I Am Your Destiny

- Fárasztó ez a meló - ásítottam, és becsuktam az előttem lévő könyvet.

- Képzelem - Minho elmosolyodott. Belekortyolt a teájába - elvégre sosincs nyugtod.

- Nem tehetek arról, hogy valaki mindig meghal - fújtattam, mire a társam felnevetett.

- Szerencséd, hogy nem az egész világot kell felügyelned, mert országokra vagytok osztva. Meg amúgy is... sosem öregedsz. Te most is ugyanúgy nézel ki, mint mikor találkoztunk.

- Tizenöt éve volt az, Minho - barátságosan rámosolyogtam, ő pedig viszonozta. Való igaz, mikor rátaláltam, vagyis inkább ő rám, már akkor is ugyanígy néztem ki. Sőt, amióta az emberi faj megjelent a Koreai-félszigeten, én már akkor így néztem ki. Elvégre halhatatlan vagyok. Milyen vicces lenne, ha a Halál meghalna, nem?

Igen, tényleg a Kaszás vagyok. Koreában. Minden országnak van egyvalakije, aki átkíséri az embereket a túlvilágra. Itt én lettem. Kinézetem? Nos, olyan lehetek, mint egy huszonnégy éves koreai fiú, kiskutyaszemekkel, és csontos arccal. A hajam fekete, szemem sötétbarna, alkatom vékony. Nevem Kim Jonghyun, vagy a Koreai Halál. Amikor éppen senki nem akar meghalni az országomban, csajozom, vagy pasizom, felfedezem a világot, vagy éppen Minho társaságában vagyok. Nem, ő nem a csatlósom, hanem a fogadott fiam, és a legjobb barátom. Nyolc éves volt, amikor a szüleivel autóbalesetet szenvedett. Az ő életét meg tudták menteni, de sajnos árva maradt, mert a férfihez, és a nőhöz időben értem ki. Azonban óvatlanságomban meglátott, és az árvaházból megszökve lassacskán rám talált. Nem is akárhogy! Bement egy idősotthonba, ott egy nő orrához nyomta a párnát, aki megfulladt. Természetesen megjelentem, mire megszólított, és kérte, hogy neveljem fel. Addig sírt, míg végül befogadtam. Magam tanítottam az élet nagy dolgaira, magam neveltem, de gyakran engedtem társaságba is. Tudta, hogy nem lehetett senkinek elmondani a munkámat, ezért azt mondta, hogy olyasvalaki vagyok, aki segít a haldoklóknak. Így jött az orvos. Általánosban az apja voltam, középsuliban a nagybácsija, most pedig a haverja. Mert hiába oktattam őt, iskolába kellett járnia. Sajnos. Pedig sokkal jobb lett volna, ha csak velem lett volna.

Egyébként emberek módjára éltünk. Volt egy egyszobás lakásom, a szobát két részre osztottam, egyikben aludt ő, másikban én, a konyhában írtunk leckét, nagy részben meg a nappaliban voltunk, de inkább ő, mivel én dolgoztam. A halottaktól mindig lenyúltam egy kis pénzt, hogy Minho ehessen, meg a számlákat ki tudjuk fizetni. Nem beszélve az iskolázásról. Az általánost mondjuk finanszírozta az állam, a középsulit viszont már saját zsebből fizettem. Egyetemre meg nem is jelentkezett. Minek? El tudtam őt tartani, neki meg esze ágában nem volt a saját lábain megállni.

- Föld hívja Jonghyunt - megbökte a vállam kacagva.

- Bocs, csak emlékek - ráztam meg a fejem. Amúgy néha elgondolkoztam azon, hogy nekem kik lehettek a szüleim, honnan voltam. Nem mintha az emberekhez bármi érzelmet is fűztem volna valaha is. Minho volt az első, akit szerettem.

- Az sok van neked, Vénség - a nevetés bombaként robbant ki belőle. Közben a toll, mely leírja, hogy hova menjek a halottakért, megmozdult, és írni kezdett. Azonnal odapillantottam.

- Kim Kibum meg akarja ölni magát egy táborban, ahova dolgozni megy. Megyünk vele? Maximum néha eltűnök. Úgyis rég kirándultunk már, nem? - pillantottam rá, mire elmosolyodott.

- Ok, menjünk - biccentett boldogan. Biztos hiányoztak már neki az apa-fia programok, ez pedig egy remek alkalom volt erre. Éppen fel akartam ajánlani, hogy kinyomozom a tábort, de megint írni kezdett a toll.

- Mr. Kwont megrázta az áram Busanban, szóval mennem kell. Van kimbap a hűtőben, egyél, nekem most kezdődnek a haláltáncok - azonnal felpattantam a helyemről, és felkaptam a kapucnis kabátomat. Mert a halál mindig csuklyában jár...

- A kaszádat itt ne hagyd - Minho felkapta az említett tárgyat a földről, azzal együtt futott utánam. Miután a kezembe nyomta, elmosolyodtam.

- Kösz, Ming - kicsit meghajoltam, és siettem dolgozni. Na mármost, kérem szépen, a Halálok másképp közlekednek, mint az emberek. Amint kilépek az ajtón, a dimenziókapu kinyílik, és fénysebességgel átteleportál a haldoklóhoz. Mikor kaszám lesújt rá, lelke kiszökken a testből, én pedig megnyitom neki a kaput, hogy átmehessen a Holtak kapuján. Igazából nem tudom, hogy mi van ott. Amióta az eszemet tudom, sosem voltam azon túl, csak teszem a kötelességem. Ösztönösen. Hihetetlen, mi? Nos, az emberek halálának beállta előtt jön az értesítés, hogy menjek. Volt már olyan, hogy az illető öngyilkos akart lenni, odamentem, majd meggondolta magát. Ott unatkozhattam két órán át. Egyébként meg valahogy munka közben sosem vesznek észre, lehet, hogy a csuklya-kasza kombó láthatatlanná tesz engem, a Kaszást. Mert ugye nem vagyok ember, akkor már meghaltam volna, vagy öregebb lennék. Mindegy, nekem így jó, bár a koreai-háborúk eléggé megzavartak, és idegesítettek, cserébe viszont itt vannak ezek a modern vackok, amiket bámulhatok évezredekig. Bár nincs olyan hú, de sok időm, tekintve, hogy azért rendesen halnak meg az emberek, de néha van egy kis csönd.

- Szevasztok, staff? - egy srác lépett oda hozzánk, mi pedig bólintottunk. Azonnal előkaptuk az igazolványainkat. Nos, ezt sem tudom, hogy hogyan szereztem, de valahogy mindig a húszas korosztály tagja lettem - A reggeli edzők, ugye? Remek. Én vagyok a tábor vezetője, Jinki. Bármi van, szóljatok, ok? - barátságosan elmosolyodott. Szimpatikus srác volt.

- Rendben - Minho meg én zavartan biccentettünk. A "fiam" elég félénk teremtés volt mindig is, amit biztosan nem tőlem tanult, de mindegy. Ezzel az esetlenséggel több fiút és lányt bolondított magába, mint hittem volna.

- Szuper. Gyertek, megmutatom a többi szervezőt is. Köszönjük, hogy jöttetek önkéntes szolgálatra a szegényebb gyerekek táborába, hogy ők se maradjanak ki a jóból - a srác megigazította a baseball-sapkáját, és elindult. Mentünk utána, Minho a két bőrönddel, én a sporttáskával.

- Sziasztok! - egy nagyon fiatal, lányos arcú, helyes kisfiú integetett felénk.

- Szia - intettünk vissza.

- Taemin vagyok, kézművességet vállaltam. Ti? - arcán egy ezer wattos-vigyor ékeskedett. Éppen szóltam volna, hogy mi vagyunk a tornászok, de Minho közbevágott az értelmes kérdésével.

- Taemin? Lee Taemin? - döbbenten méregette a fiút a tekintetével, akinek a szemei kétszeresükre nőttek.

- Igen. Honnan ismerjük egymást?

- Minho vagyok. Choi Minho. Egy ovis csoportba jártunk - Minho szemei felcsillantak, és szinte jelezték nekem, hogy ez a Tae...min, vagy ki egy mélyre elfojtott rajongást váltott ki belőle. Tehát ő az a híres "első szerelem". Milyen kicsi a világ!

- Minho? - Taemin elmosolyodott, és szinte azonnal a fogadott gyerekem nyakába ugrott. Aha, az ő részéről is az volt! Nem csak azért mondtam, mert Minho a fiam, ennek sok oka volt, de a haldokló szerelmesek is így néztek egymásra.

- Nagyon örülök neked - szinte felemelte a kisebbet - nézd, ő Jonghyun, a legjobb barátom.

- Szia - a kisfiú mosolyogva intett nekem, én viszonoztam, utána nekiálltak bepótolni azt a sok évet.

- Sziasztok - odaléptem a többi illetőhöz is.

- Szia - visszaköszöntek, Jinki pedig bemutatott mindenkinek.

- Ők a kézműveseink, Taemin, Jongin, Amber, Chanyeol és Yuri. A szakácsok Sulli, Juhyeon, Kibum és Kyungsoo. Illetve a programszervezők, Baekhyun, Minseok, Chen és Taeyeon. Srácok, ők Jonghyun, meg Minho, a sportfelelősök. Alkossunk négyfős csoportokat, mert rengeteg gyerek van, és csapatokra fogjuk őket osztani.

Egyből kiszúrtam Kibumot. Emo haja alatt csillogtak a cicaszemei, róka orra pedig tökéletes arcot kölcsönzött neki. Szinte hibátlan volt. Éppen le akartam volna szólítani, de Minho szerelme beelőzött.

- Jong, leszel velünk? Jobb lenne ismerősökkel, Taemin meg megkéri az áldozatod. Mondjuk, azt hiszi, hogy tetszik neked, de mindegy - Minho mellém lépett. Igen, számítottam arra, hogy ő soha nem engedett belőlem, így boldog voltam, hogy ezzel most sem volt másképp.

- Persze, és kösz. Most viszont mennem kell, nem tudom, hogy mikor leszek. Tömegbaleset, meg kórház. Ne haragudj - miközben beszéltem, olvasgattam a könyvet. Mennyi halott folyamatosan! Megáll az eszem... fogtam magam, és elrohantam, csak Minho intését láttam. Ebből a szempontból utáltam én lenni a Halál. Sosem élvezhettem úgy semmit, mint a többiek. Nekem dolgom volt, és kész...

Gyorsan átteleportáltam magam a baleset helyszínére, elvittem egy pár lelket, aztán irány a kórház. Mindenhol ugyanazok a mozdulatok, amik már kezdtek unalmasak lenni. Igen, már elgondolkoztam azon is, hogy Minho ugyanúgy elkaphat egy vírust, vagy elüthetik, ki tudja, bármiben meghalhat, mert a halál nem válogat. Nem válogathat... mert nem is tud, csak viszi a lelkeket, és egy ősi imával szerezhet egy csatlóst. Nekem ez lesz Minho, de meg kell várom, míg el nem múlik harminc éves. Addig viszont vigyáznom kell rá, mert nem engedhetem, hogy meghaljon az első élőlény, akit szerettem. A fiam. Már úgy szerettem, mintha tényleg a sajátom lett volna, és még az sem zavarta, hogy én voltam Kaszás, vagy Halál, vagy kinek, hogy tetszik. Sőt, szerintem örült neki. Elvégre nem mindenki apja a Kaszás! Nem?

Lassan odasétáltam a nénihez, felemeltem a kaszát, vártam. Az elektor-kardiográf pityegése lassabb lett, majd még lassabb, aztán abbamaradt. A nő lelke kijött, kaszám abban a másodpercben lesújtott. Már nem láttam, hogy mi zajlott körülöttem, csak megnyitottam egy hasadékot. A lélek még intett, végül besétált a kreálmányomba, aztán eltűnt mind a kettő. Mentem a következő halotthoz. Persze, király dolog Kaszásnak lenni, még mindig élvezem, hogy minden embert láthatok, aki Koreában hal meg, úgyhogy csak ajánlani tudom. Tipikusan olyan embereknek javasolt, akik magukba zárkózottak, és nem lesznek rosszul más ember halálától. Nos, ennyi a javaslat. Folyton jöttek az új nevek, tekintve, hogy nagyjából négy egész egy perc alatt hal meg valaki, macera ez a táborozás. Legrosszabb esetben addig valaki életben marad... mindegy, bár a Halál egész könyörületes, most nem értem rá, úgyhogy minden haldoklót, vagy meghalni akarót gyorsan elintéztem, aztán visszamentem a többiekhez. Minho lelkét már érzékeltem, szóval odateleportáltam magam. A fiam a busz mellett ácsorogva várta annak tovább haladását. Mikor meglátott, azonnal odasietett hozzám.

- Hol voltál? Tudod, milyen nehéz volt kimagyaráznom az eltűnésed? Ennyien csak nem halhatnak meg! - háborgott.

- Elintéztem egy párat pluszba, hogy veled is lehessek egy picit, meg ne kelljen négypercenként eltűnnöm - válaszoltam, közben szétszedtem a kaszát, meg a köntöst, és bepakoltam azokat a táskámba.

- Azt mondtam, hogy a főnököd berendeltetett a munkahelyedre. Key szerint temetkezési vállalkozó vagy. Taemin pedig ugyanúgy az orvosra tippelt.

- Pedig inkább az előbbinek van igaza. Mindegy. Kösz a falazást.

- Te hogy jutottál ide? - bukkant fel Kibum kettőnk között. Egy pillanatra megugrottam, ellenben Minho higgadtan állt tovább.

- Eldobott a főnök - füllentettem. Az illető lassan végigmért a tekintetével.

- Ja, persze.

- Megy a busz - a semmiből feltűnő Taemin megragadta a barátja karját, majd felrángatta a járműre. Key felballagott utánuk, és lehuppant a párocska előtti székre. Hosszas vacillálás után mellé ültem.

- Szóval... hogyhogy jelentkeztél ebbe a táborba? - kérdeztem. Kibum felém pillantott. Cicaszemeivel mélyen az enyéimbe nézett.

- Mindig jelentkezem. Szeretek segíteni az embereken.

- És miért akarsz öngyilkos lenni? Bocs, de érdekel ez a haláltéma.

Kibum szemei elkerekedtek. Francba! Elszóltam magam!

- Honnan...? Mindegy... lehet, hogy lejön rólam. Ne mondd el senkinek! - felsóhajtott - Te nem tűnsz olyannak, mint a többiek, benned megbízom, bár lehet, hogy rosszul teszem. Soha nem voltak barátaim. Ha azt hittem, hogy valakit érdeklek, akkor az csak kihasznált. A szüleim diplomaták Amerikában, tojnak a fejemre. A nagymamám fél éve halt meg... az egyetlen, akit szerettem... meg aki szeretett... meleg vagyok, gusztustalan! Akármit próbáltam, nem sikerült. Nem tudok már élni... csak szenvedés az egész - végig halkan, lesütött szemekkel beszélt. Már kezdtem megsajnálni.

- Nem félsz a haláltól, vagy a Kaszástól? - kérdeztem. Az emberek félnek tőlem, vajon egy ilyen, mint ő nem?

- Kaszás nincs, Jonghyun. Csak az amerikai filmekben - kissé elmosolyodott. Nincs, mi? Itt vagyok az orrod előtt! Mindegy, nem kell hinni bennem...

- Akkor a haláltól - a kezdeti sokk után igyekeztem higgadt maradni. Kibum elpillantott.

- Kicsit. Viszont biztosan jobb, mint egy olyan világban, ahol senki nem tisztel, csak egy vagyok a milliárdokból, egy névtelen, szürke kisegér... jobb meghalni szerintem. Az élet csak szenvedés - mondta. Elbűvölve hallgattam a hangját, meg a monológot. Volt benne valami. Tényleg szar lehetett így élnie.

- Értem. De az öngyilkosság nem megoldás.

- Azt majd eldöntöm - megvonta a vállát, így jobbnak láttam témát váltani. Rengeteg dologról beszélgettünk, és kiderült, hogy nagyon jófej, és rendes gyerekkel volt dolgom. Szóval az egész busz utat átbeszélgettük. Néha csatlakozott az ifjú pár is, akikről kiderült, hogy egészen addig legjobb barátok voltak, amíg Minho rám nem talált. Aztán megszakadt a kapcsolat. Éppen ezért örültek egymásnak annyira, Kibum pedig tökéletes társaság volt nekem. Szinte teljesen egy hullámhosszon voltunk. Emiatt gyorsan telt az idő, hamar megérkeztünk, kipakoltunk a négyfős szobákban, tartottunk egy gyors bemutatót, megkaptuk a gyerekeinket, volt egy kis külön program, aztán kaja. Egész jól éreztük magunkat, sokat nevetgéltünk, sőt, Minho és Taemin külön kabaréjelenetet adtak elő. Néha sajnos el kellett tűnnöm, hogy elvigyem a lelkeket, szerencsémre Minho kimagyarázta azzal, hogy lebetegedtem, de nem fertőző. Szóval minden el volt intézve.

- Hallod, Törpi! Elmehetek hamarabb zuhanyozni? Kivagyok - Minho azonnal szembe került velem, nagy szemeivel igyekezett meggyőzni.

- Mi az, hogy Törpi?! Szeretném veled tudatni, Choi Minho, hogy egykoron én voltam a "Nagy Halál". Arról nem tehetek, hogy újabban ilyen génmanipulált, és túl magas mindenki.

- Ja, most te vagy a Kis Kaszás - kacagott fel - még alliterál is.

- Nagyon vicces vagy - forgattam a szemeimet.

- A humora az mindig a helyén volt - Taemin és Key (mint kiderült, ez Kibum beceneve) most értek csak ki a gyerekek ágyba nyomása után. Amúgy meg nem tudom, hogy ki mennyire hisz abban, hogy nagyon szoros barátságot lehet kötni egy délután alatt, de szerintem nekem, meg Kibumnak sikerült. Tényleg jó haverok lettünk. Ráadásul már kezdett nyugodtabb lenni, és feljebb hagyni ezzel az öngyilkossággal.

- Mehetek zuhanyozni elsőnek? - az illető hangja kissé remegett, mintha félt volna. Mindnyájan bólintottunk, mire elmosolyodott.

- Köszönöm - felkapta a cuccát, és be is rohant a fürdőbe.

- Miről beszéltetek? - Taemin érdeklődve kapkodta köztem, és Minho között a tekintetét. Rólam... de ez most hogy hangzana? A Kaszás munkálatosságairól, aki egyébként én vagyok. Ez sem túl jó.

- Az élet körforgásáról - vágta rá Minho fiam. Taemin bólintott.

- Én a Menny-Pokol dologban hiszek. Római katolikus vagyok - magyarázta lelkesen. Nos, én meg abban hiszek, hogy a Kaszás egy szimpatikus ember.

- Én nem igazán tudom, még nem tervezek meghalni, így nem is nagyon érdekel - Minho egy laza vállrántással el is intézte az ügyet. Helyes, fiam, nem is fogsz meghalni. Becsszó.

- Én egy kicsit mindenben hiszek. Nem tudom, hogy mi van a Túlvilágon, de szerintem mindenki azt kapja, amiben hisz - ez szerintem tényleg így volt. A másik kettő is lelkesen helyeselt, azonban a könyvbe megint írtak egy nevet. Nem is olvastam el, csak bocsánatokat kérve, és a cuccaimat víve kirohantam a szállás elé, hogy onnan jöhessen a teleport.

Egy tábori fürdőszobában kötöttem ki. A földön egy fiatal fiú hevert, hason. Alatta vörös, már-már bordó tócsa, amely folyton növekedett. A srác még remegett. A víz már nem folyt, csak ő feküdt meztelenül. Fekete haja még így is tökéletes volt, vizesen, véresen. Éles tőrként hasított belém a felismerés. Kibum! Egész testemben megremegtem, úgy emeltem fel a kaszát. Megnyitottam a hasadékot, mire kijött a lélek a testből. Pont ugyanolyan volt, mint az igazi. Csak átlátszó. Vagyis volt némi kékes árnyalata... meg nem volt szeme, csak két lyuk. Orra sem, csak egy mélyedés. De ő volt. Elmosolyodott.

- Már értem, doktor Halál - csak ennyit mondott, és már indult is a mélyedésbe. Azonban nem akartam elengedni. Nem tudtam elengedni.

- Miért tetted? - kérdeztem. Kibum rám pillantott.

- Nekem ez a végzetem, Jonghyun. Ez a sorsom, ennek meg kellett történnie. De te... te megkedveltél, és én is megkedveltelek. Utolsó éjszakára akartam hagyni ezt, de nem tehettem. Ha jobban megkedvellek... nem tudom megtenni... így azonnal kellett cselekednem, Mr. Kaszás - végig mosolygott, amiből rájöttem, már boldog.

- Sosem felejtelek el - lesütöttem a szemeimet.

- Én sem téged. Ég veled, és légy boldog - azzal belépett a hasadékba, ami összement. Egy darabig csak álltam ott, és néztem ki a fejemből. Egy hatalmas űr tátongott bennem. Kim Kibum, az ember, aki a második volt, kit meg tudtam szeretni. Egyszerűen kisétált az életemből, hogy teljesítse a sorsát.

Lefolyt egy könnycsepp, aztán mégegy. Sosem sírtam azelőtt, főleg nem valaki halálán. De most más volt. Most Kibumról volt szó. Róla, aki egy délután alatt belopta magát a szívembe... vagy abba, amim van. Az ajtó kinyílt, mikor odapillantottam, Taemin lefagyva állt ott, színe falfehér volt. Nem tétovázott, azonnal odarohant Keyhez, és megfordította. Egy késsel metszette fel az egész hasát. Kegyetlen halál.

- Minho!!! - kiáltotta az ifjú könnybe lábadt szemekkel, mire a másik beszaladt. Éppen menni akartam segíteni én is, amikor megint felbukkant egy név a könyvben. Dr. Joo Taesun agyvérzést kapott... el kellett őt vinnem. Hiába, a Kaszásnak még gyászolni sincs ideje... így kiléptem az ajtón, és utaztam tovább, egy hatalmas űrrel bennem.