttem, ezen nincs mit megbeszélni – mondtam unottan, még mindig az ajtómban állva.

- De igen is van mit. Te pedig meg fogsz hallgatni, ha tetszik, ha nem. Különben apád visszavonja az engedélyét a focival kapcsolatban – vonta fel várakozásteljesen az egyik szemöldökét. Így belegondolva, rájöhettem volna, hogy túl könnyen egyeztek bele a szüleim az ötletembe. Sejthettem volna, hogy valami nem stimmel, de szokásomhoz híven vakon megbíztam bennük.

- Hallgatlak, de előre mondom, hogy feleslegesen töröd magad. A döntésem sziklaszilárd, ezen semmi, és senki nem változtathat. Ha ezen múlik a focis jövőm, akkor rajta, kezdj bele a papolásba – fontam keresztbe a karom a mellkasom előtt, és az ajtófélfának dőltem.

- Mindenkinek feltűnt, hogy nem vagy jól. És szeretünk, Minho. Nélküled nem vagyunk egy csapat...

- Ha csak emiatt szerettek, akkor még jobban vágyom a focizásra - dünnyögtem.

- Akkor pontosítok. Te is a SHINee családba tartozol. De te sem veszel észre minket. Nagyobb adag kaját kapsz, hamarabb elengedünk, nem kell részt venned a házimunkában. Csak azért, hogy javuljon a hangulatod. Mi az, ami miatt így eltávolodtunk egymástól? Szerinted mi? - kérdezte. Egy darabig morfondíroztam, aztán kinyögtem valamit:

- Az, hogy én az exetek vagyok. Mindenki elvan az új szerelmével, rám meg nincs időtök. Már hónapok óta egyszer sem mondtátok, hogy filmezzünk együtt, vagy játsszunk, mert Jonghyun, Key, Luna és Krystal lefoglal mindenkit. Nem fogok a kapcsolatotok közé állni! De nekem is vannak elvárásaim, és kirekesztve érzem magam. Mindenki megtalálta a másik felét, csak én nem. De még a barátaimat is elvesztettem - a végén már suttogtam, de ő csak felnevetett, azzal a tipikus, szeretnivaló hangjával.

- Hülye vagy, mi már nem járunk egy ideje. Megpróbáltuk, de nem vagyunk egy hullámhosszon. Meg nem is szerettem, csak fellángolás volt.

- Az már nem lényeg, Bogaram. Az a pár hét bőven elég volt ahhoz, hogy tudjam, nekem nincs helyem a bandában már. Akármennyire is szerettem, már nem érzem, azt a tüzet, ami még az elején megvolt. Talán belefáradtam a hajszolásba. De nem is, nem foghatom csak arra. A ti hibátok, és az enyém is – fejeztem be a szövegelésem, és vártam. Ő sem tudott mit mondani hirtelen, csak a száját rágcsálva töprengett.

- Megbánnád. És meg is fogod, ha kilépsz a bandából. Az elején azt fogod hinni, hogy minden szép és jó, de idővel, rád törne az az érzés, hogy valami, vagy valakik hiányoznak az életedből. Hiányoznánk mi, majd a rajongók, végül a zene a tánc, és a sok marhaság, amit együtt csináltunk. Sőt, még a szoros munkabeosztás is – folytatta a győzködést, de nem éreztem azt, hogy használt is.

- Az elején biztos így lesz, de idővel majd elfelejtem az egészet. Szenvedtem ár annyit az elmúlt években, hogy ezt az időt is kibírjam majd – válaszoltam neki egyből. - Figyelj, új csapatom lesz, mozogni ugyanúgy fogok, aki meg szeret, az meg szeretni fog focistaként is. Ti meg nem hiányoznátok, mert az elmúlt hetekben még visszaköszönni sem értetek rá a nagy csajozásban meg pasizásban. És ezt megjegyeztem, és fáj. Érted? Te mit szóltál volna ahhoz, ha senki nem beszél veled? Mondjuk, amikor pont nem volt senkid, mert én is mással voltam, meg a többiek is? Neked az, hogy esett volna? Nem, még akkor is foglalkozott veled mindenki, amikor jobb dolgunk is lett volna. És én? Csoda, hogy tányért kitettetek nekem. Vagy annyira lefoglaltak a párjaitok? Látod, ezért akarok elmenni. Mert csak zavaró tényező vagyok. Az első hét után már el is felejtenétek, hogy nem vagyok ott. Mert kinek hiányzik az exe? Senkinek.

- Az isten szerelmére, Choi Minho! Te nem csak az exünk vagy, hanem a barátunk, a családtagunk. Tény, hogy lefoglaltak minket a párjaink, de te is ezt tetted volna – emelte meg egy picit a hangját. Amitől csak ingerültebb lettem.

- Nem igaz! Amikor akárkivel voltam is, mindig szakítottam rátok időt. Vagy lemondtam az az napi programot, vagy hívtam a többieket is. Én nem változtam meg annyira, hogy elhanyagoljalak titeket! – förmedtem rá. –Elegem van belőletek, a SHINeeból, az SM-ből és mindenkiből, akinek köze van ehhez az egész szarsághoz. Én már nem bírom ezt csinálni. Nem akarok depis lenni, vagy kiugrani egy autó elé, mert annyira szarul fogom érezni magam. Békét akarok, nyugalmat. Ezt veletek soha nem fogom megkapni. Én voltam az, aki elcseszte még az elején, amikor sorban jártam veletek. Kilépek, és nem állíthatsz meg sem te, sem pedig a többiek – a végére már sikeresen kiabálni kezdtem.

- Én sem ordítok, kérlek, te se tedd. És focistaként se lesz jobb. Ugyanúgy kell stresszelned, ugyanúgy kell mozognod, és a csapatod meg nem is biztos, hogy kedvelni fog. Miért hagyod ott a jót, a bizonytalanságért? - kérdezte csalódottan, mire valahogy megenyhültem. Ekkor szúrt szemet valami rajta. Csak néztem azt a kis tárgyat, a szívem pedig megenyhült.

Nem akartam, hogy befolyásoljon.

- Már döntöttem. Sajnálom – mondtam, azzal kimentem a szobából. Elég volt csak ránéznem, és elbizonytalanodtam. Márpedig nem tehettem. Végre a szüleim is beleegyeztek a dologba, ezt ki kellett használnom.

- Na, hogy ment a… - kezdte anya.

- Köszönöm, hogy próbáltál segíteni, de a válaszom a nem – morogtam, és cipőt húztam. Nem akartam menni sehova, csak ki a házból. A garázsból elővettem a focilabdám, és a hátsó udvarra mentem, ahova apával felállítottunk egy kaput. Mielőtt belerúgtam volna a labdába, ösztönösen az emeleti ablakra néztem. Ott állt, és figyelt. Mérgesen kaptam el a tekintetem, és rúgtam kapura. Mellé. Utána futottam, visszarugdostam és megint mellé rúgtam. Nem idegesített fel, inkább csak megnyugtatott. Estig nem mentem be, csak szórakoztattam magam.

Ezek után mentem vacsorázni. Anya, apa, én meg ő. Csendben ücsörögtem mellette, valahogy megszólalni sem tudtam. A szüleimnek ez természetesen feltűnt, így ők se erőltették a dumálást.

- Nagyon finom lett a vacsora, hölgyem - szólalt meg. Anya elpirult.

- Köszönöm. Minho, neked is ízlik?

Bólintottam, és ettem tovább.

- Mikor mész haza? A válaszom nem, és ez fix - fordultam hirtelen felé. A baj az volt, hogy még mindig nem mondtam le róla teljesen. Pedig ő leváltott egy csajra...

- Holnap. Még van valami, amiről beszélnünk kell - válaszolta két falat között.

 

Vacsora után, mindenki sorban elment fürdeni. Direkt én mentem utoljára, hogy húzhassam az időt, és ha szerencsém van, bealszik a látogatóm. Majdnem egy órát álldogáltam a zuhany alatt, és fél óráig törölgettem magam, de mikor beléptem a szobámba, ő az ágyam szélén ült.

- Ezt nem hiszem el – sóhajtottam lehangoltan, amit ő egy kis fintorral díjazott. – Álmos vagyok, szóval siess, kérlek – adtam meg magam, és leültem a kis fotelembe.

- Nem is tudom, hogyan kezdjem – akadt meg már az elején, én meg úgy voltam, hogy lefejelem az asztalt előttem.

- Akkor a lényeggel, ha lehetséges – adtam neki útbaigazítást. Láttam az arcán, hogy kicsit zavarban van, nem úgy, mint délután, amikor az észt osztotta.

- Én még mindig szeretlek – nyögte ki egy kisebb szünet után. A szívem kihagyott egy ütemet.

Hihetetlen volt felfogni, hogy végre viszonozta az érzéseimet. Nem is nagyon akartam hinni neki.

- Ne szórakozz! Csak azért mondod, mert nem akarod, hogy kilépjek - morogtam, mire megforgatta a szemeit.

- Nem. Azért mondom, mert szeretlek, mert nem tudtalak elfelejteni, mert te vagy a legjobb dolog az életemben.

- Akkor miért nem mondtad hamarabb? - jött a fogós kérdés.

- Mert féltem, hogy visszautasítasz, hogy már nem kellek neked - dadogott zavartan, és valahol igazat adtam neki, legalábbis magamat ismerve.

- Bocs, de nem megyek vissza a csapatba. És nem is akarlak nagyon látni titeket - jelentettem ki zordan, mire bólintott. Beleharapott az ajkába.

- Akkor nem is zavarlak titeket, vigyázz magadra, Minho - dadogott halkan, utána kiment a szobámból.

 

Este semmit sem aludtam, teljesen összezavarodtam. Nem hittem el, hogy szeret, biztos voltam benne, hogy csak azért mondta, hogy ne lépjek ki. Csak is ez lehetetett. Különben már említette volna, mert láthatta rajtam, hogy ő kell nekem. Nagyon nehezen aludtam el, és reggel hétkor már fel is ébredtem. Egyből a konyhába mentem, ahol anya a reggelit csinálta.

- A csapattársad elment fél órája – mondta egyből köszönés helyett. – A nyolcas vonattal megy – folytatta, rám sem nézve. Szóval elment. Jobb is volt így, mert legalább nem tudott mégis meggyőzni. Vállat vonva ültem le a reggelim elé, de csak turkáltam benne. Szeretlek. Ez a szó ismétlődött egyfolytában a fejemben. Én is szerettem, persze, hogy szerettem. De ha hétfőn felmondok, akkor utána talán elfelejtem majd ezt az egészet, és csak magamra, meg az új csapatomra koncentrálhatok. A csapatod meg nem is biztos, hogy kedvelni fog. Futott át az agyamon, a másik mondata. Azt mondta, ők a családom, és belátni is nehéz volt, hogy igaza volt.  Tényleg ők jelentettek nekem mindent, még ha fájt is beismernem magamnak.

Ekkor hirtelen felpattantam a helyemről. Nem is voltam magamnál, csak felhúztam a cuccaimat, és már rohantam is utána. Lehet, hogy a foci a mindenem, de a SHINee a családom. Végigszáguldottam a környéken, mindenféle lehetőséget kihasználva a táv lerövidítésére. A megállónál végül megpillantottam őt. Ordítozni kezdtem a nevét, de csak haladt tovább. Ekkor odarohantam a jegyárushoz, és mindenkit félrelökve vettem egy jegyet ugyanabba a vagonba. A pénztárosnő egy darabig értetlenül nézett rám, de végül kiadta a jegyet, én pedig rohantam vissza, nehogy lekéssem a két percen belül induló járművet.

Az utolsó másodperc utolsó pillanatában ugrottam fel a vonatra, épp, amikor csukódtak az ajtók. Megkönnyebbülten sóhajtottam, és fél percre megálltam, hogy kifújjam magam. Utána átvágtam három kocsin, hogy eljussak a mienkbe. Kicsit sem néztek hülyének az emberek, de kit is érdekelt. A kabinunk előtt sem vacilláltam, rutinos mozdulattal kinyitottam, és mivel tudtam, hogy egyedül van bent, köszönés nélkül levágódtam vele szemben. Ijedtében még ugrott is egyet az ülésen.

- Te… hogyan… izé? Mit keresel itt? – nyögte ki a kérdését meglepetten.

- Nem mehetsz el egyedül – vigyorogtam rá, mint egy eszeveszett őrült.

- Ezt nem értem, én nem akarok kilépni – rázta a fejét, én pedig a szemem forgattam. Amilyen okos, olyan hülye is tud lenni néha.

- Én sem lépek ki, mert… mert igazad van. Ti vagytok a családom, te pedig az, akit egész eddig kerestem. Most pedig, ha végre megint összejövünk, megígérem, hogy soha nem szabadulsz meg tőlem – hajoltam teljesen közel hozzá, hogyha igent mond, akkor egyből megcsókolhassam.

- Össze akarsz jönni velem? – dőlt vissza örömittasan az ülésébe. Félénken bólintottam

- Nélküled nem teljes az életem, és igen, zavart az, amikor csajoztál, de nem szóltam érte, mert boldognak tűntél – lesütöttem a szemeimet, mire elmosolyodott.

- Choi Minho, ennyi időbe telt rájönnöd, hogy mi ketten egymásnak lettünk teremtve? – nevetett fel hirtelen. Elmosolyodtam rajta. Nagyon szerelmes voltam belé.

- Sajnálom – hajoltam meg kissé, de ő csak szájon csókolt. Ismét érezhettem a mézédes, tökéletes csókját, amit annyira imádtam, megint egy csapat voltunk mi ketten. Megint úgy éreztem, hogy megtalált a szerelem.

- Szeretlek, Choi Minho – suttogott bele a csókba.

- Én is téged, Lee – nem fejeztem be, hanem inkább mélyítettem volna, de az a kis sunyi nem hagyta.

- Lee mi? – kérdezte mosolyogva.

- Lee Jinki – hallatszott a válaszom, és ezek után elfogadta a mély csókot. Azt hiszem, ez egy tökéletes befejezés lett a szerelmi életemnek. Végre tényleg az igazi mellett lehettem, aki mellől sosem tágítottam, és ennek így kellett lennie.