Five Together

Ezzel a kis szösszenettel szeretnék utólag is boldog tizedik évfordulót kívánni a legjobb bandának, és a legszuperebb fiúknak  világon!

- Mr. Kim, már azt hittük, nem is jön – mosolyodott el a hölgy, amint átvette a beszállókártyát. Az említett Mr. Kim, avagy ismertebb nevén Key elmosolyodott.

- Nélkülem ez a repülőgép el sem indul – válaszolta. Amint megkapta az említett iratot, még biccentett a hölgynek, majd besétált az ajtón. Macskaszemei örömmel telve csillogtak, hiszen élete egyik legnagyobb napja közeledett. Nem minden nap hívták őt meg a világ egyik legjelentősebb divatbemutatójára. Noha megérdemelte volna, mindig is úgy vélte, hogy csupán az európai, illetve amerikai sznob burzsoá juthatott el egy párizsi divateseményre. Az ázsiaiak sosem kaptak olyan nagy figyelmet, mint a nyugati országok emberei, így Key hiába volt a legnépszerűbb és leghíresebb ázsiai divattervező, sosem jutott el Párizsba. Eddig. Most azonban végre felismerték a tehetségét, és nyitni kezdtek kelet felé is.

Amint felért a gépre, azonnal keresni kezdte a helyét.

- Negyvenkettő c… - motyogta magának, miközben fel-felpillantva kereste az adott számot. A bőröndjét húzta maga után. Sajnos a nagyobbat elvették tőle, a kisebb, melyben a túlélő felszerelése volt, maradhatott. Orrát ekkor megcsapta egy szag. Az a szag, amelyet bárhonnan mindig megérzett, és amelyet egy másodpercnél tovább sem bírt elviselni. Azokat az embereket pedig, akik ilyen szagúak voltak, egyenesen lenézte. Sajnálatot, és szégyent érzett irántuk.

Izzadtság és dezodor.

Egy pillanatra megtántorodott. Nagyon remélte, hogy hamarosan tovább megy. Addig is igyekezett visszatartani a lélegzetét. Csendben ment tovább, nézte a számokat, és közben imádkozott, hogy elmenjen végre a büdös ember mellett.

42C.

Amint megpillantotta az ülést, azonnal egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a száját. Kár volt. A bűz most sokkal erősebben csapta őt meg, mint eddig bármikor. Nem véletlenül. A 42B ülésen ült sportruhában egy férfi.

- Remek, már csak az hiányzik, hogy az egész repülőutat egy büdös sportmajom mellett töltsem – morogta. Az ismeretlen felpillantott. Nagy, sötétbarna szemeiben megcsillant a lámpa fénye. Ha nem lett volna büdös, Key még talán elfogadhatónak is ítélte volna a kinézetét.

- Parancsol? – pislogott értetlenül az ismeretlen.

- Magának biztosan itt van a helye? – kérdezte ismét Key. A férfi bólontott.

- Igen. Negyvenkettő b. Miért?

- Na, azt nem gondolhatja, hogy majd maga mellett fogok ülni tizenkét órát. Büdös, és olcsó dezodorszaga van. Elájulok maga mellett… - Key felcsattanására több utas is odanézett. Egy páran összesúgtak, hogy felismerték Dél-Korea leghíresebb divattervezőjét, de voltak olyanok is, akik csak méltatlankodtak a férfi viselkedésén.

- Sajnálom – a férfi meghajolt.

- Nem is értem, hogy hogyan rakhattak maga mellé. Én azért elitnek számítok, akárhogy is nézzük – bár Key már visszafogottabban motyogott, még mindig felháborodva pakolta fel a bőröndjét. Azzal tisztában volt, hogy nem érte meg balhéznia. Új helyet amúgy sem kapna, sőt, csupán rossz színben tüntetné fel magát. Az volt a legokosabb, ha elfogadja sanyarú sorsát, és végigszenvedi ezt az utazást.

- Ismerem magát. – szólalt meg a büdös férfi – Kim Kibum, a híres divattervező, ha nem tévedek.

- Nem. Nem téved. – Key végül leült a helyére. Igyekezett inkább a szék szélére húzódni, nehogy közelebb kelljen ülnie a mellette lévő emberhez – Ahhoz képest, hogy… sportol… legalább egy kicsit művelt…

- Mindig is érdekelt a divat egy kicsit. Egyébként nem maga itt az egyetlen híresség.

Key felpillantott. Meglepetten nézett körül, majd a mellette ülő férfira.

- Valóban? Látott erre egy idolt? – kérdezte, de csak egy mosolygós fejrázást kapott.

- Majdnem. Jómagam is ismert közszereplő vagyok. Choi Minho, a koreai válogatott egyik tagja.

Kibum felvonta a szemöldökét.

- Attól még igazán letusolhatott volna, mielőtt eljött.

- Letusoltam… a maga orra túl kényes – Minho a szemeit forgatta, de végül elővett egy könyvet. Az ő részéről befejeződött a beszélgetés.

Szerencsére a repülőgép hamarosan elindult. A két híresség kezdte megszokni azt, hogy egymás mellett kellett lenniük. Se Kibum, se Minho véleménye nem változott a másikról. Az egyik pökhendinek, a másik visszamaradottnak gondolta a szomszédját.

Ez nem mindenkinél működött így. Keytől jobbra, az E és F ülésben teljesen máshogy alakult a két, eddig ismeretlen férfi kapcsolata.

- Lefotóznád kérlek a hajtóművet? – fordult oda az alacsonyabbhoz a középen ülő. A férfi bólintott.

- Persze. – mosolyodott el, majd a telefont átvéve már nyomta is a képeket. Amint visszafordult, a szélen ülő hölgy felé biccentett – Nászút?

A magasabbik csak a fejét rázta.

- Nem, dehogy… nem ismerem, csak segítettem a bőröndjét feltenni. Most lett vége egy komolyabb kapcsolatomnak. Így jött ez az egész. Gondoltam, eljövök nyaralni, hogy felejtsek.

- Az jó. Én a kollegáimtól kaptam még születésnapomra az utat. Sosem voltam igazán külföldön, és szerintem megsajnáltak – az alacsonyabb felnevetett, csakúgy, mint a beszélgetőpartnere.

- Szép ajándék. Jinki vagyok egyébként.

- Én meg Jonghyun. Örülök, hogy megismertelek – biccentett a férfi. Kutyaszemei boldogan csillogtak, ahogy lassan alakult a barátsága. Előre tudta, hogy jó hangulatban fog telni az utazás. Jinki szimpatikus embernek tűnt, és bár kissé nehezen nyílt meg, Jonghyun élvezte a vele való beszélgetést.

- Üdvözlöm önöket, Lee Taemin vagyok, a pilóta, üdvözöljük önöket a Korea légitársaságnál. Előre láthatóan szép, nyugalmas utunk lesz. Az út során kettő étkezést kapnak, illetve állandóan mozgó büfénkből koreai wonnal, illetve európai euróval tudnak fizetni. A repülőút átszállás nélküli, reméljük, kellemes utat töltenek velünk – ahogy a pilóta megszólalt, mindenki elhalkult. A repülőgép irányítójának nagyon kellemes hangja végigárasztotta a gépmadarat nyugalommal. Az emberek, ha eddig féltek is, mostanra megnyugodtak.

- Első repülésed? – Jonghyun a pilóta beszédének befejezése után fordult a szomszédjához.

- Nem. Egyszer-kétszer már repültem. Te?

- Én is, de csak kisebb távolságokat. Kicsit izgulok.

Jinki egy darabig hezitált, de végül finoman megpaskolta Jonghyun vállát.

- Biztos vagyok abban, hogy nem lesz semmi baj.

- Ez a pilóta legfeljebb húsz éves! - Kim Kibum felcsattanására a fél repülőgép felfigyelt. Ismét. Ez alól nem volt kivétel Jonghyun és Jinki sem, akikhez ráadásul még közel is ült a világhírű divattervező.

- Higgye el, hogy tudja a pilóta a dolgát - a focista persze hiába próbálta nyugtatni a mellette ülő társát, ez nem igazán tűnt sikeres akciónak.

- Persze. Tudja, hogyan zuhanjunk le! Egy ilyennek nem kellene adni pilótaengedélyt! Mi van, ha elveszíti az uralmát a gép felett, mert éppen a csinos stewardressre gondol? Még fiatal ahhoz, hogy ilyen munkát végezzen. Több száz, nem is, több ezer ember életéért felel! - háborgott tovább Kibum. Minho felsóhajtott. Már majdnem ott tartott, hogy feladja. Azonban ő sosem adta fel, így ismét nekifutott.

- Valószínűleg tisztában van azzal, hogy milyen kockázatos a foglalkozása.

- Nem is beszélve arról, hogy a repülőgépeket már robotpilóták vezetik - szólt oda Jinki is, hogy lenyugtassa az ingerült férfit.

- Pláne... - Kibum még mindig sipákolt. Azonban akkor nagyon is éber volt, mikor Minho nyúlt felé, hogy lenyugtassa. Szúrós, és megvető szemekkel pillantott a focista felé. Na, nem! Ez a mocskos, büdös férfi nem fogja az ő Louis Vuitton felsőjét tönkretenni! Azért mindennek volt határa. Minho pedig értett is a nézésből, és inkább visszacsusszant a saját székének a szélére.

- Nos, annyit mondhatok, hogy repülőgép nem maradhat a levegőben - csatlakozott Jonghyun a beszélgetéshez, azonban ez a kijelentés csak jobban megrémisztette Kibumot.

- Ez nem nyugtatja meg. - csóválta a fejét Minho - Nézzen velem filmet. Szereti az akciót? Vagy inkább komédia? Van fantasy is.

Kibum az ajkába harapott. Kecsegtető volt az ajánlat. Nagyon. Azonban voltak fenntartásai. Először is az, hogy közel kellett lennie a focistához. Másodszor, hogy mégiscsak egy vadidegen tabletjén nézett volna filmet. Azonban rengeteg idő állt még a rendelkezésükre, így ezt meg kellett lépnie. Talán kiderül, hogy ez a műveletlen farönk nem is annyira faragatlan, mint gondolta volna. Nem mellesleg most különösen elfogadónak kellett lennie. Bár ismert tény volt, hogy ő félt a repüléstől, azért nyitottabban kellett viselkednie.

- Jó... legyen... akciófilmet... - sóhajtotta végül megadóan. Minho biccentett, majd elővette a fülhallgató-elosztóját - Maga mindig ilyet hord magánál?

Kibum értetlenkedésére a focista bólintott.

- Igen. Sosem tudhatom, hogy mikor kell - mosolyodott el. Kibum bedugta a fejhallgatóját, csakúgy, mint ő. A repülőgépen hamarosan csend lett. A divattervező néha lopva a focistára pillantott. Minho valahogy kezdte megdönteni azt a nézetét, miszerint a focisták, meg a sportolók mind tanulatlan, faragatlan emberek lennének. Ez a Minho gyerek kifejezetten segítőkésznek, és jófejnek tűnt. Nem is beszélve arról, hogy egészen jól szórakoztak kettesben. Bár a filmek hamarabb lemerítették az akkumlátort, Key nagyon boldog volt, hogy Minho ezt megosztotta vele. Sokkal nyugodtabban tudta mát kezelni a repülést. Kevésbé remegett. A pilóta pedig szinte teljesen kiment a fejéből. Szerencsére. Már nem akart balhézni, sőt, a focistával is kezdett megbékélni. Talán ez a párizsi út nem is volt olyan rossz ötlet, mint hitte volna. Kezdett sokkal tisztábban látni.

- Komolyan irigyellek. Nekem nem is tudom, mikor volt utoljára barátnőm - Jonghyun megrázta a fejét, miután végighallgatta Jinki szakítós sztoriját. Az idősebbik (mert mint kiderült, Jinki idősebb volt) felnevetett.

- Ha szerinted az, hogy a menyasszonyod a haveroddal a te ágyadban hentereg a szülinapodon irigylésre méltó, akkor örülök neked.

- De legalább jó az életed. Nekem senkim nincs. Amint megtudják, hogy óvodapedagógus vagyok, egyszerűen eltűnnek - egy fájdalmas sóhaj hagyta el az alacsonyabbik száját. Jinki látta, hogy kényelmetlen témára terelődött a szó. Finoman megveregette a társa vállát.

- Ha lenne gyerekem, biztosan egy ilyen óvóbácsihoz járatnám - mosolygott. Komolyan is gondolta. Jonghyunt nagyon megszerette, és felnézett rá, amiért ilyen kihívást fogadott el. Nehéz lehetett óvóbácsinak lenni.

 Ahogy a repülőgép haladt tovább, az emberek úgy csendesedtek el. Hamarosan szinte mindenki elaludt. Az út hosszú volt, és fárasztó. Csupán az emberek halk szuszogása hallatszott a gépmadár belsejében. Néha egy-két ember felkelt a mosdóba, de nem volt már nagy mozgás. Jinki és Jonghyun mélyen szuszogtak egymás mellett, míg Minho horkolt, s Key múmia-pózban élte túl a szépítő-alvását. Aztán persze az emberek számottevő része apránként felébredt. Ők már kapták is a megérdemelt kávéjukat, illetve egy-egy francia melegszendvicset. Kibum már bőszen falatozott, de a mellette ülő focista még mindig csak horkolt. A divattervező csak a szemeit forgatta. Ő elhitte, hogy Minho fáradt lehetett, de azért a horkolást kicsit túlzásnak gondolta. Alig várta már az érkezést. Egyrészt, mert már nem bírta a dezodor szagát, másrészt pedig azért, mert le akart már szállni. Körbenézett. Abból, amit látott, már csak egy-két ember aludt Minhón kívül.

- Jó reggelt - köszöntötte őt Jonghyun, miközben éppen kimászott a helyéről. Kibum biccentett felé, majd lenyelte a falatot.

- Jó reggelt - válaszolta. Az alacsony férfi elmosolyodott.

- Hogy aludt?

- A körülményekhez képest jól. Ön?

- Szintén. - Jonghyun még egy pillantást vetett a férfira, mielőtt igénybe vette volna a mosdót. Nem sokkal később kijött - Tudja, olyan, mintha maga és én már találkoztunk volna. Meg az utazótársammal kapcsolatban is ez az érzés fogott el. Érdekes, nem?

- De. - Key bólintott - Nekem ugyanez az érzésem volt a zokniaggyal - fejével az alvó Minho felé bökött. Jonghyun halkan felnevetett, majd visszaült a helyére, hogy újabb beszélgetésbe kezdjen a kedvenc beszélgetőpartnerével. A hangosbemondó ismét megszólalt.

- Tisztelt utasaink. Jelenleg Strasbourg felett repülünk. A hátszélnek köszönhetően fél óra múlva akár landolhatunk is. Egy pár szót Párizs jelenlegi időjárásáról: napos, és meleg, néhol azonban várható felhőszakadás, leginkább a főváros nyugati, észak-nyugati részén. Harmincnyolc fok van, a páratartalom hetven százalék.

- Hetven? – pislogott Jonghyun. Ez neki nagyon soknak tűnt. Jinki csak legyintett, és ismételten folytatott valami fárasztó viccet, ami után Jonghyun agya szinte felrobbant. Az idő gyorsan telt, és hamarosan le is szállt a repülőgép. Kibum a leszállás közben természetesen végig piszkálta a társát, hogy az ébredjen fel, de csak morgást kapott.

- Na, ébredj! – lökött egy nagyot a divattervező, mire a focista szemei kipattantak.

- Megjöttünk? – kérdezte álmosan.

- Igen, már gurulunk – válaszolta Key. A repülőgép lassan megállt, a lámpák eloltódtak. Ideje volt felállni. Az utasok mozgolódtak, levették a bőröndjeiket.

- Hát, akkor viszlát – Minho intett egyet a divattervezőnek, és elsietett. Key felkapta a fejét. Még szeretett volna beszélni az utazótársával, de ő már rég nem volt a környékén. Gyorsan a kezébe kapta a cuccait, és már rohant is le. Azonban az ajtóban megállt. A fiatal pilóta jelenléte feltűnt neki.

- Maga hogyan kapott ilyen fiatalon engedélyt? Legfeljebb húsz éves – értetlenkedve nézte végig a fiút.

- A kemény munka meghozza gyümölcsét – a pilóta elmosolyodott. Mintha csak egy kisgyerek lett volna. Kibum egy darabig hezitált.

- Azért nem vezetett olyan rosszul – mondta végül, majd felkapta a bőröndjét, hogy megkeresse a focistát. Maga sem tudta, milyen felindulásból, de beszélni akart vele. Egyre gyorsabban szedte a lábait, hogy hamar odaérjen a bőröndökhöz. Elvileg azok még nem érkeztek meg…

Szerencséje volt. Amint megérkezett a bőröndökhöz, körbenézett. Minho ott állt a két másik beszédes utas mellett. Odasietett hozzá. Lassan kinyújtotta a kezét, és minden előítéletét félretéve megérintette őt.

Minho döbbenten fordult meg.

- Otthagytam valamit? – kérdezte. Szemeiben még mindig a fáradtság csillogott.

- Nem. Valahogy… megkedveltelek, és szeretném elkérni a számod, hogy akár később majd legyen kontaktunk… vagy nem tudom – dadogott össze-vissza Kibum. Maga sem tudta, hogy mi történt az eddigi magabiztos, törhetetlen jellemével, de egyszerűen úgy érezte, hogy a focistában volt valami, ami belőle hiányzott. Egy olyasvalami, ami eddig nem volt jelen az életében, de már nem tudna nélküle lenni. Mintha Minho kiegészítené őt.

A focista elmosolyodott.

- Diktálom – mondta. Kibum szemei felcsillantak, és már be is kapcsolta a mobilját. Közben megérkeztek a bőröndök, így amíg a készülék összeállt, Minho levette a saját bőröndjét. Key jelzésére lediktálta a telefonszámát, s közben még a márkás bőröndöt is leemelte. Nem kellett agysebésznek lennie ahhoz, hogy tudja, melyik lehetett a másik híresség bőröndje. Értelemszerűen a legdrágább, és az, amelyik már olyan ronda volt, hogy azt biztos valaki tervezte.

- Köszönöm. Odaadom a névjegykártyámat, és bármikor elérhetsz – Kibum meg sem várta Minho reakcióját, hanem azonnal a férfi kezébe nyomott egy papírt. Átvette a bőröndöt, majd mosolyogva elment.

Minho csak meglepetten állt, és nagyokat pislogott.

***

Jinki végigloholt a Champs-Élysées mentén. Jonghyun e-mailje nagyon nyugtalanító volt a számára, és meg akart bizonyosodni arról, hogy az egész csak egy tévedés volt, csak ő értett félre valamit.

A kocsmába betért. Tudta jól, hogy hol volt a barátja, hiszen mindketten részletes programtervvel látták el a másikat. Ez nagyon sokat segített az idősebb férfinak, hogy megtalálja a volt utazótársát.

- Megvagy – szíve már a torkában vert, de szerencsére észrevette azt, akit keresett.

Jonghyun a pultnál ült, immáron nem az első bort iszogatva. Olyan gyengének, és magatehetetlennek látszott, hogy Onew szíve megfájdult. Odalépett a fiatalabb mellé.

- Jonghyun-ah? – finoman megbökte őt. Jonghyun felnézett, majd ismét belekortyolt a borba.

- Nincs senkim. Egyedül vagyok ezen a rohadt világon. Tudod… milyen szar egyedül lenni? Ülni, és bámulni magam elé? Hazamenni úgy, hogy senki nem vár? – kérdezte elkeseredetten. Az alkohol szaga csak dőlt belőle.

- Tudom, milyen – Jinki halványan elmosolyodott. Leült Jonghyun mellé. Bizonytalanul megveregette a vállát.

- Nem tudod – rázta meg a fejét Jonghyun. Jinki felsóhajtott, és ismét felállt.

- Megyünk haza. Itt az ideje, hogy elmenjünk. Ma már eleget ittál.

- Nem! – tiltakozása kifejezéseképp Jonghyun lerázta magáról Onew kezét. Az idősebb férfi egy pillanatra elgondolkozott. Fogalma sem volt, hogy mit tehetne, de aggódott az új barátjáért.

- Jonghyun-ah… mennünk kell – sóhajtotta. Úgy döntött, hogy a meggyőzés erejét próbálja meg használni. Azonban Jonghyun hajthatatlan volt.

- Nem kell. Itt olyan jól érzem magam – dadogta. Jinki felsóhajtott. Ez nem igazán akart sikerülni. Nem volt abban tapasztalata, hogy egyedül hogyan tudná elérni azt, hogy Jonghyun végre távozzon vele együtt innen. A küzdelem egyre reménytelenebbnek tűnt.

Azonban ekkor csoda történt.

Az egyik asztaltól felállt egy férfi. Ahogy közeledett az asztal felé, Jinki észrevett rajta valamit. Kísértetiesen hasonlított valakire…

- Bocsánat, meghallottam, hogy koreaiul beszélnek, és gondoltam… hogy segítek… - az ismeretlen fiatal hangja még jobban bevillant a férfinak.

- Azt megköszönném. Valahogy át kellene őt vinni a hoteljába. – Jinki a fejével Jonghyun felé biccentett, aki már a pulton feküdt. Nem igazán volt már tudatánál, de ellenkezni még tudott. – Tudom, mi a hotel neve, és a helyi ismeretei alapján biztos tudna segíteni, ha csak nem turista.

Az ismeretlen felnevetett.

- Ami azt illeti, turista vagyok. Vagyis... olyasmi… a főnökség egy hétre Párizsba száműzött egy pilóta-továbbképzésre.

- Szóval ön pilóta – biccentett Jinki. A fiatalabb férfi mosolyogva bólintott. Szó nélkül kifizette Jonghyun számláját, aztán az alacsonyabbikat valahogy felemelte a székről. Jonghyun hiába próbált meg ellenkezni, kettő ember ellen nem tudott mit tenni. Kénytelen volt elfogadni, hogy őt most cipelték.

- Igen. Négy napja jöttem. Letettem a gépet délben, onnantól kezdve meg sem álltam – magyarázta a pilóta lelkesen. Neki is szimpatikus volt a vélhetően idősebb férfi.

Jinki döbbenten pislogott.

- Maga volt a pilótánk? – kérdezte. Persze, a válasz egyértelmű volt, és igazából választ se várt rá. Emiatt el is halkult a beszélgetés. A két férfi ketten hurcolta ki a részeges harmadikat. Párizs legsűrűbb utcája most csendesebb volt, így nem kellett kerülgetniük az embereket. Követték azt az útvonalat, amit Jinki a telefonján talált. Jonghyun lassan kezdett magához térni.

- Hol vagyok? – kérdezte.

- Visszaviszünk a hotelba – hallatszott Jinki válasza. Azonban Jonghyun cseppet se volt boldog a hír hallatán. Még az alkohol hatása alatt állva kifordult önmagából. Megfeszült, kezeit ökölbe szorította.

- Nem! Nem akarok. Hagyjanak egyedül! – kiáltotta ingerülten. Megpróbált kiszabadulni a két fiú támasztásából.

- Engedjenek el! - kiabálta, ahogy kirántotta magát a két férfi szorításából. Néhány lépést tett tántorogva.
- Kérem, jöjjön velünk! - a pilóta, Lee Taemin kinyújtotta a kezét, hogy segíthessen, azonban Jonghyun ezt elutasította. Ahogy az alkohol átvette felette az uralmat, úgy vált egyre agresszívebbé is. Bár Jinki igyekezett ebből kimaradni, a baj őt is elkerülte. Taemin és Jonghyun vitájából hatalmas botrány keletkezett, amely verekedésbe torkollott. A két férfi a földön fetrengett. Taemin önvédelemből, Jonghyun az alkohol miatt.
- Fiúk, álljatok le! - kérlelte őket Jinki, azonban ez nem volt rájuk hatással. Az emberek már körülöttük álltak, majd hamarosan meghallatszott a közeledő rendőrautók szirénája. Jinki az ajkába harapott. Vagy letartóztatják őt is, vagy keres segítséget.
Körbepillantott, és meglátott valamit, ami egyből adott neki egy reményt. Szemei felcsillantak, majd elrohant. Muszáj volt eljutnia oda.

***

A labda sólyomként repült a hálóba, többször megpördülve ott.
Felső sarok.
Tökéletes.
Minho elégedetten lépett el a helyéről, ahonnan ezt a kifejezetten jó tizenegyest lőtte. A labdához sétált, és felemelte azt. Az edzésnek négy órája vége volt. Azonban ő nem ment haza a többiekkel. Maradt, és gyakorolt. Ő nem lehetett csak egy koreai futball-játékos. Ő akart lenni a futball-játékos. Az az ember, akiről mindenki hallott már. Mint Lionel Messi. Éppen ezért nem hibázhatott. Neki tökéletesnek kellett lennie, és mindig, mindenre felkészülni. Elvégre ő volt Choi Minho, és ő nem veszíthetett. Ő nem lehet rossz.

Ledobta maga elé a labdát. Újra. Mi van, ha a kapus pont a sarkokra megy rá? Mi van, ha neki máshova kell céloznia?

Kiegyenesedett, és vett egy mély levegőt. Valaki volt még rajta kívül a stadionban. Hallotta. Valaki közeledett.

Megfordult. Homlokát összeráncolta. Az alak kifejezetten ismerős volt neki. Mintha már látta volna valahol.

- Bocsánat… - a férfi megszólította őt. Minho kihúzta magát.

- Segíthetek valamiben?

- Ami… ami azt illeti, igen – sóhajtotta az idegen, majd elhadarta, hogy mit is akart: – nem tudom, hogy ismer-e… együtt ültünk a repülőgépen. A barátom lerészegedett, és nekitámadt a pilótának, majd jött a rendőrség, és egy árva szót sem tudok franciául, hogy segítsek, és nem tudom, kihez fordulhatnék…

Minho csak pislogott értetlenül. Fogalma sem volt, hogy mit mondhatna erre.

- Honnan vette, hogy itt vagyok? – kérdezte egy idő után. Az ismeretlen az ajkába harapott.

- Olvastam, hogy maga mindig sokat van az ismeretlen futball-stadionokon – válaszolta. Minho elmosolyodott. Ez hízelgő volt.

- Nos… én nem tudok franciául. – válaszolta. Segíteni szeretett volna, noha nem igazán értett semmit a férfi szavaiból. Felvette a labdát. Már felesleges lett volna a földön tartania – Bemegyünk, és elmeséli még egyszer, lassan. Együtt kitaláljuk, hogy hogyan is tudnék segíteni. Jöjjön!

Az ismeretlen bólintott, és követni kezdte a sztárfocistát. Lassan mindent elmesélt. Elmondta, hogy Jonghyun milyen levelet írt neki, hogy a pilóta segített őt elvinni a kocsmából, hogy összeverekedtek, illetve, hogy kijött a rendőrség, ő meg elfutott segítségért, és csak Minhót találta meg, mivel közel voltak a stadionhoz.

Minho mindezt végighallgatta, és közben gondolkozott, hogy ő vajon mit is tehetne. Végiggondolta, kitől kérhetne segítséget, és még a telefonját is végiglapozta. Valakinek itt kellett lennie, aki tudott segíteni.

- Key… - mormogta, ahogy megállt a tekintete a K betűnél. Nem habozott; azonnal felhívta a divattervezőt. Kicsengett. Jinki és Minho feszülten várták, hogy vajon a férfi felveszi-e. Nem tette. A telefon csak csengett, és csengett, de nem szóltak bele. Aztán hirtelen a kicsengés abbamaradt, és Kibum beleszólt.

- Mondjad gyorsan – suttogta.

- Tudsz franciául?

Egy kis szünet. Kibum biztos hülyének titulálta őt fejben, de nem érdekelte őt. Valamiért Jinki szimpatikus volt neki, és úgy érezte, hogy segítenie kell.

- Tudok.

- Kellesz. Gyere a Le Grand Stadion melletti rendőr főkapitányságra. Siess! – azzal Minho kinyomta a telefont. Felkapta a cuccait a padról, végül Jinki felé fordult – Megyünk.

Jinki bólintott. Amint Minho elindult, ő követni kezdte a focistát. Megvárta, míg az bezárja a stadiont, és odaadja a kulcsot a portásnak. Sietve mentek a rendőrség felé. Nem beszéltek egymással, levegőjüket a futásra tartogatták. Természetesen Minho megvárta a kicsit lassabb társát, mikor már majdnem egy fél utcával lehagyta őt.

- Ez az! – Jinki megállt az egyik ajtó mellett. Minho szintén megtorpant. Nem mondott semmit, csak vártak a divattervezőre. Kínos csend telepedett közéjük. Nem tudtak miről beszélgetni. Jinki nem merte kérdezgetni a focistát, míg Minho nem merte faggatni a boltost. Így csak ácsorogtak legalább húsz percet.

Egy taxi lefékezett a rendőrség előtt, s egy kis idő múlva kiszállt Kibum. Arca vöröslött az idegtől, mikor meglátta a másik hírességet.

- Ugye tudod, zokniagyú, hogy az egyik legfontosabb privát divatbemutatóról jöttem el. Mi van? – kérdezte dühöngve. Minho csak a szemeit forgatta.

- Letartóztatták az alacsony gyereket, meg a pilótánkat – morogta. Kibum szemei elkerekedtek egy pillanatra. Látszott, hogy valamin nagyon elgondolkozott.

- Itt vannak? – biccentett az ajtó felé. Jinki bólintott. Kibum nem szólt semmit, csak bement a rendőrségre. Az ajtót becsukta maga után, jelezve, hogy egyedül akarta ezt elintézni. Így Jinki és Minho ismételten kettesben maradtak. A kínos csönd változatlanul beállt. A fiúk csupán álltak, és bambultak maguk elé, miközben izgultak. Egy óra telt el, mire felbukkant Kibum, Jonghyun, illetve Lee Taemin, a pilóta. Jinki azonnal odaugrott, hogy megtámassza a barátját.

- Letetted az óvadékot? – fordult Minho Keyhez, aki bólintott.

- Le. Viszont… ha már így egymásra találtunk… mi lenne, ha ezt a varázslatos május 25-ét megünnepelnénk holnap egy ebéddel? Úgysincs más programom, ennyivel meg jöttök nekem – a divattervező elmosolyodott. Maga sem hitte, hogy így megkedveli percek alatt ezt a társaságot, de valami furcsa érzés keringett benne. Mintha ők öten mindig is összetartoztak volna, és ez a sok furcsaság direkt azért lett volna, hogy ők egymásra találjanak. Ők, öten.