Can I Save You? 2/3

A nap végére el is érkezett a várva várt pillanat. Egyetlen probléma volt csak ezzel: én éppen műtöttem, így csak abban mertem bízni, hogy Juhyeon ment be helyettem, és ő intézkedett. Benne meg mertem bízni, és azt is tudtam, hogy nem döntene felelőtlenül a volt pasimmal kapcsolatban. Így aztán az egész műtét alatt csak azon kattogott az agyam, hogy nemsokára bemegyek meglátogatni az összes betegem. Mindenkivel csevegtem egy kicsit, főképp az idősekkel, mikor megérkezett Sooyoung, és közölte a nagy hírt.

Gondolom, nem meglepő, hogy amint tudtam, rohantam is a kis betegemhez. Gyorsan átvedlettem magam valami rendesebb hacukába, és már ott is topogtam az ajtóban, izgatottan, mint amikor anno szerelmet vallottam neki. Csak most csokor rózsa helyett az orvosi papírjait szorongattam.

- Jó estét! - köszöntem, amint benyitottam. Taemin egyedül volt az egész kórteremben, nehogy lebukjon, vagy rajongóhoz kerüljön.

- Jó estét - elég elhaló hangon beszélt velem, de legalább mindennel képben volt. Ez nagyon megnyugtatott, meg az is, hogy ennyire jók lettek a legutóbbi leletei.

- Hogy van?

- Szomjasan - suttogta. Szívem szerint adtam volna neki vizet, de az infúzión keresztül kapott rengeteg folyadékot. Nem beszélve arról, hogy tudtam: ez természetes reakciónak számított.

- Tudom. Ne aggódjon, semmi komolyabb nem történt, de legközelebb jobban vigyázzon magára! - igyekeztem vicces lenni, de ez persze nagyon nem jött össze, főleg, hogy a hangom nagyon remegett.

- Mikor mozoghatok?

- Szerintem holnap, de ha már most jobban érzi magát, nyugodtan elcsoszoghat a mosdóig. Van valami panasza?

- Fáj... a... mellkasom - suttogta. Szegényem még nem nagyon tudott hangokat kiadni, s éppen ezért úgy éreztem, hogy menten megöleltem volna azt a kis buksi fejét, de ehelyett inkább felírtam a panaszokat.

- Rendben. Holnap felültetjük, és akkor majd kicsit jobban fogja magát érezni. Figyelni kell, nehogy tüdőgyulladása legyen - igyekeztem minél orvosibban mondani, nem pedig úgy, mint egy barát.

- És mikor táncolhatok? – ekkor a szemeimbe nézett. Tekintetében csillogott a kíváncsiság, és a remény, hogy valami bíztató választ adok neki, de sajnos az orvosi szövegnél kellett maradnom. Nem mondhattam azt, hogy egy hét, mert nagyon nem volt annyi.

- Negyed év. Akkor kell már a betegnek jobban éreznie magát - közöltem egy fájdalmas sóhajt követően. Láttam azt, hogy megpróbált kétségbeesetten felkiáltani, de nem sikerült neki, helyette csak krákogott egyet, majd riadtan a mellkasához kapott. Szerencsére időben reagált, így nem nyúlt a sebhez.

- Az... sok idő - válaszolt. Ekkorra szemei összeszűkültek a fájdalomtól, s kezei csak leereszkedtek maga mellé.

- Tudom, és sajnálom. Addig pihen egy kicsit.

- Nekem arra nincs időm.

- Most majd lesz. Az egészsége a legfontosabb. Ha az nincs, akkor a karrier is oda. Márpedig gondolom, elég sok dolgot feladott ezért a munkáért - az utolsó mondat csak kicsusszant a számon, előtörve a gondolataimból. Magamban persze megint pofon vágtam magam, amiért ennyire idióta voltam, de inkább csak igyekeztem nem elvörösödni. Gyorsan a kórlapra kaptam a tekintetem.

- Sokat adtam fel. Az biztos - biccentett. Ezek után jó éjt kívántam neki, majd leléptem. Nagyon megérintett az, amit mondott. Talán rám gondolt. Talán emlékezett arra, hogy volt egy pasija, aki mindennél jobban szerette őt. Akit csak kidobott. Egy retkes sms-ben. Megálltam a folyosó szélén. Már a gondolat is feldúlta a lelki világomat. Fejemet a falnak támasztottam, és bambultam magam elé. Akaratlanul is előtörtek az emlékképek a boldog kis közös múltunkból. Könnyeim előtörtek a semmiből, s hamarosan a hófehér csempén egy aprócska, átlátszó csepp keletkezett. A kicsi, aktív, temperamentumos Taemin, aki mindig nyüzsgött, mosolygott, kacagott, dumált most itt feküdt a kórházban, suttogni is alig bírva, gyengén, elhagyatottan, egyedül. Egyszerűen megszakadt ettől a szívem. Nagyon fájt így látni őt.

- Jaj, cica! - Seungwan hangja csupán a távolban szólalt meg, mintha egy utca végén állt volna. Pedig nagyon is a közelemben tartózkodott. Éreztem, amint átölelt, és szó nélkül tűrte, hogy kibőgjem magam a vállán. Hihetetlenül pocsékul éreztem magam. Még sosem sírtam azelőtt. Főleg nem a folyosó közepén, főleg nem az egyik mentőápolót ölelgetve. Most azonban nem tudtam uralkodni magamon.

- Semmi baj - nyugtatgatott a lány. Elvégre neki ez nagyon nem volt baj, nekem azonban annál inkább.

- Mi történt? - Jonghyun is felbukkant. Ő volt Seungwan társa. Mindenhova együtt mentek ki. Ők olyanok voltak egymásnak, mint mi Juhyeonnal.

- Nem tudom - suttogta a lány. Ez kezdett egyre kínosabb lenni. Igyekeztem abbahagyni a sírást, de könnyeim nem álltak el, csak folytak, mint egy vízesés, sőt, már kezeimmel is görcsösen belekapaszkodtam a lány felsőjébe. Minden, amiről azt hittem, már elmúlt, visszajött. Egyre több emlék kavargott a fejemben. Az első csók, a vallomásom, az első mélyebb alkalom, az első randevúnk, kicsiny játékaink, puszijaink, vicces alkalmaink. Minden. És ezek mellett ott lapult a tudat, hogy Taemin két napja haldoklott, gyengén feküdt a kórteremben, szinte élettelenül. Nem mosolygott, csak erőtlenül suttogott, magatehetetlenül szenvedett egymagában, gyengén.

- Haver, ne bőgj már! - Jonghyun megveregette a vállam. Tényleg nem akartam. Nem szoktam sírni, de annyira kijött ez az egész Taemin által alkotott stressz a szervezetemen, hogy azt elképzelni sem tudtam.

- Sajnálom, - egy idő után, mikor nagyjából megnyugodtam, elhajoltam - és köszönöm.

 - Nincs mit. - Seungwan elmosolyodott - Mi a baj? Meghalt egy beteged?

Csak a fejemet ráztam.

- Nem.

- Várj, te műtötted azt az énekest! Taemin, azt hiszem. Ő neked ilyen idol, nem? - Jonghyun igyekezett kitalálni mindent rólam. Hát, vicces volt, midőn ő egyáltalán nem ásta bele magát a popkultúrába, sokkal inkább klasszikus zene ment az ő rádiójában, esetleg valami nagyon ismert amerikai nóta.

- Ja, olyasmi - biccentettem. Jonghyun és Seungwan még sokat lebzseltek velem, ez pedig jól esett. Mind a kettő megnyugtatott, hogy minden rendben lesz, meg ilyenek...

Bírtam ezt a párost. Egy igazi dinamic duó voltak.

***

Mondanom sem kell, nagyon lassan telt el minden egyes nap. A Taeminnél tett vizitek kikészítettek idegileg, meg az is, hogy gyakran lófrált a folyosón.

- Jó napot, dr. Choi! - mikor meglátott, elmosolyodott, és integetett nekem. Aranyos volt, és mindig feldobta a kedvem egy ilyen gesztussal. Ekkorra már tökéletesen tudtam, hogy halványlila gőze nem volt arról, hogy mi igazából ismertük egymást. Ez pedig nagyban megkönnyítette az utána való sóvárgásom leküzdését.

Azonban mégis jó volt mindennap látni őt, kommunikálni vele, hallani barátságos hangját. Egy kicsi tökéletesség volt, akit szívem szerint magamhoz szorítottam volna, és addig ölelném, míg csak tudnám. Sajnos egyre jobban közeledett az a nap, amikor el kellett mennie. Nem mertem bele sem gondolni abba, hogy magamra hagy. Hiába könyörögtem hangosan, hogy menjen már el, magamat nem tudtam átverni. Én szerelmes voltam belé, és nagyon nem akartam elengedni.

- Jó reggelt, dr. Choi! - köszönt ismét egy reggel, mikor végigkoslattam a folyosón. Elmosolyodtam.

- Magának is! - válaszoltam utána fordulva. Kicsi, kacsás pizsamája tökéletesen feszült a fenekéhez. Na, ekkor gondolatban pofon vágtam magam.

Choi!

Ő a beteged!

Nem lett volna szabad belészeretnem újra, mégsem tudtam levenni róla a tekintetem.

Hirtelen éreztem valamit, aminek nekisétáltam. A túl gyorsan történt lendületmegállástól megtántorodtam.

- Mi van, doki? Nem látsz a szemedtől? - morgott Jonghyun, miután visszanyerte az egyensúlyát.

- Ne haragudj - sóhajtottam.

- Komolyan, mi van veled? - kérdezte, miközben ő maga is Taemin után pillantott - Elragadta forró lelked a sztárocska?

Persze, Jonghyun semmit nem tudott Taeminről, csak annyit, hogy egy koncertjét sem hagytam ki soha.

- Nem! - vágtam rá, azzal megindultam, hogy kikerüljem őket Seungwannal, de a lány nem engedett utamra.

- Biztos? - kérdezte félrebiccentett fejjel. Csak felsóhajtottam. Ő volt az, akinek nem hazudhattam. Két okból sem.

Először is, lányként kiszimatolta azt, hogy valójában nagyon is tetszett Taemin. A velem ellentétes nem sajnos rendelkezett egy ilyen extrával. Kiszagolták az érzelmeket.

A második ok pedig ennél is meglepőbben hangozhatott, tekintve, hogy ugyebár nekem és Juhyeonnak nagyon bizarr a kapcsolatunk. Nos, Seungwan és a legjobb barátom egy párt alkottak. Igaz, ez a románc még csupán egy hónapja tartott, de nagyon édeskék voltak együtt. Én tartottam magam a "házinyúlra nem lövünk" elméletemhez, így nekem nem volt senkim.

- Biztos - válaszoltam zavartan. A lány bólintott. Ő már tudta jól, hogy nagyon is szerelmes voltam ebbe a bizonyos Lee Taeminbe. Még akart is mondani valamit, de én gyorsabb voltam, és hamarabb el tudtam rohanni. Besiettem az orvosi váróba, ahol Juhyeon éppen a karjáról tisztogatott egy foltot.

- Veled meg mi történt? - kérdeztem döbbenten.

- Most volt egy hosszabb műtétem, és valahogy rám cseppent a beteg vére. Nem tudom, hogyan, ne kérdezd - gyorsan elzárta a csapot, majd megtörölte a mancsait - Veled mi a helyzet, dr. Choi?

- A csajod, az a nőszemély nagyon rátapadt arra, hogy tetszik-e nekem Taemin... - morogva ledobtam magam a váróba, majd elővettem az ebédemet, ami minden elvemmel ütközött, ugyanis nem szerettem a gyorskaját. Rosszat tett a szívnek, a keringésnek és mindig inkább főztünk valamit Juhyeonnal, hacsak Jonghyun nem hozatott valamilyen étteremből nekünk ételt. Gyorsan beleharaptam a hamburgerembe, és ekkor meghallottam egy kattanást.

- Hihetetlen. Dr. Choi Minho bement a Mekibe, és vett magának ennivalót - Juhyeon gyorsan eltette a telefonját. Na, ezt aztán meg kellett örökítenie...

- Nagyon vicces... - válaszoltam, majd kivettem az innivalómat is.

- Ugye tudod, hogy mi lesz holnap? - lehuppant mellém, és kivett egy almát a táskájából. Némán bólintottam. Persze, hogy tudtam. - Megoldjuk, ne izgulj. Egyszer már túltetted magad azon, hogy elment. Most is sikerülni fog.

- Szerintem ma elintézem a varratszedést. Így is fel van borulva minden napirendem miatta...

- Tényleg nem értem, hogy miért nem mész be a terembe akkor, amikor látogatója van - sóhajtotta, majd a számba nyomta az almát - Hari?

Leharaptam egy kicsit, közben odaadtam a hamburgert neki. Juhyeon így fogyókúrázott. Hozott magával gyümölcsöt, aztán mindig kunyerált abból, amit magamnak csomagoltam.

- Mert Taemin nem emlékszik rám. Fogalma sincs, ki vagyok, ki voltam neki. A szülei azonban felismernek, meg a bátyja is. Volt, hogy köszöntek nekem az utcán.

- Szerintem Taemin sem felejtett el téged. Nem olyan hülye. Csak ő sem akar rád emlékezni, mint ahogyan te sem rá.

- Persze - fújtattam. Ekkor tűnt csak fel, hogy az én ebédem a lánynál maradt, nálam meg az övé. Nem szóltam semmit, hanem megettem az almát a krumplival.

- Miért? Nem hülye...

- Figyelj, valószínűleg kitörölt az emlékeiből.

- Persze, te meg haragszol rá, amiért sms-ben szakított veled - Juhyeon a szemeit forgatta, majd beleivott az én kólámba.

- Ez nem feltétlenül igaz - ráztam meg a fejem. Juhyeon biccentett.

- Tudom, azért mondtam. Na, rohanok, mert van egy beígért műtétem. Te papírozol?

- Aha. Meg délután kiszedem Taemin varratait - közöltem a lánnyal, aki felpattant, bedobta a cuccost a szemetesbe, majd elsietett. Én addig fogtam a papírmunkát, azt elintéztem, fogadtam néhány járóbeteget, majd behívattam magamhoz Taemint.

A varratszedés ment mindig is a legjobban, így mindenféle bájcsevej nélkül kiszedegettem a cérnát.

- Köszönöm a gyógytornászt, már felvettük vele a kapcsolatot - szólalt meg hirtelen.

- Igazán nincs mit. Szeretem, ha a betegeim jó kezekben vannak. Igaz, ő egy kicsit drága, de mindközül a legjobb - biccentettem - készen is vagyunk. Még estére benn szeretném tartani magát, holnap pedig búcsút is vehetünk egymástól.

- Kontrolla vissza kell járnom, nem? – kérdezte döbbenten. Igazából ahhoz képest, hogy sztár volt, nagyon illedelmesen beszélt velem, bár lehet, hogy csak azért, mert én mentettem meg az életét.

- Igen, de sajnos nem hozzám. Elértem a maximális betegszámot. Nem is beszélve arról, hogy az Országos Kardiológiai Intézet magához meglehetősen közel van, így elküldtem a papírjait, ahol dr. Ahn Chilhyun veszi majd magát szárnyai alá - magyaráztam. Chilhyun gyakorta bejárt az egyetemre előadást tartani, és nagyon is összebarátkoztam vele. Felhívtam őt, hogy vegye kezelésbe Taemint, mert én nem akartam már vele foglalkozni. Nagy nehezen elintézte a papírokat, cserébe nekem kellett felügyelnem egy párszor az unokahúgára, Yerimre. Annyi pedig belefért ebbe.

- Róla már hallottam. A legjobb kardiológus az országban - magyarázta, miközben felöltözött.

- Ezért lesz maga jó kezekben - zártam le a beszélgetést.

- Köszönök mindent, dr. Choi - felállt, majd mélyen meghajolt.

- Nincs mit. Viszontlátásra! - rápillantottam, és megpróbáltam mosolyogni. Taemin viszonozta a gesztust, aztán elsietett. Felsóhajtottam, majd nekiálltam rendet rakni magam után. Valahogy nem tudtam formás felsőtestét kiverni a fejemből. Egész nap az a kép kavargott a gondolataimban, sőt, éjjel azzal is álmodtam, hogy végigsimítottam rajta. Egyszerűen éreztem a puha bőrét, ami semmit nem változott középiskola óta. Egyértelműen rosszul aludtam.

***

Másnap, mikor reggel felkeltem, Juhyeon már a bibimbapot csomagolta nekünk.

- Jó reggelt - köszöntem neki. A lány szúrósan a szemeimbe nézett, majd dobozomat a kezembe nyomta.

- Kinek mi. Mit álmodtál?

A kérdése meglepett, főleg, hogy az ilyet sosem beszéltük meg.

- Taemin... - válaszoltam őszintén. A lány bólintott.

- Szuper! - sóhajtotta. Nem igazán értettem ezt az egész beszélgetést, így inkább megkérdeztem, mi is volt a probléma.

- És te? - ezzel kezdtem. Hátha erre akart kilyukadni.

 - Semmit, mivel az éjjel számtalanszol felkeltettél a rugdosásoddal, vagy a gigantikus kezeiddel. Ja, meg egyszer kirúgtál az ágyból - morogta, de azért halványan elmosolyodott. Tudta jól, hogy nekem "lelki és szerelmi bajom" volt, így most annyira nem is morgott ezért.

- Bocsi - összeborzoltam a haját, majd elrohantam felöltözni. Eddigre ő is elkészült, így el is indultunk. Ma el kellett engednem valakit. Az út csendben telt, a kórháznál letettem a kocsit, majd kiszálltunk, és besiettünk az épületbe. Gyorsan átöltöztünk, miközben végigbeszéltük, mikor is találkozunk a nap folyamán.

Mikor Juhyeon elment, én géphez ültem, és kinyomtattam Taemin papírjait. A nővérek szerint semmi gond nem volt vele, így nyugodt (és fájó) szívvel engedtem el. A lapokat olvasva megérkeztem a teremhez, de tovább már nem mentem. Az ajtóban egyszerűen megdermedtem.

- Szóval, mikor mehetünk? – a félreismerhetetlen hang, amelyik nemrég még köszönt nekem, most itt állt Taemin ágya mellett két bőrönddel. Ha bementem volna, akkor Lee Jinki, Taemin bátyja azonnal felismert volna, ezt pedig nem akartam.

- Amint dr. Choi hozza a papírokat – válaszolta az énekes. Ő még az ágyon ücsörgött nyugodtan, mintha nem igazán akart volna elmenni.

- Dr. Choi sokat késik…

- Pedig pontos ember. Mindig itt kezdett, és mindig pontosan reggel tízkor. Hihetetlen – magyarázta Taemin. Elmosolyodtam rajta. Tényleg mindig pontos voltam. Érte megérte a kialvatlanságom. Most is időben ott lettem volna, ha nincs Jinki, aki felismer, lebuktat, és ezért kínos helyzetbe hoz.

- Hát, most nem az. – sóhajtott Jinki – Ha már a Choikról beszélünk, valamelyik nap láttam Minhot. Köszöntem neki, de lehajtotta a fejét és elsietett.

Taemin felnevetett.

- Biztos nem akarja tartani velünk a kapcsolatot, ezért mindenkit kiiktat – mondta végül. Be kellett vallanom, ebben nagyon is volt valami…

Még hallgattam őket egy darabig, de ekkor felbukkant az én kedvenc legjobb barátom.

- Hát te? – kérdezte döbbenten – Gyönyörködsz Taemin volt ágyában?

- Csss – pisszegtem le – még itt van.

- Mert? – a lány értetlenül pislogott. Felsóhajtottam

- Nem merek bemenni. Ott a bátyja, és megismer.

- Menjek én? – kérdezte unottan, de már előre tudta a választ. Papírjait a kezembe nyomta, elvette az enyéimet, majd bement a terembe. – Jó reggelt!

- Jó reggelt! – köszönt szinkronban a Lee testvérpár.

- Dr. Bae vagyok. Sajnos Dr. Choi éppen… műt… igen… szóval én adom át a papírokat. Nagyon szépen javul az állapota. Dr. Ahn Chilhyun nagyon jó munkát fog végezni kontrollokon, és további jobbulást kívánunk! – mikor Juhyeon végigmondta a szövegét, átadta a papírokat.

- Köszönjük – Jinki elmosolyodott.

- Ezt odaadná esetleg dr. Choinak? Meg szeretnénk köszönni a munkáját - Taemin a barátnőmnek odaadott egy felbontott(!) dobozú felmosó vödröt.

 Igen.

Felmosó vödröt.

Hát én nem tudtam, hogy nevessek, vagy inkább sírjak-e kínomban.

- Persze. – Juhyeon egy rövid hezitálás után bólintott, majd elköszönt a két fiataltól. Gyorsan kisietett a teremből – Irány az orvosi, megindultak erre!

Időm sem volt reagálni, ugyanis a lány gyorsan megindult a termünk felé, így csak loholtam utána.

- Most komolyan egy felmosó vödröt kaptam egy milliomostól? Inkább ne adott volna semmit! – morogtam, miközben becsuktam magam mögött az ajtót. Nem szerettem hálapénzt kapni, egyszerűen rablásnak véltem, hiszen én nem borravalóért, hanem mosolyokért dolgoztam. De ha kaptam ilyet, akkor azért általában egy bizonyos összeget adtak nekem, nem felmosó vödröt.

- Engem is meglepett – a lány ledobta magát a kanapéra, miközben jót kuncogott az ajándékomon.

- Ráadásul fel van bontva – tettem hozzá, majd átvettem a dobozt, és kinyitottam azt. Abban reménykedtem, hogy legalább kék lesz ez a vacak, de sokkal inkább meglepett az, ami benne volt. A felmosó vödör csurig meg lett töltve 50.000-res wonokkal. A szám tátva maradt. Minimum milliomos lettem én is.

Juhyeon is csak némán pislogott mellettem, majd nagyjából húsz perc bámulás után megszólalt.

- Te belegondoltál abba, hogy ez minimum százmillió? És megkaptuk bónuszként a vödröt is… nagyon hálás lehet neked – mondta, majd belekukkantott a dobozba, ahonnan kiemelt egy levelet – Nézd, írt is neked valamit! Azt mondja… Kedves dr. Choi! Nagyon hálás vagyok azért, amit értem tett, hogy megmentette az életem. Tudom, hogy ez csak egy munka volt a sok közül, de nekem ez nagyon sokat jelentett. Sajnálom, hogy nem sikerült közelebb kerülnünk, de természetesen megértem. Remélem, ezzel az összeggel meghálálhatok mindent, hisz amit én kaptam, az felbecsülhetetlen. Köszönöm, Lee Taemin.

Ahogyan ezt hallgattam, elszorult a torkom. A kicsi énekes iszonyatosan rendes volt.

- Ez édes – motyogtam.

- Az biztos – biccentett Juhyeon.

- Túl sok ez a pénz – ráztam meg a fejem – vissza kellene adnom, de… nem fogom. Már soha nem fogok vele találkozni.

Juhyeon felsóhajtott, és megsimogatta a vállam. Taemin nagyon rendes ember volt, bár ezt a pénzt túlzásnak gondoltam. Csakhogy az énekest végleg elengedtem, és soha többet nem találkozom már vele. Vissza kell térnem a telefonom bámulására, miközben ő majd teljes erőbedobással fog táncolni. Pontosan úgy, mint eddig.

Can I Save You? 1/3

Este kilenc is elmúlt már. Egy szombati nap. Csendben ücsörögtem a pihenőszobában, kezemben a telefonommal. Csak egyedül voltam, a többieket nem láttam semerre, valószínűleg dolguk volt. Én szerencsére nemrég végeztem egy munkával, ezért elszaladtam fél órára, hogy kicsit egyedül is lehessek. Így aztán elővettem a telefonom, és élő közvetítésben néztem Lee Taemin fellépését. 

Hogy ki volt ő? Dél-Korea legjobb táncosa, és szólóénekes is emellett. A hangja is gyönyörű volt, mindig megnyugtattak a lassú számai, a gyorsak pedig felpörgettek. Egyszerűen tökéletes volt ez az énekes. Egyetlenegy dolog nem stimmelt vele. Az orvosi papírja. Mindent tudtam róla ebben a témában, és pontosan ez is aggasztott a legjobban. Mindig figyelemmel kísértem minden egyes mozdulatát, számoltam a lihegését, és aggódtam, nehogy valami baja legyen. Nem tehettem róla, nagyon paranoiás voltam vele kapcsolatban.

- Megint Taemin koncertet nézel? – Juhyeon belépett a terembe, és felakasztotta a fehér köpenyét a vállfára, pontosan az enyém mellé. A szemem sarkából láttam a mozgolódását, de hamar visszatértem a videó nézéséhez.

- Igen – válaszoltam neki tömören. Ő volt a legjobb barátom már az egyetem óta, még együtt is éltünk egy ideje, amióta nem tudtunk fizetni külön-külön albérletet, a kollégium pedig elriasztott minket magától. Kibéreltünk egy szobát, ahol egymással aludtunk a franciaágyban, és a ruháinkat is közös szekrényben tároltuk, mintha régi szerelmespár lettünk volna, nem pedig két jó barát. Ez sajnos, nem sajnos nem sokat változott, most is így éltünk, hogy majd együtt vehessünk egy kétszobás lakást.

Éreztem, amint a kanapé besüppedt mellettem.

- Fogadjunk, hogy épp a pulzusát próbálod megsaccolni – Juhyeon beleszürcsölt a kávéjába. Nagyon boldog voltam, hogy ugyanott sikerült állást találnunk, ráadásul ugyanazon a szakon is. Sokkal kényelmesebben éreztem magam mellette, mint bárki más társaságában. Jó, Taeminnel sem lenne utolsó dolog együtt tölteni az időt, de a lánnyal sokkal nagyobb esély volt erre. Ráadásul a kapcsolatom az énekessel tényleg csak annyiból állt, hogy a képernyőn keresztül próbáltam bizonyos adatokat leszűrni róla a saját megnyugvásom érdekében.

- Talált. Zavar, hogy nem veszi komolyan a betegségét a cége. Az pedig még ennél is jobban, hogy ő maga szintén fittyet hány erre – sóhajtottam, és felpillantottam. Taeminnek volt egy komoly betegsége, ami simán végezhetett volna vele bármelyik pillanatban. Tudtam, hogy ő ezzel sosem foglalkozott, mert erősnek hitte magát, pedig nagyon is gyenge szervezettel áldotta meg őt az ég. Legalábbis ahhoz képest, mint amilyennek beállította saját magát.

- Ha hiszed, ha nem, ezt minden áldott koncert alatt közlöd velem, holott te is jól tudod, hogy csak túlságosan is magadba magyarázod ezt az egészet – sóhajtotta a lány, majd megkevergette a kávéját. Tudtam, hogy megint igaza volt. Nem kicsit aggódtam a fiatal énekesért, és az állapotáért, és néha tényleg egy kicsit túlzásba estem. Taemin biztos tudta, hol a határ, és olyankor leállt. De azzal is tisztában voltam, hogy volt olyan makacs, hogy nem állt le egy szólókoncert alatt. Azokat mindig teljes erővel végigküzdötte, mintha kötelező lett volna a megengedettnél többet produkálnia.

- Ja, tudom. – újra a képernyőre szegeztem a tekintetem, és az ifjú énekest néztem. Taemin a legnehezebb, legfárasztóbb koreográfiáját táncolta éppen az egyik zenéjéhez, és nagyon nem stimmelt vele valami. Hangja el-elakadt, lábai néha megremegtek. Azelőtt még sosem csinált ilyet… - Noona, nézd!

Juhyeon a vállamra hajtotta a fejét, úgy bámulta a képernyőt. Annak a telefonnak a képernyőjét, amelyiket remegve tartottam a kezeimben. Nem csak attól féltem, hogy leejthetem a készüléket, hanem attól is, hogy Taemin egyre furcsábban viselkedett. Lábai egyre inkább remegtek, mintha kocsonyából lettek volna, hangja pedig már alig volt. Általában csak benyögött valami „oh, yeah”, vagy „baby” szöveget, és az eredeti sorokat teljes mértékben mellőzte.

- Valami nem stimmel vele – állapította meg zseniálisan a barátosném.

- Na, ne – forgattam a szemeimet, majd újra a képernyőre pillantottam. Lee Taemin egyre kevésbé tűnt élettel telinek, mint eddig, és ennek meg is volt az oka. Már egy órája folyamatosan a színpadon ugrált. Ezt egy rendes ember sem bírta volna, hát még ő…

A következő mozdulatnál felemelte a koreográfiához híven a kezeit, és éppen fordulni próbált volna, de nem ment. A hangja elcsuklott, utána hörögni kezdett. Akart valamit kiabálni, azonban összeesett a színpadon.

Minden olyan hirtelen történt, hogy még időm sem volt felfogni az eseményeket. Lee Taemin a színpadon hevert eszméletlenül, szerintem levegőt sem vett. A kamerán keresztül jól láttam, amint a szája elkékült.

- A kurva életbe! – kiáltottam, miközben felpattantam a helyemről. Nem is figyeltem arra, hogy Juhyeon feje még mindig a vállamon pihent, így a hirtelen mozdulatomtól majdhogynem elvágódott a kanapén – Szívinfarktusa van! Vagy szívelégtelensége! Mi van, ha leállt az egész rendszer? Hol van már egy orvos?! – idegesen üvöltöztem a képernyővel. Teljesen kikeltem magamból.

- Valószínűleg túlhajszolta magát. Nyugi – Juhyeon megragadta a karom, aminek segítségével felhúzta magát. Tekintete újra a képernyőre meredt. Szerencsére ekkorra már jött egy személy, aki megkezdte az újraélesztést. Valaki hozott neki defibrilátort is, hátha már nem volt pulzusa. Csak meredten, és lefagyva álltam ott, amint az ifjú énekes gyenge teste élettelenül dobálódott a nyomás hatására. A teremben egy árva hang nem jött ki senkiből, csupán az újraélesztő figura kiáltozott valamit. Minden egyes másodperc egy órának tűnt. Aztán kiérkeztek a mentők. Nem sok látszott belőlük, midőn háttal álltak a kamerának. Valamit ügyködtek, aztán felpakolták a törékeny, gyenge testet a hordágyra, és eltűntek.

Erőtlenül ejtettem a földre a telefonom. Hallottam a csattanást, de nem érdekelt.

- Nem értheted, Juhyeon. Neki kezdetleges syncope cardialis-a van. Valahogy nem ment teljességgel tönkre a szíve, vagy nem teljesen úgy, ahogy kellett volna, így csak negyedannyira rossz, mint a rendes. Ennek ellenére nem kellene magát terhelnie. A szíve nem játék! – sóhajtottam. Mint kardiológiai szakorvos, ezt meg tudtam állapítani. Nagyon is tisztában voltam a problémájával. Bár nem olyan gyakran, mint a többi betegnél, de nála is jelentkeztek a tünetek. Amint túlterhelte magát, elveszítette az eszméletét, mert a szíve megállt egy kicsit. Gyakran volt, hogy csak úgy elesett, és komoly szédülés is kerülgette állandóan. Nagyon is jól tudtam, hogy hetente legalább egyszer rosszul volt, a vérnyomása vagy az egekben szállt, vagy a béka feneke alatt lebzselt. Ennek ellenére nem kellett semmiféle komoly beavatkozáson részt vennie. Amikor ugyanis nem stresszelt, akkor minden a legnagyobb rendben volt vele.

- Pedig nagyon is játszik vele – sóhajtotta a lány mellettem.

- Dr. Choi Minho-t azonnal várják a kettes műtőben – hallatszott a hangosbemondóban. Azonnal felkaptam a köpenyem.

- Sok sikert, Dr. Choi – kacsintott a lány, és kinyitotta nekem az ajtót. Azzal kisiettem. Pont most hívtak be, amikor nem voltam olyan állapotban, hogy műtsek. Nem mellesleg reggel hattól itt robotoltam, így aztán még a szikét sem tudtam rendesen megkülönböztetni a vajazó késtől. Pedig nem kis különbség volt közöttük. Igazából Juhyeon és én gyakran vittük kettesben a helyet, még akkor is, ha igazából még csak háromnegyed éve dolgoztunk itt. A két idősebbik kardiológus már kevesebb munkát vállalt, az USA felé kacsintgattak, és elég ritkán voltak ők a váltásaink. Pedig szerettek dolgozni. Negyven éve a szakmájuknak éltek, és felnéztem rájuk. Én is imádtam ezt a szakterületet. A szív volt a legcsodásabb dolog a világon. Egy piciny valami, ami egy egész testet működtetett, egy percre sem állt le, és csodálatos munkát végzett. Na, meg Taemin miatt amúgy is érintettnek éreztem magam a témában. Amint a kettes műtőhöz értem, bemosakodtam, felvettem a tiszta ruhámat. Tudtam, hogy addigra az asszisztenseim, és egyéb műtőstársaim, az altatóorvosok, valamint segédjeim már elintézték a dolgukat, így nekem már csak a nagy dolgot kellett elintéznem.

- Itt vagyok – rohantam be, közben az egyik segédem elkezdett sorolni mindent.

- Nem teljesen kialakult syncope cardialis. Valószínűleg túlterhelte magát. A kórlapja szerint két hete szédüléssel vitték kórházba, szintén ezzel az okkal. A szíve és az agya között megszűnt egy időre a kapcsolat. Elaltatva. Öntudatlan állapotban hozták be. A bal kamra billentyűje elzáródhatott – darálta gyorsan. Én pedig tudtam is, hogy mi volt a teendőm. A fiatal férfi mellkasa már be volt fújva érzéstelenítővel, valamint fertőtlenítővel.

- Rendben, megoldjuk katéterezés és pacemaker nélkül – mondtam magamnak. Az igazi syncope cardialis-hoz nem ártott valamiféle orvosi eszköz, de miközben óvatosan felhasítottam a fiú mellkasát, mondták, hogy miket írtak fel előző vizsgálatokból. A fiatalember gyógyszert nem szedett, nem is volt erre szüksége, és igazából minden jó volt, amíg nem kezdett el aktívoskodni, és két-három órát intenzíven mozogni. Így aztán én sem láttam szükségét ezeknek a különféle kütyüknek. Nem is szerettem egyiket sem használni, csak végső megoldásként. Szerintem ez elég erős jel volt a betegemnek ahhoz, hogy megtanulja, hol a határ.

A tünetei megegyeztek Taeminével. Mielőtt a szívhez nyúltam volna, lopva az arcára pillantottam, és úgy éreztem, hogy Juhyeonnak egyszerre két embert kell majd műtenie. Szinte megállt a szívverésem.

Ő volt az!

Lee Taemin.

Én műtöttem őt!

Szinte tizedmásodpercek alatt realizálódott bennem, hogy apait-anyait bele kell adnom ebbe a műtétbe ahhoz, hogy ő visszakapja a régi állapotát. Minden rajtam állt, így gyorsan összekaptam magam, és a műtétre koncentráltam.

- Volt keringésleállás? – kérdeztem.

- Egy tizedmásodpercre beállt a klinikai halál a rohamkocsiban, de szerencsére hamar vissza tudták álltani. Bent stabilizáltuk a légzését, és a keringését. Az agya megfelelő mennyiségű vért kap – mondta mellettem a társam.

Aztán teljes erőmmel nekiestem a műtétnek. Két és fél órán át tartott, mire mindent sikerült helyrehoznom benne. Közben az kattogott a fejemben, hogy meg kell mentenem Lee Taemin életét. Mert ő nekem fontos volt. Fontosabb, mint hittem volna. Egészen idáig nem éreztem magam így, de most, hogy az élete a kezeim között volt, sokkal másabb lett minden. Ennyire még sosem izgultam műtét alatt, még a vizsgáimon sem. Ő ezt hozta ki belőlem. A vére az én kezeimre tapadt, és én hiába küzdöttem, egyre inkább kezdtem feladni a harcot a halál és reményvesztettség ellen. Mégis, érte tettem, így amikor a reménytelenség az ajtómon kopogtatott, én újabb adrenalin-löketet kaptam tőle, és keményen dolgoztam.

Nem a két órás műtét volt zavaró. Nem a műtét típusa. Nem is a kora éjfél körüli idő. Hanem az, hogy a számomra egyik legfontosabb lény életét kellett épp megmentenem.

A végén már magamban beszéltem, és igyekeztem mindent a lehető legjobban csinálni. Pedig a kezeim remegtek, és ez nagyon veszélyes volt az orvosi szakmában.

Aztán hirtelen minden a helyére állt. Mindent megcsináltam. Taemin állapota stabilizálódott, és ez könnyeket csalt a szemembe. Túl volt az életveszélyen. Megmentettem őt, és ez a legcsodálatosabb érzés volt a világon. Könnyezve varrtam be a sebét, s közben magamban repkedtem a boldogságtól. Még ennyire sosem könnyebbültem meg műtét után, mint ekkor.

- Végeztünk – közöltem mindenkivel. A kicsi társaságom örvendezni kezdett, csakúgy, mint én. Boldog voltam. Levettem a kesztyűmet, megmostam a kezem, majd odaléptem mellé. Remegve simítottam meg a fejét – Olyan leszel, mint régen – suttogtam neki. A csaphoz sétáltam, ahol vettem egy mély lélegzetet. Levettem a másik kesztyűmet is, amely az ő vérétől vált vörössé. Egy darabig csak néztem, majd bedobtam a szemetesbe. Leemeltem arcomról a maszkot, majd a sapkát is, és csak néztem a tükörképembe. Sikerült. Megtettem azt, amit meg kellett tennem. Ahogy néztem magam, újra könnyezni kezdtem. Ez volt a legnehezebb mind közül. Most Taemin volt a soros, és ehhez mérten tettem meg mindent. Életem legjobb és legrosszabb műtétén estem túl egyszerre.

Besiettem az öltözőbe, majd levedlettem a véres ruhámat. Nem emlékeztem, mikor került rám, de sikerült neki. Aztán leültem a padra, és csak bámultam magam elé. Senki nem érthette, mi zajlott le bennem pontosan, még én magam sem. Ő különleges volt nekem. Különlegesebb, mint bármi. A műtét minden egyes másodpercét lejátszottam a gondolataimban újra és újra. Reméltem, hogy nem rontottam el semmit. Nagyon sok lehetőségem volt rá, de talán mindent tökéletesen csináltam. Csak ültem magam elé meredve, és ezen gondolkoztam.

Aztán kopogtak. Inkább dörömböltek, aminek hatására felriadtam a gondolataimból, és az ajtó felé pillantottam.

- Szabad! – kiabáltam, mire az ajtó kinyílt, s Juhyeon lépett be rajta, immáron rendes szerelésben. Egy lila póló és egy fehér térdnadrág volt rajta. Mindezt egy pár lila topánkával egészítette ki. Igen, az én legjobb barátom gyönyörű nő volt. Azonban a legszebb díszítőeleme, a mosolya hiányzott. Helyette komoran bámult engem.

- Minden rendben? – kérdezte aggódva. Némán bólintottam.

- Persze. Most estem túl egy sikeres műtéten – közöltem. Igyekeztem valami mosolyhoz hasonlító dolgot produkálni, de nem tűnt sikeresnek. Legalábbis a lány reakciójából ítélve nem volt az.

- Tudom. Mindenki erről beszélt, amíg ki nem ürült a kórház – csendben odaballagott a padhoz, majd leült mellém – Lee Taemin volt a beteged.

- Ja, ő – sóhajtottam.

- Szóval, gratulálok, biztos nagyon izgultál - halványan elmosolyodott. Ezt lehetett hallani a hangjából.

- Ja. Azt aláírom - biccentettem. Nem igazán akartam erről beszélni. Elsősorban személyes problémák miatt.

- Van itt még valami - közölte hirtelen a lány, majd rám pillantott. Szemei huncutul csillogtak.

- Mondjad - felsóhajtottam. Biztos haza akart már menni, de nálam volt a slusszkulcs. Igazából a pontos időről fogalmam sem volt, de nem lehetett korán.

- Neked Taemin nem csupán egy idol, ugye? Ő neked több. Egyszerűen látszik rajtad, hogy van valami különleges érzésed iránta - kérdezte, és hirtelen tudtam, miért is utáltam ezt a lányt annyira. (Leszámítva, hogy a legjobb barátom volt.) Mindig beletalált mindennek a közepébe. Nem is beszélve arról, hogy eléggé ismert már, így nem volt nagy kunszt ezt kitalálnia. Halványan elmosolyodtam. Juhyeon volt a világ legaranyosabb lánya, azt meg külön imádtam, hogy mindig foglalkozott velem.

- Eltaláltad. - becsuktam a szemeimet, bár nem tudtam, miért - Taemin az exem.

Volt egy kis hatásszünet.

- Várj, a bunkó? - kérdezte a lány hitetlenkedve.

- Más exem nem nagyon van. - sóhajtottam. Visszaemlékeztem mindenre. Valóban vele volt az egyetlen komolyabb kapcsolatom - Középiskolában jöttünk össze. Taemin tizennégy volt, én tizenhat. Mindig is énekes akart lenni, én meg ebben mindig is támogattam, de tudtam a betegségéről, így elkezdtem megakadályozni őt. Aggódtam érte... aztán egyik nap közölte, hogy felvették az egyik neves céghez. Nagyjából azzal egy időben kidobott. Azt mondta, hogy a munka fontosabb neki, és amúgy sem lehet összeegyeztetni a magánéletünket. Soha nem tudtam ezt feldolgozni. Azért is lettem kardiológus, hogy vigyázhassak rá. Hátha egyszer visszakapom... de már lemondtam róla - játékosan cseszegettem a nyakláncomat. Még tőle kaptam a tizennyolcadik születésnapomra.

- Így még sosem hallottam a történetet. Mindig csak annyit mondtál, hogy a munkája miatt dobott. Így sokkal teljesebb a sztori - Juhyeon megölelt. Nemhiába volt a legjobb barátom. Mindent neki köszönhettem. Azt is, hogy talpra tudtam állni Taemin után.

- Na, menjünk haza. Biztosan fáradt lehetsz - finoman megsimogattam a hátát, majd mikor elengedett, felálltam. Készen álltam az indulásra, így haza is mentünk. Fél óra volt az út kocsival, míg meg nem érkeztünk a lakásba. A lakótársaink már aludtak, így mi csupán halkan beosontunk. Juhyeon feltette a telefonját tölteni.

- Sikerült negyed négyre hazaérnünk - közölte, ez azonban nem jutott el a tudatomig rendesen. Valamit reagáltam rá, majd bedőltem az ágyamba.

***

Reggel nyolc óra volt, tehát pontosan ekkor fordultam a másik oldalamra. Aztán megcsörrent a telefon. Jó, ez nem egészen így hangzott. Tehát a mobiltelefonom visítva üvöltözött a fülembe, így azonnal felkaptam azt.

- Igen? - kérdeztem mormogva. Azt sem tudtam, ki hívott, de reméltem, hogy nem a kórházból, mert nagyon vicces hangom volt ilyenkor, hajnalok hajnalán.

- Dr. Choi? Felébredt Mr. Lee - Sooyoung kellemesen szólt bele a telefonba. Mármint a hangja volt kellemes, amit rólam nem igazán lehetett elmondani. Azonban én magam is meglepődtem azon, amit hallottam. Taemin felébredt. Jó, egy napig csak aludt, de akkor is...

- Fél óra, és ott vagyok! - közöltem, majd kipattantam az ágyból. Az adrenalin azonnal a fejembe szállt, aminek hatására egy perc alatt készültem el. Gyorsan bepattantam a Volvo-mba, és elindultam. Igyekeztem kikerülni a dugókat, vagy mindenféle olyan helyet, ahol meg kellett volna állnom, így egészen hamar jutottam el a kórházba... jó, így is fél óra volt... beszaladtam átöltözni, köszöntem a kedves kollegáknak, majd rohantam is Taemin kórtermébe.

- Jó napot! - köszöntem, de nem igazán voltam lelkes. Taemin szörnyen gyengének tűnt a sok csővel felszerelve - Dr. Choi vagyok, a műtőorvosa. Arra kérem, hogy ne nagyon mozogjon. Ne aggódjon, elég folyadékot kap, tudom, szomjas. A csövet legjobb esetben délután levesszük, a vizelet katéter a lehető legjobbakat mutatja. Ma még mindenképp az intenzív osztályon marad, de reméljük, minden jól megy, és lemehet a sima kórterembe - halványan mosolyogtam rá. Sajgott tőle a szívem. Sajnáltam őt, azt, ahogyan ott feküdt tehetetlenül. Nem beszélhetett, de nagyon is fenn volt - Holnap már fogadhat látogatót - közöltem, majd kisétáltam a teremből. Ezek után eldőltem az orvosi váróteremben, és aludni próbáltam. Csakhogy nem ment. Taemin járt a fejemben, és nem bírtam őt kiverni a gondolataimból. Mintha megint visszaestem volna a régi-régi depressziós korszakomba. Így csak fetrengtem. Pedig tudtam, hogy fáradt voltam, de nem bírtam aludni. Mindig felrázott Taemin képe, így végül vettem egy kávét, szerveztem gyógytornász-programot a volt szerelmemnek, ami nem az én dolgom volt, de a legjobbat akartam neki, majd elsiettem egy gyors pacemaker beültetésre. Meglátogattam a többi betegem, végezetül leültem ebédelni.

- Faszán otthon hagytál, szóval jöhettem busszal - Juhyeon puffogva rontott be a váróba.

- Ne haragudj, de dolgom volt.

- Taemin felkelt? - kérdezte fürkészően. Némán bólintottam.

- Meg műtöttem - tettem hozzá. A lány lepakolt, majd mellém lépett.

- Tudod, elérted az életcélod, és megmentetted Lee Taemin életét. Most hogyan tovább? - felvette az orvosi köpenyét. Beleharaptam a szendvicsembe.

- Gondolom, meggyógyítom, - gyorsan lenyeltem a falatot - aztán mehet haza, és minden úgy folytatódik, ahogy eddig tette. Ő majd táncikál, én meg majd nézem őt online. És ennyi.

- Na, és az egészsége?

- Az már az ő dolga. Gondolom, tanult a történtekből, és inkább énekelni fog, mint táncolni. Igazából nem érdekel.

- Nem érdekel?! - Juhyeon hangja az egekbe ugrott, ami nem kicsit ijesztett meg. Valószínűleg ez neki is feltűnt, így halkabban folytatta: - A szerelmed...

Csak a szemeimet forgattam.

- Nem a szerelmem. Az exem. Tehát ugyanolyan betegem, mint a többi - közöltem higgadtan. Igyekeztem őt meggyőzni arról, amit mondtam. Meg magamat is, mert én sem akartam igazán elhinni, hogy ez így teljesen igaz lett volna.

- Ja, persze. Azt hiszed, hogy nem fog megismerni? Annyira csak nem hülye.

Vállat vontam. Ő is vitte valamire, én is. Annyi különbséggel, hogy neki már luxusvillája volt, míg nekem csak egy szobám, mert lakásra spóroltam. Lényegesen sok év előnye volt, tekintve, hogy én fizettem eddig mindenért, pénzt meg csak most kaptam.

Juhyeon megpaskolta a vállam, majd kiment. Ezzel magamra hagyva engem a Lee Taemines gondolataimmal. Érdekes módon az, amit nyolc év alatt elértem, két nap alatt teljesen romba dőlt. Tisztában voltam azzal, hogy ez a szerelem az én részemről nem múlt el teljesen, de magamba fojtottam, és így sokkal jobb lett. Egy ideig. Na jó, azért elég sokáig bírtam, mert ezzel az állapottal végigvittem az orvosi egyetemet.

Felsóhajtottam, és úgy éreztem, nagyon is jól tudtam, mit akartam. Gyorsan meggyógyítani Taemint, hogy újra kiléphessen az életemből, és én is jobban érezhessem magam. Így aztán türelmesen vártam az estét, hogy végre leszedhessük róla a csöveket. Már azzal is előrébb tartottunk. És talán, de csak talán Taemin nem is emlékezett rám egy cseppet sem. Akkor pedig még inkább könnyebb dolgom lehet a későbbiekben.