Just Colleagues

Megj.: ez a történet úgy alakult, hogy valahol olvastam Jonghyun és Onew egyik interjúját, amiben mondták, hogy először csak kollégák voltak, és észre sem vették, hogy barátok lettek. Ezt egy picit persze továbbgondoltam, és életemben először ezzel a shippel is írtam egy kis szösszenetet. 
Remélem, tetszeni fog.
Lexyy

Már elég régóta ismertem Jinkit. A debüt előtt ismertük meg egymást. Amikor találkoztunk, köszöntünk, aztán haladtunk is tovább. Néha együtt voltunk hangképzésen, aztán ennyi.

Majd kiderült, hogy egy bandában leszünk. Akkor már igyekeztünk többet beszélni, megismerni a másikat, meg minden ilyen, persze csak annyira, mint két munkatárs.

- Fiúk, lesz egy újabb biztos tag, illetve még egy ember, de ő még nem esett túl a hangképzésen. Nos, a biztos tag az Kim Kibum - az egyik jövendőbeli menedzserünk bemutatta nekünk az új fiút. Érdekes külseje volt. Nem tartottam a leghelyesebb fiúnak, de megfogtak az érdekes szemei. Egyből rászálltunk Kibumra, és beszélgetni kezdtünk vele. Célunk volt őt megismerni, elvégre lakótársak leszünk.

Aztán megjelent Woo Jiho is, aki szintén tagja lesz a csapatunknak.

Jinki kiváló vezetőnek bizonyult, mindenkire figyelt, és mindenkinek segített. Aztán Jiho elment a vállalattól. Állítólag összetűzésbe került Lee Soomannal, aki elbocsájtotta. Így jött a képbe Minho. Ő olyan volt, mint egy nagyra nőtt ötéves, mindenkihez bújt, mindenkit ölelgetett, és nem egyszer sírt a honvágya miatt. Azonban Jinki ezt is megoldotta, és nagy figyelmet fordított a maknae-ra, aki lassanként beilleszkedett a csapatba. Felnéztem a vezetőre. Olyan volt, mint egy gondoskodó édesapa. Így aztán lassan összeszoktunk, és elkezdtünk egy igazi csapattá összekovácsolódni. Jinki figyelt arra, hogy lelkileg korrektek legyünk, éppen ezért nagyon sok játékot talált ki, amit mindenki élvezett. Nem szóltunk bele túlságosan mások magánéletébe, hiszen csak kollegák voltunk. Aztán jött Taemin. Csak utólag rakták őt be, így majdnem minden dalt újra ki kellett osztani. Minho nevelgetni kezdte a kisfiút, Jinki pedig rendszeresen beszélgetett mindenkivel. Valamiért mindig áramlott belőle a nyugalom, a megértés és a béke, ami miatt az egész banda megbízott benne. Ráadásul szuper vezető volt. Mindig ösztönözte a csapatot, és ha valakinek bármi baja volt, esetleg lebetegedett, akkor Lee Jinki volt az, aki egész éjjel ült a gyengélkedő mellett, és gondoskodott róla.

Sosem felejtem el, mikor kifordult a bokám. Járni sem tudtam, ezért ő vitt mindenhova. Ezt vissza is kapta. Amikor ő esett el, sérült le, vagy valami, akkor egyből számíthatott mindenkire.

- Mit csinálsz? - huppant le mellém. Csak ketten voltunk fenn. A többiek még húzták a lóbőrt.

- Nosztalgia - mosolyogva vállat vontam. Szerettem vele kettesben lenni. Kiváló főnök volt, és tényleg rá mertem bízni minden titkomat.

- Az jó. Én már ahhoz is fáradt vagyok - vigyorgott boldogan. Szegény nem aludhatott sokat, valaki mindig zaklatta őt, és éppen ezért mindig talpon kellett lennie.

- Aludnod kellene, hyung - csóváltam meg a fejem, de csak legyintett.

- Már hozzászoktam. Meg ha ti boldogok, kipihentek vagytok, akkor nekem sincs semmi bajom - rám mosolygott.

- Erre inkább nem mondok semmit - sóhajtottam, majd tekintetem a két maknae PlayStation játékára tévedt. Fejemmel arrafele böktem - Akarsz játszani?

Elmosolyodott.

- Oké, játsszunk! - azzal odament, és bekapcsolta a gépet.

2010 ősze volt, mikor egy koncertről jöttünk haza. Jinki elöl ült, én mögötte Keyvel, aztán Minho meg Taemin aludtak egymáson.

A menedzser kitett minket a dorm előtt, azzal elment.

- Jonghyun-sshi? - egy ismerős hang csapta meg a fülem. Azonnal Jinki felé fordultam.

- Mondd.

- Minden rendben van veled? Már felcipeltük Taemint, Minho és Kibum pedig zuhanyoznak. Mostanában nagyon el vagy varázsolva, csak valahogy sosem volt időm megkérdezni.

- Igazából tetszik valaki - lesütöttem a szemem, de még így is láttam, hogy megdöbbent.

- Mégpedig? - kérdezte. A hangja már kevésbé volt támogató, bár azt mindig is tudtam, hogy nem igazán kedvelte a lányokat, akiket felszedtünk.

- Shin Sekyung. Csak nem merem elhívni randizni - nyekeregtem. Jinki felsóhajtott.

- Figyelj, egy lánynak kedveskedni kell, mosolyogni, bájcsevegni. Vidd el valahova, ahova szeretne menni. De majd beletanulsz - a végén elmosolyodott, majd felment.

Aztán valahogy megromlott a kapcsolatunk. Mármint, ezt így nem mondanám, egyszerűen csak nem volt időnk egymásra. Engem lefoglalt Sekyung, ő meg nem foglalkozott velem. Legalábbis nem barátként. Ez egészen addig ment, amíg nem szakítottunk. Onnantól kezdve megint több időnk lett egymásra.

- Mit nézel? - odahúztam az egyik széket a számítógéphez, majd leültem Jinki mellé.

- Játszani akarok valami izével. Csak még nem tudom, hogy mivel. Akarsz sakkozni velem a gép ellen?

- Legyen - bólintottam. Bekapcsolta a sakkot, és nekiálltunk játszani.

- Ezzel ide lépjek? - kérdezte a felénél. Megjegyzem, nyerésre álltunk.

- Nem. Balra - válaszoltam. Kicsit balrább tette az egeret - ne oda.

- Akkor? - a homlokát ráncolva nézett rám. Kezemet a kezére tettem, majd elhelyeztem a bábut. Innentől kezdve mindig így játszottunk.

Egy koncertünk volt. Mindenki nagyban készülgetett. Jinki megigazgatott mindenkit, aztán hozzám is odajött.

- Valami nem stimmel. Annak a dzsekinek biztos így kell állni? - vonta fel a szemöldökét.

- Nem egészen, de valami nyomja a bal vállam.

Jinki bólintott, majd turkálni kezdett a vállamnál. Olyan közel hajolt az arcomhoz, mint még eddig senki. A szívem ezerrel kezdett verni, légzésem szaporább lett.

- Meg is van. Csak felcsúszott a pólód. Most már csini vagy - kacsintott egyet, majd elment valamit megbeszélni. Odafagytam, ahol, és ahogyan voltam. A szívem egyre jobban vert. Nagyon megijedhettem, bár nem tudom, mitől.

Aztán megint kettesben maradtam vele. Valami színházi dologra készült, éppen a szövegét magolta. Én csendben írtam dalokat, Key fodrásznál volt, Taemin meg Minho valami divatbemutatón.

- Jonghyun-sshi? - lépett oda mellém a kedvenc kollégám.

- Igen? - felvontam a szemöldököm, mire a kezembe nyomta a forgatókönyvet.

- Lenne kedved elpróbálni velem a szövegem? - kérdezte. Arcán egy vágyakozó, gyermeki mosoly jelent meg, ami hasonló gesztust csalt az arcomra.

- Persze - azzal felpattantam. Tekintetem a papírra tévedt, s azzal nekiálltunk a szöveg felolvasásának. Ő a saját szerepe volt, én meg a fél város. Néha elökörködtük az egészet, de egészen jól tudta a szerepét.

- Nagyon jó lenne, ha eljönnél megnézni - jelentette ki hirtelen. Elvigyorodtam.

- Ha ez boldoggá tesz, akkor elmegyek - biccentettem mosolyogva. Azzal nekiláttam a szerepnek, amely szerint most épp a szeretője voltam.

- Szerelmünk örök - jelentette ki hirtelen.

- Tudom, de nem tehetek mást. Hozzá kell mennem, mert ez a sorsom.

- Nem ez a sorsod. Bár szerelmünk tiltott gyümölcs, én hajlandó vagyok amazt letépni a fáról. Nem érdekel más emberek szidalma, nem érdekel, hogy átok lesz ránk szítva, nem érdekel, ha mindenki megutál, ha emiatt tönkremegy az életem. Semmi nem érdekel, csak a szerelmed. Miért ne lehetnénk mi is boldogok? Miért kell néznünk más boldogságát, ha mi belül sanyargunk? - amíg ezt elmondta, a szívem egyre erősebben, és gyorsabban kezdett verni. Féltem, hogy esetleg meghallja. Az milyen kínos lett már volna. Gyorsan a papírra pillantottam.

- Itt azt írja, hogy a főszereplők megcsókolják egymást - jelentettem ki zavartan. Jinki bólintott. A szemeibe néztem - akkor hajoljunk egymáshoz közel.

Így is tettünk. Ajkaink majdnem összeértek, de még a szemeimet is becsuktam. Aztán elhatároztam, hogy elhajolok. Jinki puha ajkai hirtelen a számra tapadtak. Egy darabig csak sokkoltan álltam, aztán utat engedtem a nyelvének. Sok idő után csókoltam csak vissza. Ekkor jöttem rá, hogy mi már rég nem csak kollégák voltunk, hanem sokkal többek egymásnak.