Can I Save You? 1/3

Este kilenc is elmúlt már. Egy szombati nap. Csendben ücsörögtem a pihenőszobában, kezemben a telefonommal. Csak egyedül voltam, a többieket nem láttam semerre, valószínűleg dolguk volt. Én szerencsére nemrég végeztem egy munkával, ezért elszaladtam fél órára, hogy kicsit egyedül is lehessek. Így aztán elővettem a telefonom, és élő közvetítésben néztem Lee Taemin fellépését. 

Hogy ki volt ő? Dél-Korea legjobb táncosa, és szólóénekes is emellett. A hangja is gyönyörű volt, mindig megnyugtattak a lassú számai, a gyorsak pedig felpörgettek. Egyszerűen tökéletes volt ez az énekes. Egyetlenegy dolog nem stimmelt vele. Az orvosi papírja. Mindent tudtam róla ebben a témában, és pontosan ez is aggasztott a legjobban. Mindig figyelemmel kísértem minden egyes mozdulatát, számoltam a lihegését, és aggódtam, nehogy valami baja legyen. Nem tehettem róla, nagyon paranoiás voltam vele kapcsolatban.

- Megint Taemin koncertet nézel? – Juhyeon belépett a terembe, és felakasztotta a fehér köpenyét a vállfára, pontosan az enyém mellé. A szemem sarkából láttam a mozgolódását, de hamar visszatértem a videó nézéséhez.

- Igen – válaszoltam neki tömören. Ő volt a legjobb barátom már az egyetem óta, még együtt is éltünk egy ideje, amióta nem tudtunk fizetni külön-külön albérletet, a kollégium pedig elriasztott minket magától. Kibéreltünk egy szobát, ahol egymással aludtunk a franciaágyban, és a ruháinkat is közös szekrényben tároltuk, mintha régi szerelmespár lettünk volna, nem pedig két jó barát. Ez sajnos, nem sajnos nem sokat változott, most is így éltünk, hogy majd együtt vehessünk egy kétszobás lakást.

Éreztem, amint a kanapé besüppedt mellettem.

- Fogadjunk, hogy épp a pulzusát próbálod megsaccolni – Juhyeon beleszürcsölt a kávéjába. Nagyon boldog voltam, hogy ugyanott sikerült állást találnunk, ráadásul ugyanazon a szakon is. Sokkal kényelmesebben éreztem magam mellette, mint bárki más társaságában. Jó, Taeminnel sem lenne utolsó dolog együtt tölteni az időt, de a lánnyal sokkal nagyobb esély volt erre. Ráadásul a kapcsolatom az énekessel tényleg csak annyiból állt, hogy a képernyőn keresztül próbáltam bizonyos adatokat leszűrni róla a saját megnyugvásom érdekében.

- Talált. Zavar, hogy nem veszi komolyan a betegségét a cége. Az pedig még ennél is jobban, hogy ő maga szintén fittyet hány erre – sóhajtottam, és felpillantottam. Taeminnek volt egy komoly betegsége, ami simán végezhetett volna vele bármelyik pillanatban. Tudtam, hogy ő ezzel sosem foglalkozott, mert erősnek hitte magát, pedig nagyon is gyenge szervezettel áldotta meg őt az ég. Legalábbis ahhoz képest, mint amilyennek beállította saját magát.

- Ha hiszed, ha nem, ezt minden áldott koncert alatt közlöd velem, holott te is jól tudod, hogy csak túlságosan is magadba magyarázod ezt az egészet – sóhajtotta a lány, majd megkevergette a kávéját. Tudtam, hogy megint igaza volt. Nem kicsit aggódtam a fiatal énekesért, és az állapotáért, és néha tényleg egy kicsit túlzásba estem. Taemin biztos tudta, hol a határ, és olyankor leállt. De azzal is tisztában voltam, hogy volt olyan makacs, hogy nem állt le egy szólókoncert alatt. Azokat mindig teljes erővel végigküzdötte, mintha kötelező lett volna a megengedettnél többet produkálnia.

- Ja, tudom. – újra a képernyőre szegeztem a tekintetem, és az ifjú énekest néztem. Taemin a legnehezebb, legfárasztóbb koreográfiáját táncolta éppen az egyik zenéjéhez, és nagyon nem stimmelt vele valami. Hangja el-elakadt, lábai néha megremegtek. Azelőtt még sosem csinált ilyet… - Noona, nézd!

Juhyeon a vállamra hajtotta a fejét, úgy bámulta a képernyőt. Annak a telefonnak a képernyőjét, amelyiket remegve tartottam a kezeimben. Nem csak attól féltem, hogy leejthetem a készüléket, hanem attól is, hogy Taemin egyre furcsábban viselkedett. Lábai egyre inkább remegtek, mintha kocsonyából lettek volna, hangja pedig már alig volt. Általában csak benyögött valami „oh, yeah”, vagy „baby” szöveget, és az eredeti sorokat teljes mértékben mellőzte.

- Valami nem stimmel vele – állapította meg zseniálisan a barátosném.

- Na, ne – forgattam a szemeimet, majd újra a képernyőre pillantottam. Lee Taemin egyre kevésbé tűnt élettel telinek, mint eddig, és ennek meg is volt az oka. Már egy órája folyamatosan a színpadon ugrált. Ezt egy rendes ember sem bírta volna, hát még ő…

A következő mozdulatnál felemelte a koreográfiához híven a kezeit, és éppen fordulni próbált volna, de nem ment. A hangja elcsuklott, utána hörögni kezdett. Akart valamit kiabálni, azonban összeesett a színpadon.

Minden olyan hirtelen történt, hogy még időm sem volt felfogni az eseményeket. Lee Taemin a színpadon hevert eszméletlenül, szerintem levegőt sem vett. A kamerán keresztül jól láttam, amint a szája elkékült.

- A kurva életbe! – kiáltottam, miközben felpattantam a helyemről. Nem is figyeltem arra, hogy Juhyeon feje még mindig a vállamon pihent, így a hirtelen mozdulatomtól majdhogynem elvágódott a kanapén – Szívinfarktusa van! Vagy szívelégtelensége! Mi van, ha leállt az egész rendszer? Hol van már egy orvos?! – idegesen üvöltöztem a képernyővel. Teljesen kikeltem magamból.

- Valószínűleg túlhajszolta magát. Nyugi – Juhyeon megragadta a karom, aminek segítségével felhúzta magát. Tekintete újra a képernyőre meredt. Szerencsére ekkorra már jött egy személy, aki megkezdte az újraélesztést. Valaki hozott neki defibrilátort is, hátha már nem volt pulzusa. Csak meredten, és lefagyva álltam ott, amint az ifjú énekes gyenge teste élettelenül dobálódott a nyomás hatására. A teremben egy árva hang nem jött ki senkiből, csupán az újraélesztő figura kiáltozott valamit. Minden egyes másodperc egy órának tűnt. Aztán kiérkeztek a mentők. Nem sok látszott belőlük, midőn háttal álltak a kamerának. Valamit ügyködtek, aztán felpakolták a törékeny, gyenge testet a hordágyra, és eltűntek.

Erőtlenül ejtettem a földre a telefonom. Hallottam a csattanást, de nem érdekelt.

- Nem értheted, Juhyeon. Neki kezdetleges syncope cardialis-a van. Valahogy nem ment teljességgel tönkre a szíve, vagy nem teljesen úgy, ahogy kellett volna, így csak negyedannyira rossz, mint a rendes. Ennek ellenére nem kellene magát terhelnie. A szíve nem játék! – sóhajtottam. Mint kardiológiai szakorvos, ezt meg tudtam állapítani. Nagyon is tisztában voltam a problémájával. Bár nem olyan gyakran, mint a többi betegnél, de nála is jelentkeztek a tünetek. Amint túlterhelte magát, elveszítette az eszméletét, mert a szíve megállt egy kicsit. Gyakran volt, hogy csak úgy elesett, és komoly szédülés is kerülgette állandóan. Nagyon is jól tudtam, hogy hetente legalább egyszer rosszul volt, a vérnyomása vagy az egekben szállt, vagy a béka feneke alatt lebzselt. Ennek ellenére nem kellett semmiféle komoly beavatkozáson részt vennie. Amikor ugyanis nem stresszelt, akkor minden a legnagyobb rendben volt vele.

- Pedig nagyon is játszik vele – sóhajtotta a lány mellettem.

- Dr. Choi Minho-t azonnal várják a kettes műtőben – hallatszott a hangosbemondóban. Azonnal felkaptam a köpenyem.

- Sok sikert, Dr. Choi – kacsintott a lány, és kinyitotta nekem az ajtót. Azzal kisiettem. Pont most hívtak be, amikor nem voltam olyan állapotban, hogy műtsek. Nem mellesleg reggel hattól itt robotoltam, így aztán még a szikét sem tudtam rendesen megkülönböztetni a vajazó késtől. Pedig nem kis különbség volt közöttük. Igazából Juhyeon és én gyakran vittük kettesben a helyet, még akkor is, ha igazából még csak háromnegyed éve dolgoztunk itt. A két idősebbik kardiológus már kevesebb munkát vállalt, az USA felé kacsintgattak, és elég ritkán voltak ők a váltásaink. Pedig szerettek dolgozni. Negyven éve a szakmájuknak éltek, és felnéztem rájuk. Én is imádtam ezt a szakterületet. A szív volt a legcsodásabb dolog a világon. Egy piciny valami, ami egy egész testet működtetett, egy percre sem állt le, és csodálatos munkát végzett. Na, meg Taemin miatt amúgy is érintettnek éreztem magam a témában. Amint a kettes műtőhöz értem, bemosakodtam, felvettem a tiszta ruhámat. Tudtam, hogy addigra az asszisztenseim, és egyéb műtőstársaim, az altatóorvosok, valamint segédjeim már elintézték a dolgukat, így nekem már csak a nagy dolgot kellett elintéznem.

- Itt vagyok – rohantam be, közben az egyik segédem elkezdett sorolni mindent.

- Nem teljesen kialakult syncope cardialis. Valószínűleg túlterhelte magát. A kórlapja szerint két hete szédüléssel vitték kórházba, szintén ezzel az okkal. A szíve és az agya között megszűnt egy időre a kapcsolat. Elaltatva. Öntudatlan állapotban hozták be. A bal kamra billentyűje elzáródhatott – darálta gyorsan. Én pedig tudtam is, hogy mi volt a teendőm. A fiatal férfi mellkasa már be volt fújva érzéstelenítővel, valamint fertőtlenítővel.

- Rendben, megoldjuk katéterezés és pacemaker nélkül – mondtam magamnak. Az igazi syncope cardialis-hoz nem ártott valamiféle orvosi eszköz, de miközben óvatosan felhasítottam a fiú mellkasát, mondták, hogy miket írtak fel előző vizsgálatokból. A fiatalember gyógyszert nem szedett, nem is volt erre szüksége, és igazából minden jó volt, amíg nem kezdett el aktívoskodni, és két-három órát intenzíven mozogni. Így aztán én sem láttam szükségét ezeknek a különféle kütyüknek. Nem is szerettem egyiket sem használni, csak végső megoldásként. Szerintem ez elég erős jel volt a betegemnek ahhoz, hogy megtanulja, hol a határ.

A tünetei megegyeztek Taeminével. Mielőtt a szívhez nyúltam volna, lopva az arcára pillantottam, és úgy éreztem, hogy Juhyeonnak egyszerre két embert kell majd műtenie. Szinte megállt a szívverésem.

Ő volt az!

Lee Taemin.

Én műtöttem őt!

Szinte tizedmásodpercek alatt realizálódott bennem, hogy apait-anyait bele kell adnom ebbe a műtétbe ahhoz, hogy ő visszakapja a régi állapotát. Minden rajtam állt, így gyorsan összekaptam magam, és a műtétre koncentráltam.

- Volt keringésleállás? – kérdeztem.

- Egy tizedmásodpercre beállt a klinikai halál a rohamkocsiban, de szerencsére hamar vissza tudták álltani. Bent stabilizáltuk a légzését, és a keringését. Az agya megfelelő mennyiségű vért kap – mondta mellettem a társam.

Aztán teljes erőmmel nekiestem a műtétnek. Két és fél órán át tartott, mire mindent sikerült helyrehoznom benne. Közben az kattogott a fejemben, hogy meg kell mentenem Lee Taemin életét. Mert ő nekem fontos volt. Fontosabb, mint hittem volna. Egészen idáig nem éreztem magam így, de most, hogy az élete a kezeim között volt, sokkal másabb lett minden. Ennyire még sosem izgultam műtét alatt, még a vizsgáimon sem. Ő ezt hozta ki belőlem. A vére az én kezeimre tapadt, és én hiába küzdöttem, egyre inkább kezdtem feladni a harcot a halál és reményvesztettség ellen. Mégis, érte tettem, így amikor a reménytelenség az ajtómon kopogtatott, én újabb adrenalin-löketet kaptam tőle, és keményen dolgoztam.

Nem a két órás műtét volt zavaró. Nem a műtét típusa. Nem is a kora éjfél körüli idő. Hanem az, hogy a számomra egyik legfontosabb lény életét kellett épp megmentenem.

A végén már magamban beszéltem, és igyekeztem mindent a lehető legjobban csinálni. Pedig a kezeim remegtek, és ez nagyon veszélyes volt az orvosi szakmában.

Aztán hirtelen minden a helyére állt. Mindent megcsináltam. Taemin állapota stabilizálódott, és ez könnyeket csalt a szemembe. Túl volt az életveszélyen. Megmentettem őt, és ez a legcsodálatosabb érzés volt a világon. Könnyezve varrtam be a sebét, s közben magamban repkedtem a boldogságtól. Még ennyire sosem könnyebbültem meg műtét után, mint ekkor.

- Végeztünk – közöltem mindenkivel. A kicsi társaságom örvendezni kezdett, csakúgy, mint én. Boldog voltam. Levettem a kesztyűmet, megmostam a kezem, majd odaléptem mellé. Remegve simítottam meg a fejét – Olyan leszel, mint régen – suttogtam neki. A csaphoz sétáltam, ahol vettem egy mély lélegzetet. Levettem a másik kesztyűmet is, amely az ő vérétől vált vörössé. Egy darabig csak néztem, majd bedobtam a szemetesbe. Leemeltem arcomról a maszkot, majd a sapkát is, és csak néztem a tükörképembe. Sikerült. Megtettem azt, amit meg kellett tennem. Ahogy néztem magam, újra könnyezni kezdtem. Ez volt a legnehezebb mind közül. Most Taemin volt a soros, és ehhez mérten tettem meg mindent. Életem legjobb és legrosszabb műtétén estem túl egyszerre.

Besiettem az öltözőbe, majd levedlettem a véres ruhámat. Nem emlékeztem, mikor került rám, de sikerült neki. Aztán leültem a padra, és csak bámultam magam elé. Senki nem érthette, mi zajlott le bennem pontosan, még én magam sem. Ő különleges volt nekem. Különlegesebb, mint bármi. A műtét minden egyes másodpercét lejátszottam a gondolataimban újra és újra. Reméltem, hogy nem rontottam el semmit. Nagyon sok lehetőségem volt rá, de talán mindent tökéletesen csináltam. Csak ültem magam elé meredve, és ezen gondolkoztam.

Aztán kopogtak. Inkább dörömböltek, aminek hatására felriadtam a gondolataimból, és az ajtó felé pillantottam.

- Szabad! – kiabáltam, mire az ajtó kinyílt, s Juhyeon lépett be rajta, immáron rendes szerelésben. Egy lila póló és egy fehér térdnadrág volt rajta. Mindezt egy pár lila topánkával egészítette ki. Igen, az én legjobb barátom gyönyörű nő volt. Azonban a legszebb díszítőeleme, a mosolya hiányzott. Helyette komoran bámult engem.

- Minden rendben? – kérdezte aggódva. Némán bólintottam.

- Persze. Most estem túl egy sikeres műtéten – közöltem. Igyekeztem valami mosolyhoz hasonlító dolgot produkálni, de nem tűnt sikeresnek. Legalábbis a lány reakciójából ítélve nem volt az.

- Tudom. Mindenki erről beszélt, amíg ki nem ürült a kórház – csendben odaballagott a padhoz, majd leült mellém – Lee Taemin volt a beteged.

- Ja, ő – sóhajtottam.

- Szóval, gratulálok, biztos nagyon izgultál - halványan elmosolyodott. Ezt lehetett hallani a hangjából.

- Ja. Azt aláírom - biccentettem. Nem igazán akartam erről beszélni. Elsősorban személyes problémák miatt.

- Van itt még valami - közölte hirtelen a lány, majd rám pillantott. Szemei huncutul csillogtak.

- Mondjad - felsóhajtottam. Biztos haza akart már menni, de nálam volt a slusszkulcs. Igazából a pontos időről fogalmam sem volt, de nem lehetett korán.

- Neked Taemin nem csupán egy idol, ugye? Ő neked több. Egyszerűen látszik rajtad, hogy van valami különleges érzésed iránta - kérdezte, és hirtelen tudtam, miért is utáltam ezt a lányt annyira. (Leszámítva, hogy a legjobb barátom volt.) Mindig beletalált mindennek a közepébe. Nem is beszélve arról, hogy eléggé ismert már, így nem volt nagy kunszt ezt kitalálnia. Halványan elmosolyodtam. Juhyeon volt a világ legaranyosabb lánya, azt meg külön imádtam, hogy mindig foglalkozott velem.

- Eltaláltad. - becsuktam a szemeimet, bár nem tudtam, miért - Taemin az exem.

Volt egy kis hatásszünet.

- Várj, a bunkó? - kérdezte a lány hitetlenkedve.

- Más exem nem nagyon van. - sóhajtottam. Visszaemlékeztem mindenre. Valóban vele volt az egyetlen komolyabb kapcsolatom - Középiskolában jöttünk össze. Taemin tizennégy volt, én tizenhat. Mindig is énekes akart lenni, én meg ebben mindig is támogattam, de tudtam a betegségéről, így elkezdtem megakadályozni őt. Aggódtam érte... aztán egyik nap közölte, hogy felvették az egyik neves céghez. Nagyjából azzal egy időben kidobott. Azt mondta, hogy a munka fontosabb neki, és amúgy sem lehet összeegyeztetni a magánéletünket. Soha nem tudtam ezt feldolgozni. Azért is lettem kardiológus, hogy vigyázhassak rá. Hátha egyszer visszakapom... de már lemondtam róla - játékosan cseszegettem a nyakláncomat. Még tőle kaptam a tizennyolcadik születésnapomra.

- Így még sosem hallottam a történetet. Mindig csak annyit mondtál, hogy a munkája miatt dobott. Így sokkal teljesebb a sztori - Juhyeon megölelt. Nemhiába volt a legjobb barátom. Mindent neki köszönhettem. Azt is, hogy talpra tudtam állni Taemin után.

- Na, menjünk haza. Biztosan fáradt lehetsz - finoman megsimogattam a hátát, majd mikor elengedett, felálltam. Készen álltam az indulásra, így haza is mentünk. Fél óra volt az út kocsival, míg meg nem érkeztünk a lakásba. A lakótársaink már aludtak, így mi csupán halkan beosontunk. Juhyeon feltette a telefonját tölteni.

- Sikerült negyed négyre hazaérnünk - közölte, ez azonban nem jutott el a tudatomig rendesen. Valamit reagáltam rá, majd bedőltem az ágyamba.

***

Reggel nyolc óra volt, tehát pontosan ekkor fordultam a másik oldalamra. Aztán megcsörrent a telefon. Jó, ez nem egészen így hangzott. Tehát a mobiltelefonom visítva üvöltözött a fülembe, így azonnal felkaptam azt.

- Igen? - kérdeztem mormogva. Azt sem tudtam, ki hívott, de reméltem, hogy nem a kórházból, mert nagyon vicces hangom volt ilyenkor, hajnalok hajnalán.

- Dr. Choi? Felébredt Mr. Lee - Sooyoung kellemesen szólt bele a telefonba. Mármint a hangja volt kellemes, amit rólam nem igazán lehetett elmondani. Azonban én magam is meglepődtem azon, amit hallottam. Taemin felébredt. Jó, egy napig csak aludt, de akkor is...

- Fél óra, és ott vagyok! - közöltem, majd kipattantam az ágyból. Az adrenalin azonnal a fejembe szállt, aminek hatására egy perc alatt készültem el. Gyorsan bepattantam a Volvo-mba, és elindultam. Igyekeztem kikerülni a dugókat, vagy mindenféle olyan helyet, ahol meg kellett volna állnom, így egészen hamar jutottam el a kórházba... jó, így is fél óra volt... beszaladtam átöltözni, köszöntem a kedves kollegáknak, majd rohantam is Taemin kórtermébe.

- Jó napot! - köszöntem, de nem igazán voltam lelkes. Taemin szörnyen gyengének tűnt a sok csővel felszerelve - Dr. Choi vagyok, a műtőorvosa. Arra kérem, hogy ne nagyon mozogjon. Ne aggódjon, elég folyadékot kap, tudom, szomjas. A csövet legjobb esetben délután levesszük, a vizelet katéter a lehető legjobbakat mutatja. Ma még mindenképp az intenzív osztályon marad, de reméljük, minden jól megy, és lemehet a sima kórterembe - halványan mosolyogtam rá. Sajgott tőle a szívem. Sajnáltam őt, azt, ahogyan ott feküdt tehetetlenül. Nem beszélhetett, de nagyon is fenn volt - Holnap már fogadhat látogatót - közöltem, majd kisétáltam a teremből. Ezek után eldőltem az orvosi váróteremben, és aludni próbáltam. Csakhogy nem ment. Taemin járt a fejemben, és nem bírtam őt kiverni a gondolataimból. Mintha megint visszaestem volna a régi-régi depressziós korszakomba. Így csak fetrengtem. Pedig tudtam, hogy fáradt voltam, de nem bírtam aludni. Mindig felrázott Taemin képe, így végül vettem egy kávét, szerveztem gyógytornász-programot a volt szerelmemnek, ami nem az én dolgom volt, de a legjobbat akartam neki, majd elsiettem egy gyors pacemaker beültetésre. Meglátogattam a többi betegem, végezetül leültem ebédelni.

- Faszán otthon hagytál, szóval jöhettem busszal - Juhyeon puffogva rontott be a váróba.

- Ne haragudj, de dolgom volt.

- Taemin felkelt? - kérdezte fürkészően. Némán bólintottam.

- Meg műtöttem - tettem hozzá. A lány lepakolt, majd mellém lépett.

- Tudod, elérted az életcélod, és megmentetted Lee Taemin életét. Most hogyan tovább? - felvette az orvosi köpenyét. Beleharaptam a szendvicsembe.

- Gondolom, meggyógyítom, - gyorsan lenyeltem a falatot - aztán mehet haza, és minden úgy folytatódik, ahogy eddig tette. Ő majd táncikál, én meg majd nézem őt online. És ennyi.

- Na, és az egészsége?

- Az már az ő dolga. Gondolom, tanult a történtekből, és inkább énekelni fog, mint táncolni. Igazából nem érdekel.

- Nem érdekel?! - Juhyeon hangja az egekbe ugrott, ami nem kicsit ijesztett meg. Valószínűleg ez neki is feltűnt, így halkabban folytatta: - A szerelmed...

Csak a szemeimet forgattam.

- Nem a szerelmem. Az exem. Tehát ugyanolyan betegem, mint a többi - közöltem higgadtan. Igyekeztem őt meggyőzni arról, amit mondtam. Meg magamat is, mert én sem akartam igazán elhinni, hogy ez így teljesen igaz lett volna.

- Ja, persze. Azt hiszed, hogy nem fog megismerni? Annyira csak nem hülye.

Vállat vontam. Ő is vitte valamire, én is. Annyi különbséggel, hogy neki már luxusvillája volt, míg nekem csak egy szobám, mert lakásra spóroltam. Lényegesen sok év előnye volt, tekintve, hogy én fizettem eddig mindenért, pénzt meg csak most kaptam.

Juhyeon megpaskolta a vállam, majd kiment. Ezzel magamra hagyva engem a Lee Taemines gondolataimmal. Érdekes módon az, amit nyolc év alatt elértem, két nap alatt teljesen romba dőlt. Tisztában voltam azzal, hogy ez a szerelem az én részemről nem múlt el teljesen, de magamba fojtottam, és így sokkal jobb lett. Egy ideig. Na jó, azért elég sokáig bírtam, mert ezzel az állapottal végigvittem az orvosi egyetemet.

Felsóhajtottam, és úgy éreztem, nagyon is jól tudtam, mit akartam. Gyorsan meggyógyítani Taemint, hogy újra kiléphessen az életemből, és én is jobban érezhessem magam. Így aztán türelmesen vártam az estét, hogy végre leszedhessük róla a csöveket. Már azzal is előrébb tartottunk. És talán, de csak talán Taemin nem is emlékezett rám egy cseppet sem. Akkor pedig még inkább könnyebb dolgom lehet a későbbiekben.