Az én angyalom

             

              December volt. A hideg téli esték egyre keményebbek lettek, az embereknek egyre kevesebb kedvük volt kinn lenni a hóban, amely a fővárosban feleannyira sem volt szép, mint máshol, például egy mezőn. Itt az emberek is teljesen másképp viselkedtek. Nem is hatotta meg őket a lágy hó látványa, mi több, csak idegeskedtek tőle. Pedig ez még semmi sem volt, csak egy kis szállingózás, hiszen éppen csak beköszöntött az új évszak.

             A Korea University nevű intézmény előtt egyre több autó parkolt, a fiatalok igyekeztek minél hamarabb bejutni az épületbe, nehogy megfagyjanak, s mindeközben tudomást sem vettek a fiúról, aki a bejárat közelében elhelyezett padon ült. Nem is nagyon kellett mit nézni rajta, hiszen egyáltalán nem tartozott a közegbe. Ruházata öreg volt, és elrongyosodott, szatén kabátját már csupán a jólélek tartotta egyben. Mégis, az utolsó gombot újra belehelyezte a gomblyukba, ami el volt szakadva, így nem sok hasznát tudta venni. Ezzel próbálta takarni a régi, lyukas pólóját, melyet már réges-régen kinőtt. Ronda, koszos nadrágján is több folt volt, mint textil, s cipőjét is hasítékok borították. Talán éppen ezért nem foglalkozott vele senki. Miért is foglalkoztak volna vele, amikor minden vagyonát ez a felszerelés, egy régi sapka, egy már szinte hasznavehetetlen, elázott könyv és egy eldobható, rozsdás borotva jelentette? Egyértelműen nem vettek róla tudomást a fiatalok.

Pedig régebben nem volt rossz élete.

Minden tizenöt éves korában történt. Akkor még várta a Karácsonyt, még tudott örülni a szépnek, s jónak, még arról álmodozott, hogy egy napon majd a fagyöngy alatt fog csókolódzni valakivel, aki a szerelme lesz, míg világ a világ.

Csakhogy az élet nem volt csoki puding vaníliasodóval, és a fiatal fiúnak nagyon hamar meg kellett állnia a saját lábán, miután a szülei egy autóbalesetben elhunytak. Először csak bezárkózott a saját kis világába, de küzdött, hogy minden rendben legyen. Eljárt iskolába, részmunkaidős állást vállalt, spórolt mindennel. Mégsem tudta kifizetni a rezsit, így a számlák csak nőttek, nőttek és nőttek. Kikapcsolták az áramot, a fűtést, a meleg vizet. Még így is kibírta. Bebugyolálta magát, és úgy aludt. Csakhogy kijöttek az ellenőrök, akik árvaházba vitték őt. A helynek már a tudata is megrendítette őt abban a reményben, hogy esetleg boldogan élne valaha. A nevelők szigorúak voltak, igazságtalanok, a gyerekek opciói pedig korlátozottak. Tizenhat évesen szökött meg onnan. Jobbnak látta az utcán lakni, ott túlélni, mintsem egy gyermekbörtönben, bármiféle lehetőség nélkül. Egy híd alá költözött, ahova bepakolta a legfontosabb dolgait: az imént felsoroltakat, és ott éldegélt. Természetesen gyakran kijárt onnan, hogy körbenézzen, s mivel az egyetem volt hozzá a legközelebb, mindig odaaraszolgatott. Igazából több szempontból is jól döntött. Az épület előtt ugyanis egy hatalmas szökőkút díszelgett, amiből titokban mindig ivott. Főleg esténként, amikor senki sem figyelt rá. Volt, hogy egy-egy diák dobott neki egy kevéske aprót, de azzal nem sokra ment.

Az esetek nagy részében kinn ült az iskola előtti padon, nézte a fiatalokat, irigykedett, és közben bambult maga elé, sajnálván a saját nyomorát. Lehet, hogy nem kellett volna otthagynia csapot, papot, és az utcán tengődni, hanem engedni az elnyomásnak, amelyben mindenki más is élt, és hagyni, hogy felnevelkedjen egy korlátokkal teli, unalmas világban, látszólag legalább valaki támogatásában részesülvén. Most még ez sem valósult meg, hiszen egyedül maradt.

Talán ez volt a legszomorúbb.

A magány. Az, hogy senkire nem számíthatott, hiszen senki nem értette őt meg. A fiatalok nem barátkoztak vele, a sorstársai úgyszintén. Mindenki talált benne valami kivetnivalót, amely megakadályozta egy barátság létrejöttét. Éppen ezért érezte úgy, hogy az élete nyomorúságos volt, és legszívesebben eltakarodott volna az egész világból, mégsem tette, ennek oka pedig az volt, hogy reménykedett. Mindig arra vágyott, hogy egyszer valaki megszánja majd őt, vagy lesz bármi, ami kizökkenti őt ebből a földi pokolból.

- Hé! - egy mély, férfias hang rázta őt fel gondolataiból. A fiú felpillantott a padról. Vele szemben egy magas fiatalember állt. Kényelmesnek tűnő kabátja lágyan lebegett a szélben - Fázol?

A hajléktalan fiú csak pislogott. Egy vékony, őszi kabát volt rajta, azon is több lyuk díszelgett, mint rendes anyag, így ő maga nem is nagyon fogta fel a kérdést, vagy azt, hogy ez mégis miképp fogalmazódhatott meg az ismeretlenben. Jó, annyira nem is volt ismeretlen, ugyanis majdnem mindennap megfordult az orvosi egyetem kapujában, vállán a bőr laptop táskájával, jobb kezében általában kapucsínó díszelgett, esetleg valami sütemény, vagy melegebb időben üdítő, míg bal hóna alatt az aznapi újságot hordta. Most is ugyanígy nézett ki. Ápolt barna haján megcsillant a napfény, divatos sálja tökéletesen illett a bőrkesztyűhöz, valamint a bőrcipőhöz. Mindezt egy stílusos farmernadrággal egészítette ki. Olyan volt ez a fiú, mintha éppen most lépett volna le a filmvászonról.

- Igen - lesütötte a szemeit. Igaz, egyelőre egészen jól viselte a telet, de még be sem köszöntött rendesen...

Az ismeretlen felsóhajtott, majd unott képpel elővette a pénztárcáját.

- Neved? - kérdezte, fel sem pillantva a kicsi, bőr tárolóból.

- Taehyung. Kim Taehyung, de általában csak V-nek hívnak - dadogta a fiú. Szemei csillogni kezdtek. Még akkor is, ha ez az ismeretlen csupán a legkisebb pénznemből egy darabot vet oda, ő hálás lesz neki. Vagy ki tudja, ebből a közömbös, unott hangnemből ítélve biztosan inkább fel akart bérelni valakit, aki megveri őt.

- Aha. Barátaid?

- Nem igazán vannak. Én egyedül űzöm ezt a sportot - fel sem tűnt neki a saját rekedtes hangja. Már megszokta. Minden évben november elején összeszedett valami nyavalyát, ami aztán májusban múlt csak el... jobb esetben.

- Aha. Nesze, vegyél belőle kabátot, meg valamit enni - az ismeretlen fiú kiemelt egy rakatnyi pénzt, amit a kicsi, műanyag pohárba tett.

Taehyung csak pislogott. Még sosem látott annyi bankjegyet azelőtt összesen, mint most abban a kis vacakban egy szempillantás alatt.

- Kö-köszönöm - hangja remegett, ahogy látta, a fiú tényleg nem csak szórakozott vele, hanem kezét üresen vette el, meghagyva neki a fizetőeszközt. Az ismeretlen nem szólt egy árva szót sem, és amikor a hajléktalan odafordult, hogy kicsit beszélgessen, már csupán annak hűlt helyét találta. Biztos besietett az iskolába. Taehyung még a nevét sem tudta megkérdezni az ismeretlen angyalának, aki csodálatossá vált számára. Hiába a zord beszédhang, ha a lehető legmelegebb szív dobogott a mellkasában. A fiú azonnal zsebre tette a pénzt, nehogy elhagyja, vagy valaki elvegye tőle, miközben tekintetével az angyalát kereste. Talán az ismeretlen azt sem hallotta, hogy ő megköszönte a hatalmas ajándékot.

Azonban angyala kámforrá vált.

V még egy kicsit ült a padon, és figyelte az embereket. A pohárkát eltette, hiszen volt pénze, így nem akart kéregetni, csupán nézte a fiatalokat, akik nem is tudva szerencséjükről, haladtak be az iskolába.

Aztán elkezdődtek az egyetemi tanórák, a tér pedig elcsendesedett. Ekkor érezte úgy Taehyung, hogy feláll, és körbenéz a városban. Gyalog ment, mert nem akarta a tömegközlekedési eszközökön zavarni az embereket borzillatával, bár tény, nagyon szívesen megfürdött volna, hogy legalább egy napig rendes emberként éljen.

Mégsem tette, hiszen nem arra kapta a pénzt. Igaz, az ismeretlen fiú amúgy sem tudta volna meg, hogy ő mit vesz a pénzen, de azért V nem volt olyan fajta, hogy azt vegyen, amit ő akar abból a pénzből, amiből mást is tudott volna venni. Már nagyjából ismerte Szöul összetételét, és tudta, hogy hol, mit tud venni olcsón. Útja egy ruhaboltba vezetett. Itt meleg kabátokat árultak viszonylag olcsón, csupán a márkát nem kellett megfizetni. Izgatottan sétált be oda, hiszen kamaszkora óta először volt ilyen helyiségben.

A meleg levegő azonnal megcsapta arcát, így sokkal boldogabban nézett körbe. Minden fel volt díszítve karácsonyi stílusban, amitől szíve kicsit összeszorult, de azért megkérte a hozzá legközelebb eső eladót, hogy segítsen neki kabátot találni. A nő reakciója nem igazán érdekelte, hiszen biztosan megvolt a véleménye a hajléktalanokról, és meglepődhetett, hogy ő lazán „bepofátlankodott”. Mindenesetre azért kapott segítséget, hogy együtt kiválasszanak egy nem túl drága, de annál melegebb kabátot, amiben nem fagy halálra. Ezek után ki is ment a helyiségből, hogy keressen egy olcsó boltot, amit hamarosan meg is talált, s boldogan ment be vásárolni.

Nem vett sok dolgot, inkább csak szeletelt kenyeret, és tejet, de abból is a legolcsóbb fajtát, hogy ne költekezzen feleslegesen. A boltoshoz menvén odaadta neki a pénzt, majd el is sietett a központból. Az iskola felé menet kibontotta újonnan szerzett étkét, és végigkínálta a többi hajléktalant is, akikkel találkozott. Mindenkinek elmondta, hogy egy angyal adta neki a pénzt, amiből tudott vásárolni, és nagyon hálás volt ennek a valakinek mindazért, amit tett.

Hamarosan megérkezett az egyetemhez, ahol kinyitotta a tejet is, és belekortyolt. Csodálatos íze volt, amelyet már nagyon régen érzett utoljára.

Taehyungnak kicsordult a könnye. Még sosem volt ennyire hálás, hiszen ebből a pénzből már könnyedén el tudott élni egész télen, főleg, hogy lett egy új kabátja is.

Felsóhajtott, és nagy, barna szemeivel kémlelni kezdte a tájat.

Ekkor látta meg angyalát. A magas ismeretlen besietett az iskolába, mintha elkésett volna. Pedig már egyszer bement... lehet, hogy ez az ikertestvére volt? Vagy valami hasonló?

Mindenesetre V ezzel már nem foglalkozott. Összeszedte a holmijait, és elment a híd alá, oda, ahol élt. Most nem kellett kéregetnie, hiszen volt elég pénze ahhoz, hogy ne haljon éhen. Majd ha fogyni kezd ez az összeg, akkor megint kiül egy kicsikét, hátha valaki megsegíti őt, de most nem volt erre szüksége. Elővette a kedvenc könyvét, az egyetlen kincsét, és lapozgatni kezdte. Igaz, már kívülről tudott minden egyes betűt, de azért tisztességesen végigolvasta. Elvégre ez volt neki az egyetlen igazi szórakozása. Mindeközben végig a fiúra gondolt, és arra, hogy talán ő nem is tudta, milyen szerencsés volt, hogy nem kellett nélkülöznie, járhatott egyetemre, és lehetett belőle valaki. Valaki fontos, míg itt volt ő, aki alig beszélt idegen nyelven, nem fejezte be az iskolát, és éppen ezért nem is tudott munkát se vállalni. Mindenhol elvárták, hogy legalább középiskolai végzettsége legyen, vagy jogosítványa. Neki egyik sem volt.

***

Megérkezett a karácsony első napja, december 24. Az emberek siettek a munkahelyükre, hogy minél hamarabb hazaérhessenek szeretteikhez, hogy együtt töltsék a Szentestét. A város szépen fel volt díszítve, néhol manósapkás emberek énekelgettek, az üzletek kirakatai ragyogtak a sok neon dísztől. Az ország karácsonyfája egy nagy tér közepén ácsorgott, és szórta magából a boldogságot, szeretetet. Ráadásul ilyenkor valamiért másak is voltak az emberek. Mindenki adakozóbb kedvében volt, és nem kevesen adtak aprópénzt a szokásos helyén ülő Taehyungnak. A fiú minden apróságot megköszönt.

Társaival ellentétben nem ment el egy szállóra, még akkor sem, ha meleg ételt osztogattak. Nem akart ott nyomorogni, és hallgatni más emberek nyavalygását. Neki is rossz volt, főleg, hogy a hajléktalanok túlnyomó része már legalább dolgozott, mielőtt a kegyetlen sorsra jutott. Ők már éltek egy kicsit, mielőtt belül meghaltak volna.

Éppen ezért a fiú inkább kinn ücsörgött a padon. Most vett magának sajtot is, elvégre karácsony volt. Az ételt berakta a zsebébe, hogy majd este megegye, mint karácsonyi fogást. Más ötlete amúgy sem volt, hogy mivel tölthetné ezt az ünnepet.

Most is azt fogja csinálni, mint eddig. Csendben ülni, majd tíz óra után visszamenni a híd alá.

Utálta a Karácsonyt. Hiába a hangulat, hiába bármi, ilyenkor mindig kissé összetört belül. Hiányzott a családja.

Most is, a padon ülve összeszedte az összes emlékét a szüleiről, arról, ahogy vele bántak, a mosolyaikat, a szép dolgokat, amik fiatal korában történtek vele. Minden apró dolgot felidézett. Érezte, hogy a szívéből ismét letört egy kicsi darab, de nem tudott mit tenni. A Karácsony nagyon más jelentést kapott azóta, amióta az utcán élt. Teljesen elvesztette az igazi értelmét, hiszen senki nem volt, akivel megoszthatta volna ezt az ünnepet, vagy akit szerethetett volna. Ugyanolyan nyomorúságosan kinn ült a padon, mint minden egyéb napon. Mehetett volna hajléktalanszállóra, és leküzdhette volna minden undorát, de nem tette. Kiskorában elsősorban a félelem miatt kerülte ezeket a helyeket, nehogy elkapják őt, s valami vacak helyre száműzzék, ahol bár tanulhatna, csak szenvedne a nevelőktől. Egyszer volt egy ilyen kegyelemszállón. Még akkor, amikor az első Karácsonyát töltötte egyedül. Egy kedves sorstársa elvitte őt egy ilyen helyre. Minden egészen jó volt addig, amíg az emberek nem akarták őt elhelyezni valami árvaházban.

Na, nem!

Kim Taehyung nem megy oda vissza! Amúgy is tudta, hogy már nem kell sokáig szenvednie, így maradék életét nem fogja leélni egy „börtönben”.

Szervezetén egyre jobban felülkerekedett a betegség. Minden évben egyre gyengébb volt, így tudta, hogy maximum egy éve volt hátra ebben a világban a tél miatt. Talán most is tüdőgyulladása volt, mert nagyon fájt a mellkasa, sőt, a köhögése is napról-napra rosszabbodott. Érezte, hogy ez a "mélyből" jött fel, de érdekes módon nem ijedt meg a dologtól, mi több, már várta.

Sajnos már régebben rá kellett döbbennie arra, hogy az ő élete nem lehetett egy tündérmese, mi több, semmi más, csak szenvedés. Ez pedig elég indok volt ahhoz, hogy ne is akarjon többet a Földön lenni. A gyerekkorában dédelgetett álmai átalakultak, most már egyre inkább azt kívánta, bárcsak egyszer elaludna csendben, és többet nem kelne fel. Már nem nagyon talált semmi szépet az életben, így nem is hiányzott volna neki ez az egész Pokol, amiben élt.

Lassan esteledett.

Az emberek igyekeztek haza a családjaikhoz. Nos, igen. Nekik még volt. Nem úgy, mint V-nek. Anyja és apja halála után senkire nem számíthatott. Nagyszüleit nem ismerte, a nagybátyja pedig Kanadában élt. Hozzá nem tudott volna kimenni, főleg, hogy nem is tudta a férfi telefonszámát. Ráadásul egyke gyerek volt, amiért igazából egy kicsit hálát is adott. Nem tudott volna gondoskodni egy kisebb testvérről, hiszen még saját maga is gyakorta éhezett, nem tudta volna biztosítani egy fiatalabb életét, egy idősebbnek pedig nem akarta volna a döntéseit követni. Valószínűleg elszakadtak volna egymástól. Igen, ebben biztos volt. Túl sokat vitatkoztak volna, és Taehyung számára ez is éppen elég szenvedés volt.

Felsóhajtott, tekintetével a hófehér tájat kémlelte. Az egyetem előtt ugyanis megőrizték a hó tisztaságát, mintsem a már mocskos, saras utak mentén. Pár pihe még szállingózott, amit a fiú megmosolygott.

Az utca kiürült lassanként, az emberek hazaértek. Ilyen hideg estén nem lennének kinn az utcán csak úgy, főleg nem az ünnep miatt.

Taehyung felsóhajtott. Szíve szerint ő sem lett volna kinn.

Egy pillanatra elkalandozott. Az ismeretlen angyal is egészen biztosan egy nagy házban volt, az étkezdében, egy meleg kandalló előtt, amelyikben recsegett a tűz, és minden varázslatos volt, miközben ő és szülei csendben fogyasztották az ünnepi ételt.

Ő pedig kinn ült a hidegben. Hiába, ehhez nem nagyon lehetett hozzászokni.

- Szia! - ismerős, mély hang csapta meg a fülét. Fejét azonnal felkapta, hogy visszatérő angyalát újra láthassa.

- Szia! - köszönt rekedtes hangon. Fel sem tűnt neki, hogy mennyire nem tudott tisztán beszélni a betegsége miatt, de elmosolyodott, mert az angyal visszatért. Fehér színű, bundás kabátjának kapucniját lágyan lengette a szél, festett barna haját nagyjából lefedte egy fekete sapkával, miközben farmernadrágja zsebeiben levő kezeit melegítette. Hiába, a vajszínű bakancsától a sapkája csúcsáig tökéletes volt, mintha egy igazi megmentő lett volna.

- Egyedül? - az ismeretlen felvonta a szemöldökét. Taehyung bólintott.

- Mint mindig.

- Hogyhogy nem a családoddal vagy? Vagy a barátaiddal? - a fiú hangja érdekes volt, kifejezetten unott, vagy közömbös, ami nem tükrözte az igazi, belső énjét.

- A szüleim meghaltak kiskoromban. - V felsóhajtott. Ez egy fájdalmas emlék volt a számára, de azért elmondta a fiúnak azt, amit el akart mondani. Nem pénz fejében, hanem mert látta, hogy a partnerét tényleg érdekelte a válasz - Rokonra meg nem számíthattam. Barátaim nincsenek, csak sorstársaim, de ők hajléktalanszállókon vannak. Oda meg nem járok. Amíg kiskorú voltam, féltem, hogy elvisznek árvaházba, mostanra meg hozzászoktam a magányhoz.

Az angyal egy darabig hallgatott. Nem lehetett tudni, mi járt a fejében, biztosan egy kicsit elgondolkozott bizonyos dolgokon.

- Ez minden cuccod? - kérdezte hosszú hallgatás után. V bólintott.

- Igen. Mindenhova magammal hordom őket, de az alvóterületemet is jelzem egy nagy kartondobozzal - magyarázta.

- Elég volt az a pénz, amit adtam?

- Igen. Még van belőle egy kevés - biccentett a fiú, jelezvén, hogy egészen ügyesen tudott gazdálkodni. Látta, ahogy beszélgetőpartnere lába megmozdult.

- Szedelődzködj, és gyere! - mondta, de rá sem nézett a hajléktalanra, mi több, még el is indult.

V egy darabig csak pislogott, és döbbenten figyelte a fiút, ahogy az apránként kisétált a látótérből. Azonban a gazdagabbik hirtelen megállt. Nem nézett hátra.

- Nem jössz, V? - kérdezte. Taehyung meglepődött, de azonnal felkapta a holmijait, és rohanni kezdett a fiú felé. Igaz, nem volt olyan gyors, főleg, hogy minden ereje a betegsége leküzdésére koncentrált, de hamarosan azért odaért. Így aztán kettesben indultak el újra, félig egymás mellett, félig egymás mögött haladva, ugyanis Taehyung nem mindig tudta tartani a lépést az ismeretlennel. Néha még köhögött is, ráadásul egész rondán.

- Egyébként hogy hívnak? - lihegte az egyik krágogást követően.

- Minho.

- Oké - maga sem tudta, hogy miért, de e név hallatán különös melegség töltötte el a szívét.

Ezek után csendben követte az ismeretlent. Nem igazán tudta, mire számítson. Persze, kapott már tőle pénzt, de mi van, ha meg akarja verni, azt visszakövetelvén? Vagy csak viccből megölni őt, mert miért ne? Mi van, ha igazából ez az angyal egy ördög volt, csak a látszat kedvéért fehérre festette a szárnyait?

Egyre jobban félt attól, hogy mi fog történni. Nem, mintha a halál fogalma ijesztette volna őt meg, sokkal inkább az, hogy ezt az állapotot kínok között élné át, nem pedig csendben, nyugodtan. Nem beszélgettek. Minho úgy lépkedett, mint egy nemes herceg, magabiztosan, és büszkén, és még az sem zavarta, hogy lassan már egy órája kutyagoltak a hidegben.

Taehyung körbenézett. Szöul leggazdagabb negyedében kötöttek ki. Minden ultramodern volt, a méregdrága autók pedig kinn álltak az épületek előtt, esetleg éppen parkoltak be velük a beépített garázsba.

Hamarosan Minho is megállt egy luxusépület előtt. Napelemmel működött a komplett rendszer, miközben minden olyan volt, mintha Taehyung egy sci-fi filmbe csöppent volna bele.

- Gyere, mert hamar záródik az ajtó - közölte Minho, mire az ajtó kinyílt magától. Ő gyorsan belépett. V sem cicózhatott sokáig, besietett az ajtón, ami pont mögötte csapódott be. Még érezte az ez által okozott szelet. Azonban az előtér, ahova betértek, csillogott a gyönyörtől. Minden fehér márványból volt kirakva, köztük fekete dísz bordűröket helyeztek el.

Taehyung egy árva szót sem tudott szólni az ámulástól.

- Jó lesz, ha lifttel megyünk, vagy inkább gyalogolnál? - Minho már a középen vörös szőnyeggel beborított márványlépcső előtt állt.

- Jó a lift - vágta rá Taehyung azonnal. Nem akarta feleslegesen ugráltatni a magasabb fiút. Legalábbis ezt találta a legjobb megoldásnak, egészen addig, amíg át nem futott egy bizonyos dolog az agyán. Mégpedig az, hogy ő már nagyon régen nem fürdött, és éppen ezért volt egy bizonyos testszaga. Nos, összezárva Minhoval... az nem lesz az angyalnak egy kellemes érzés.

Minho csendben biccentett, majd megnyomta a hívógombot. Már késő volt változtatni a terven, s ezért V csupán csendben várta, hogy beszállhassanak az őket szállító eszközbe. Szíve hevesen vert az izgalomtól, hiszen nem tudta, mire számítson, de nem merte megkérdezni az angyalát. Minho túl büszke ember volt hozzá, s ezért ő nem mert vele beszélgetést kezdeményezni. Csupán csendben ácsorgott.

Hamarosan megérkezett a lift, és a két fiú beszállt. Még mindig nem beszéltek. Minho a gombokat intézte, Taehyung pedig gyönyörködött. A hatalmas felvonó fehér volt, és arany. Az angyal biztosan milliomos volt.

- Megjöttünk. - közölte a magasabb, amint a lift megállt. Végigsétáltak a folyosón, amelyen négy ajtó volt. Ők megálltak a harmadiknál. Minho gyorsan kinyitotta, majd belépett - Üdv itthon, V!

Taehyung értetlenül pislogott. Itthon? Mármint itt most Minho arra gondolt, hogy az ő otthonában? Vagy mi?

Mindenesetre belépett. A lakás kellemes volt, és a legmodernebb holmikkal felszerelt. A kicsi előszoba, ahol tartózkodtak, amíg levették a kabátot, és a cipőt, krémszínű kövekkel volt kirakva, mindez egy folyosóra nyílt, a bejárattal szemben pedig egy fekete ajtó díszelgett.

- Azta! szép lakásod van - biccentett V elismerően, miközben bekukucskált a folyosóra. Látta a vörös-fekete nappalit, valamint még három ajtót. Beljebb pedig biztosan a konyha volt. Az apró fenyőfa az ablak mellett volt, és stílusosan piros díszekben pompázott, ráadásul finom illat lengte be az egész teret.

- Köszönöm, de ez a te lakásod is - biccentett Minho, ahogy belépett a folyosóra. Arcán először megjelent egy szelíd mosoly, ami melegséget sugárzott. Persze, ez a hajléktalan fiúnak nem tűnt fel. Túl nagy volt a meglepettsége.

- A-az enyém...? - dadogott.

- Igen. Tudod, én itt egyedül lakom, és neked amúgy sincs otthonod. Miért ne oszthatnám meg veled az enyémet? Te is megosztottad mindened a sorstársaiddal. Tudom, mert követtelek.

V ismét meglepődött.

- Követtél?

- Aha. Már zavart, hogy két éve járok arra az egyetemre, és te minden áldott nap ott ülsz a padon. Gondoltam, adok neked pénzt, és ha megbízható vagy, akkor megosztom veled a lakásom. Amúgy is unalmas itthon lenni egyedül. Szóval, félig önző szándékok vezéreltek - Minho megvonta a vállát. Taehyung még mindig meglepett volt, de igyekezett felhozni indokokat, hogy ne érezze magát később egy púpnak Minho hátán, amennyiben ez a srác komolyan gondolta ezt a beköltözést. Nem, mintha nem örült volna neki a hajléktalan, de akkor sem értette az egészet.

- Én nem lakhatok itt. Ez a te lakásod! Én még a középiskolát se jártam ki, mégis hogy fizetnék mindent? - kérdezte zavartan.

- Sehogy. Karácsony van. Az neked az ajándékom, hogy beköltözhetsz. Nem kell fizetned semmit.

- De... ezt nem fogadhatom el. Ez túl nagy ajándék - pislogott zavartan V. Minho valóban ennyire jószívű lett volna?

- Gondoltam, hogy ezt fogod mondani! - kuncogott a magasabb, majd kissé elgondolkozott - Erre kitaláltam valamit. Mi lenne, ha a lakhatásért cserébe rendben tartanád a lakásom? Te végzed a házimunkát, és én állok minden költséget. Így elfogadható?

- El - biccentett szerényen Taehyung. Arcán lefolyt egy könnycsepp, szívét pedig valami meleg érzés lepte el. Boldog volt. Minho adott neki egy lakást, egy lehetőséget, hogy ne fagyjon halálra. Kicsit köhögött, majd azonnal a másik fiú nyakába vetette magát.

- Köszönöm! - suttogta. Érezte, hogy Minho visszaölelte őt.

- Semmiség. Neked nem volt lakásod, nekem meg van két felesleges szobám. Egyértelmű, hogy megosztom egy olyasvalakivel, aki azt a keveset is megosztja a sorstársaival, ami van neki - válaszolta az angyal.

V sírni kezdett. Nem tudott uralkodni az érzelemhullámon, csak hagyta folyni könnyeit. Talán ez volt a legszebb ajándék, amit valaha kapott.

- Na, szerintem először zuhanyozz le, és a fa alatt van egy kis ajándékod, azt használd. Én addig előveszem a soha nem hordott ruháimat. Tényleg újak, egyszer sem vettem fel őket. Aztán eszünk, jó? - mosolygott Minho, ahogy elhajolt.

- Ajándék? - pislogott V. Nem akarta elhinni azt, ami történt vele, mintha egy álom lett volna. Ennek ellenére nem akart felébredni.

- Igen. Na, futás!

- Várj, te miért nem a családoddal ünnepelsz? - kérdezte Taehyung hirtelen.

- A szüleim Hawaii-n töltik a karácsonyt azóta, hogy egyetemista lettem. A bátyám meg a menyasszonyával van. Volt már, hogy velük vacsoráztam, de a bátyám fogorvos, és minden ételről van története. Elmegy az étvágyam, miközben mesél. A barátaim meg a családjaikkal vannak - Minho ezzel megelőzte Taehyung következő kérdését, így a fiú csak némán biccentett, és elvette a fa alól a kis csomagot, amin az ő neve szerepelt, és ami szépen be volt csomagolva. A fiú szíve egyre hevesebben vert. Már nagyon régen kapott ajándékot.

Kinyitotta.

Egy vadonatúj villanyborotva volt benne, így nem kellett azzal a vacakkal szenvednie. Ez nem hasította fel a bőrét.

- Van hab a fürdőben. Meg eleve mindent használhatsz, elvégre a tied is.

- Ezek tényleg túl nagy ajándékok. Meg sem érdemlem őket - sóhajtotta a fiú. Nem is emlékezett arra, hogy mikor volt utoljára olyan, hogy benn volt a melegben, egy karácsonyfával, miközben ajándékokat bontogatott.

- Dehogynem. Eleget szenvedtél már, megérdemled, hogy valami jó is történjen veled. - mosolygott Minho - Viszont most menj, tedd rendbe magad. Van benn tiszta törülköző, az ágyadra meg már kitettem egy pizsamát, a ruhákat holnap előhalászom. A bátyám volt szobája lesz a tied. Ez itt, a baloldalon. A fürdő pedig szemben a bejárattal.

- Köszönöm még egyszer - V meghajolt, majd besietett a fürdőszobába, levetkőzött, és megengedte magának a meleg vizet. Amint az megindult, testén átfutott a libabőr. Már nagyon régen fürdött rendesen. Egyszer-egyszer össze tudott kuporgatni annyit, hogy egy olcsó motelban egy éjszakára kivegyen egy szobát, ahol aludhatott, és olyankor le is tusolt, de az a víz az esetek nyolcvan százalékában hideg volt. Most azonban nem. Minho, aki egy luxuslakásban élt, gondoskodott arról, hogy neki kellemes legyen, és így Taehyung is tudta ezt élvezni több évnyi szenvedés után. Könnyei még a zuhany alatt sem álltak el, csupán a víz elmosta azokat. Hihetetlen érzés volt a kezébe venni a tusfürdőt, a sampont, és lemosni magáról a koszt, a múltat.

Mikor végzett, gyorsan megtörülközött a neki kitett törülközőben. Kezébe vette az ajándékát, és leszedte magáról a szakállát. Meg kellett hagynia, hogy Minho fekete-fehér fürdőszobája nagyon vadítóan nézett ki, és könnyen el tudta volna magát képzelni ebben a helyiségben minden reggel. Gyorsan visszavette a ruháit, elvégre azok legalább az övéi voltak, és kilépett az ajtón. A fahéj illata azonnal megcsapta az orrát, gyomra korgása pedig erősítette is benne az éhségét, csakhogy Minho ott állt az ajtóban.

- Azokat vedd le, majd kimosom neked. Tessék, hoztam újakat - mondta, miközben Taehyung kezébe nyomott mindent, kezdve a bontatlan alsónadrágtól egészen a meleg pulóverig. V meghajolt, megköszönte, majd visszasietett átöltözni. Hallotta, amint Minho bekiabált neki, hogy a konyhába jöjjön, így amikor végzett, lepakolt az új szobájában és felkapta a könyvét, azonnal nekiállt megkeresni a konyhát. Nem kellett sokat kutatnia, ugyanis pont a nappaliból nyílt.

- Köszönöm a lehetőséget a zuhanyzásra. Felemelő volt - hajolt meg a fiú, amint belépett a kicsi helyiségbe, de Minho csak a szemeit forgatta.

- Itt laksz. Mától fogva ez az otthonod, ne köszönj meg ilyeneket, vagy az őrületbe fogsz kergetni. Én köszönöm, hogy beköltözöl. - azzal kirakott pár kimbapot az asztalra - Gyere, biztosan éhes vagy, úgyhogy csináltam kimbapot, és fahéjas süteményt.

- Nem is hittem volna, hogy egy szakács vagy - ült le V. Nem mert venni, hiszen még mindig szokatlan volt neki minden. Főleg az, hogy hirtelen lett egy otthona, és úgy kellett viselkednie, mintha ez teljesen normális lenne.

- Nem vagyok az, de ha az ember huzamosabb ideig egyedül él, kénytelen megtanulni főzni. - Minho is leült, majd eszegetni kezdett - Vegyél nyugodtan, ez a tied is.

- Köszi - mosolygott a fiatalabb, majd ő is kiemelt párat. Isteni volt az, ahogy a kimbap a szájába került. Boldogság járta át a testét. Nem is emlékezett arra, hogy mikor evett utoljára ilyen ételt.

- Ne egyél túl sokat, mert megárthat a gyomrodnak. Próbáltam valami olyat csinálni, ami nem túlságosan telítő, de azért ne habzsolj, mert nem tudom, hogy mennyire bírja a gyomrod az ételt - szólalt meg némi hallgatás után a háztulajdonos.

- Rendben. - biccentett V - Te itt egyedül laksz?

- Igen. Régen itt laktunk, de a szüleim kiköltöztek Incheonba, a bátyám meg a Gangnam negyed másik végébe a csajához, nekem meg megmaradt ez a lakás.

- Értem. Akkor neked gazdag családod van...

- Igen. Anyám ügyvéd, apám sportmenedzser, és van egy saját focicsapata. A bátyám fogorvos, én meg sebész akarok lenni.

- Az jó. Az én szüleim nem dolgoztak ilyen remek területeken. Apukám autószerelő volt, anyukám meg ingatlanos - sóhajtotta Taehyung.

- Minden munkának megvan a maga szépsége - Minho látta, hogy mennyire rossz helyre tapintott, így igyekezett javítani valamit a helyzetén.

- Öhm, szeretnék neked én is adni valamit. – V remegő kezekkel felemelte az eddig ölében heverő könyvet – Tudom, hogy ez csak egy vacak, megázott vacak, ami teljesen értéktelen, de nekem csak ez van, ez a legnagyobb kincsem, és a legkedvesebb dolog az életemben, de szeretném, ha a tied lenne. A Koldus és királyfi az.

- Köszönöm. Vigyázni fogok rá – Minho átvette a neki nyújtott könyvet, majd gyorsan letette az asztalról.

Az este folyamán a két fiú nagyon sokat beszélgetett, és sok dolgot megtudtak egymásról. V megismerte jobban Minhot, aki már nem egy idegen volt neki, hanem egy barát, akit bár először ridegnek hitt, kiderült, hogy csak nehezen ismerkedett, Minho pedig jobban megismerte a világ árnyoldalát, hogy nem minden pillecukorból volt, mint ahogy azt ő hitte. Megbeszélték, hogy Minho fizet mindent, de Taehyung cserébe elvégzi a házimunkát, sőt, főzni is megtanul, ne kelljen szerencsétlen egyetemistának mindent elvégeznie. Nagyjából fél egyig beszélgettek a fahéjas sütemény, és egy-egy bögre forrócsokoládé társaságában, utána elvonultak aludni.

             Taehyung átvette az új pizsamáját, és csendben nézte a szobát, ami az övé lett. Eddig a világ legszerencsétlenebb emberének hitte magát, aki csak a halálra vágyott, most mégis kapott egy újabb esélyt az élettől, egy Minho nevű angyal személyében. Elhatározta, hogy tanulni fog, hogy befogadója büszke legyen rá. Még gyorsan ki akart menni, hogy jó éjszakát kívánjon, de amint kilépett, meglátta Minhot a kanapén, amint a Koldus és királyfit olvasta. Nem akarta megzavarni gazdag barátját, így becsukta az ajtaját. Boldogan feküdt be a pihe-puha ágyába. Azt hitte, hogy izgatottságától el sem fog tudni aludni, de tévedett; pár percen belül már álomországban járt.