FIGYELMEZTETÉS: A oneshot gyilkosságot tartalmaz, csak saját felelősségre elolvasni!
Kilencszázkilencvennyolc.
Kilencszázkilencvenkilenc. Ezer.
Nagyot sóhajtva felállt, majd
öklével ismételten belevert a fém falba. Utálta a tehetetlenséget, a
sötétséget, amiben volt. Mindent utált. Főleg ezt, ami körbevette. A csendet.
Irritálta őt a magány, de mégsem mehetett emberek közé. Pedig igazán szeretett volna
ott lenni. Egy picit játszogatott volna a fehér tartókkal, hallgatta volna a
sírásokat, keserves könyörgéseket és hangos sikításokat. De nem tehette. Csupán
a fal volt neki társaságként. Leült az egyik sarokba. Gondolatai már ezerfelé
jártak, mind olyan élménnyel megtöltve, amelyiket régen élvezett. Csupán egynek
volt nyoma. Valami lánytól kapta a sérülést, aki megharapta őt. A fogai
belevésődtek e finom, puha bőrbe. Azon kívül más emléke nem volt. A csuklóján
még látszottak a kamaszkori önsanyargatás nyomai. Azok a képek azonban már
nagyjából eltűntek, vagy már csak igen nehezen lehetett őket visszahívni.
Egyetlen egy név maradt meg benne tisztán ebből a korból. Kezei ökölbe
szorultak már a puszta gondolattól is. Azonban ez ismét beindította a lavinát.
Kamaszkorának szinte összes pillanata felbukkant.
A drogok.
A fájdalma.
A vagdosások.
A szenvedés.
A pszichiáter.
A gyógyszerek.
A kórház.
A gyerekzsivaj.
És Ő.
- Nem! – hirtelen felordított a
torka szakadtából, mire a képek szerteoszlottak. Kezeivel már a fejét fogta,
hogy megállíthassa ezeket a képeket. Csak valahogy nem ment, akárhogyan is
próbálkozott. Össze akarta nyomni ezeket a képeket, erős karjai már szinte
összenyomták a koponyáját. Az egész testében remegett. A levegőt szaggatottan
vette, hasonlított a légszomjhoz. Olyan volt, mintha sírni akart volna.
De nem tudott sírni.
Sosem jöttek a könnyek, egyszerűen
már nem tudta, hogyan is kell ezt csinálni, vagy azt, hogy ez milyen érzés
lehet. Azzal tisztában volt, hogy ezt nem lehetett élvezni. Ő maga sosem tette
még régen. Szenvedett akkor, éppen ezért megtanulta, hogy hogyan nem szabad
sírni.
Mi több, nevetni kezdett. Először
csak egy gunyoros mosoly jelent meg az arcán, ami tovább fejlődött. Lassanként
hangok hagyták el a száját. Ez már nevetés volt, ami egyre inkább hangosodott.
Őrülten röhögött fel. Hangja behálózta az egész kicsi szobácskát. Minden
visszhangzott, ezek pedig csak segítettek neki elfelejteni a múltat. Addig sem
foglalkozott mással. Kezével eltakarta a szemeit, hogy ne lásson, bár ez nem
segített sokat, így a megnyugodott végtagok egyre lejjebb csúsztak a testén. Ujjai
egy újabb fémmel találkoztak. Ez a nyakán volt. Egy speciális nyakörv.
Mondhatni, ezzel irányították őt ott fenn. Emiatt nem törte még ki az ajtót,
vagy valamelyik falat s emiatt tudta magát nagyjából kordában tartani.
Szemeivel az ajtóra pillantott. Bár csak egy másodperc töredéke alatt jelent
meg a kép, ő mégis elkomolyodott. Felállt, majd odasétált. Kezeivel
végigsimított a karcolásokon.
A
Minhotaurus visszatért.
Ezt ő véste fel még akkor, amikor
idehozták. Négy éve volt ez a hely az élete. Négy éve új fordulatot vett az
élete. Csak egy szerződést kellett aláírnia, és máris csinálhatta azt, amit
szeretett, amit élvezett, ami boldogságot jelentett neki. A nyakörve ismételten
mozogni kezdett, piciny rések keletkeztek rajta.
Nagy szemei nagyobbakra kerekedtek.
Nem számított arra, hogy most is látogatói lesznek. Ösztönösen a szoba közepére
sétált, majd megérezte a nyolc tűt a nyakába fúródni. Hamarosan az egész teste elzsibbadt,
ő maga pedig összerogyott. Volt már olyan, hogy leült, de azt nem szerette,
mert utána nem érezte, ha abbamaradt a nyugtató hatása.
A fémajtó kinyílt, és három ember
lépett be rajta. Ezek után újra jött a fémajtó, a nyugtatókkal teli tüskés fal,
végül az újabb fémajtó. Biztos védelemre mentek az emberek.
- Szia, nagyfiú – a hölgy fehér
köpenyben volt, a két férfi halványzöldben – ma is jöhet egy kis felmérés,
ugye?
- A megfigyelések alapján minden
rendben van, ugyanolyan, mint eddig volt, semmi mást nem csinált – ismertette a
tényeket Dr. Lee Jinki. A nő bólintott, kezeivel óvatosan levetkőztette a
mozdulatlan, magatehetetlen test ruházatát, majd végigtapogatta a férfi összes
izmát, pulzust mért, vért vett.
- Igen, egészségesnek tűnik, holnap
már mehet is a pályájára – Dr. Bae Juhyeon felállt. A másik kettő pedig
elégedetten bólintott.
- Ennek örülünk, a
száznyolcvanhetes és a kétszázegyes már izgatottan várják az utolsó kihívást –
Dr. Lee Taemin halványan elmosolyodott. Ő volt az egyetlen, aki biztonságban
érezhette magát a férfi közelében. Valamiért őt nem bántotta. Ennek persze oka
is volt, de ezt az ifjú pszichiáter nem igazán akarta firtatni.
- Nagyjából hat óra múlva már
ugyanolyan fitt lesz, mint szokott. Gyorsan újratöltöm a nyugtatófolyadékot,
utána el is hagyhatjuk a szobát – a hölgy elővette az említett folyékony
anyagot, feloldotta a nyakörvet, megtöltötte, ezek után lezárta a fém tárgyat.
- Akkor hét óra múlva kezdhetjük is
a játékot - Jinki elégedetten összecsapta a tenyereit. Testvérére pillantott,
aki rövid szemkontaktus után kisétált a teremből. Nyomában Juhyeon ment, végül
a főorvos zárta a sort. Ismételten bezárult mind a három ajtó, mikor elhagyták
a teret.
- Továbbra sem értem, hogy az
emberek mit élveznek ebben – sóhajtotta a hölgy.
- Ezek ösztönök. Már az ősemberek
is élvezték ezeket. Bocsánat, telefonálnom kell – Dr. Lee Jinki elvonult,
kezében a készüléket tartva, így testvére kettesben maradt a doktornővel.
Nagyon ritkán volt ilyen helyzet, általában ritkán voltak kettesben, elsősorban
azért, mert ilyenkor megszűnt az orvosi titoktartás.
- Ettől függetlenül nem értek ezzel
egyet. Itt van a Minhotaurus is. Segítségre lenne szüksége, ehelyett más
emberek szórakoznak rajta. Ez az ember beteg, gyógyítani kellene, nem erősíteni
benne ezeket a… hibákat…
Dr. Lee Taemin bólintott. Ezzel ő
is egyetértett. Egy párszor már beszélt a Minhotaurusszal. Ő valamikor más
ember volt. A családjával együtt élt, apja focista volt, anyja bíró, bátyja könyvelőnek
tanult. Egyes információk szerint az iskolában érhette a fiatalt valami
megpróbáltatás, amit nem tudott feldolgozni. Erről azonban nem sok információt
sikerült megszereznie. Ráadásul máshogy nem lehet őt hívni. A hivatalos nevét
ugyanis rühellte. Állítása szerint ő volt az igazi Minotaurusz XXI. századi
reinkarnációja, aki visszajött bosszút állni.
Egyszer pontosan erről beszélgetett
vele. Szerencsétlen fiú teljesen meg volt illetődve.
*visszaemlékezés*
- Jó napot! – az ifjú
pszichiáter-tanonc leült a székre, közvetlenül vele szemben a kissé kába
Minhotaurus.
- Magának is – köszönt a férfi.
- Nos, nagyon örülök, hogy aláírta
a szerződést.
- Még szép. Maguk is jól járnak,
meg én is. Csak egy-két szerencsétlen nem – hatalmas, sötétbarna szemeivel
kihívóan tartotta a szemkontaktust. Szemeiben valami érdekesen csillogott. Nem
olyan volt, mint a többieknek. Dr. Lee Taemin ismerte ezt a nézést. Általában a
szerelmesek néztek így egymásra. Volt némi szenvedély, vágy, őrület, és
bizalom. Ebben a lényben is ott volt az emberi lény. Látszott rajta, hogy
igyekezett magától is emberségesen viselkedni. Higgadtnak akart tűnni, ami
teljesen meglepte az orvost.
- Pontosan. Tudja, mi a feladata,
ugye?
- Igen. Megjegyzem, nagyon tetszett
az ötlet. Izgatottan várom - arcán egy vigyor jelent meg. Nem mosoly volt,
vigyor.
- Igen, azt sejtettem. Hogyan
szólíthatom? - Taemin felvette az asztalon heverő dossziét, hogy kikereshesse
az illető adatlapját. Ebben a mappában minden benne volt. Az összes adata ennek
az embernek.
- Minhotaurus - elégedetten dőlt
hátra a székben.
- És a születési neve? - vonta fel
a szemöldökét a doktor. Mindent tudni akart erről az esetről, erről a
valakiről.
- Az az ember meghalt. Tudja, a
félig bika-félig ember teremtmény is szelíd volt addig, amíg Mínosz el nem
pusztította a gyermek lelkivilágát. Ezzel én is így vagyok. A sorsom ugyanaz,
mint a szörnynek, mert én is az vagyok. Minden megegyezik, és én tudom, hogy ő
bennem él. Én ő vagyok, doki. Én vagyok a Minhotaurus - hangjában csillogott a
lelkesedés, a büszkeség, mintha kiválasztott lett volna - és Tézeuszt
megbosszulom.
*visszaemlékezés vége*
Dr. Bae Juhyeon szomorúan
felsóhajtott.
- Nem ő az egyetlen - tekintete
átsuhant a további harminc ajtón.
- De kétségkívül tőle félnék a legjobban.
Ezek még viszonylag emberek, ő már nem - ekkorra már Dr. Lee Jinki is
felbukkant.
- Hát, tényleg nagy gratula Kim
Jonghyunnak. Szerintem még én sem tudtam volna megszökni előle - nevetett fel
Taemin.
***
- Jó napot kívánok, kedves nézőink,
a műsorvezető vagyok, Kim Yerim, a Toronyból jelentkezem, ez pedig a Catch Me
If You Can. Aki esetleg most kapcsolt ide, és nem ismeri a játékot, annak
tartok egy kis ismertetőt - A fiatal lány mosolyogva állt a kamerák előtt, mint
mindig. Már beleszokott ebbe a műsorba, bár az elején nehéz volt neki. Ha nem
lettek volna a Lee testvérek, akkor talán már őt is pszichiátrián kezelnék
őrültség miatt - Már a kezdetek óta szerették az emberek a véres küzdelmeket,
valamint a túl sok adrenalint. Éppen ezért az orvosok már évszázadok óta ezzel
kísérleteznek. Több sorozatgyilkost kerestek fel, akiknek egy feladatuk van:
ölni. Aki mind az öt pályát túléli, annak egy életre szóló öröklakás Szöul
milliomos negyedében, egy Ferrari LaFerrari, valamint egy hat éven át tartó ingyenes
étkezési kupon a Royal Korean étteremlánc bármelyik étkezőjében üti a markát.
Hívogató, ugye? Nos, ide azok az emberek jelentkezzenek, akik elég jónak érzik
magukat ahhoz, hogy ez sikerüljön. Természetesen minden pálya előtt meg lehet
állni, ennek függvényében kapja meg mindenki az ajándékát. Azonban aki a pálya
közben elbukik, azt sajnos csak a temetésén látják újra. Természetesen ennek is
beszállunk a költségébe annak megfelelően, hogy melyik pályán történik a
baleset. Eddig háromszázharminckettő halál volt, és mindössze egy győzelem. Itt
van velem Kim Jonghyun, aki a sikere óta felcsapott mellém műsorvezetőnek. Most
is megkérdezem, milyen érzés, hogy túlélted a játékot? - Yeri egy alacsony,
fiatal és helyes férfi felé fordult. Jonghyun beletúrt tejfölszőke hajába.
- Tudod, Yeri, a megpróbáltatás
nehéz volt, ráadásul a mai napig nem tudom feldolgozni az eseményeket. Néha
visszajönnek az álmok, de elég nagy szerencse volt, hogy nem láttam a társamat
meghalni - mosolyogva nézett a kamerákba.
- Mit gondolsz a pályákról?
- Szerintem fokozatosan nehezednek.
Ugyebár az első nem olyan nehéz, még az útvonal is egyszerű, főleg, hogy van
térkép, étel, ital. Az ottani gyilkos már viszonylag gyógyult, így könnyen
kikerülhető. Aztán persze folyamatosan nehezül. A negyedik pályánál szereztem
egy könnyebb sérülést, mikor figyelmetlenül a földön mászkáltam az erdőben.
Akkor hallottam, hogy valami suhan, és éppen el tudtam ugrani. A szívem helyett
csak a felkarom sérült meg. Utána két hétig kórházban voltam. Az utolsó pálya
szörnyen nehéz, a gyilkos felettébb alattomos. Tizenhét órát töltöttem a
labirintusban, menekültem, rejtőzködtem. Könnyítés volt, hogy kaptam egy
társat, akit nagyon is sajnálok - Jonghyun elszomorodott. Felettébb kedvelte a
lányt, akit kapott, bár semmit nem tudott róla azon kívül, hogy úszóbajnok
volt.
- Az utolsó pálya ugyebár a
Minhotaurus labirintusa. Mennyire sérültél meg? Mit gondolsz az ottani
gyilkosról? - sorolgatta Yeri a kérdéseket.
- Szerintem az az ember nagyon
sérült, de hihetetlenül ravasz. Az összes szerencsém az volt, hogy a társam
megharapta és leütötte, így ki tudtam szaladni a környezetéből. Mindenesetre a
pálya szörnyen nehéz volt. A Minhotaurus pont a kapu előtt talált rám, és
nagyon megkínzott. Szörnyen dühös voltam magamra, amiért a célban buktam el.
Már nem volt sok hátra. Ijedtemben láb között rúgtam őt, és pont annyi időm
volt, hogy átvonszoljam magamat. A jobb vádlimról teljeset letépte a bőrt, a
hús is darabokban lógott. Az orromat betörte, a hajamat kitépte. A szám
felhasadt, és nagyon kevésen múlott, hogy ne tépje ki a bal szemem. Nem is
beszélve arról, hogy mit tett a karommal. Nagyon kegyetlen ember - sóhajtotta
Jonghyun. Tényleg látszott egy-két helyen az orvosi vágás. A bőrátültetés miatt
egy-két helyen sötétebb volt a bőre, mint eredetileg.
- Hát, az biztos, hogy kegyetlen
emberről van szó - sóhajtott Yeri.
- Akkor most térjünk át a hírekre.
Son Seunghwan sikeresen felépült, ráadásul nem áll meg, a negyedik kapunál
várja férfi társát, aki nagy valószínűséggel a jövőhéten érkezik - Jonghyun át
is vette a beszédet, immáron pár tényt mondott a túlélőkről.
- Pontosan. Ráadásul Park Seohyun
sérülés nélkül fejezte be a második pályát, ami miatt külön gratuláció neki -
Yeri mosolyogva tapsolni kezdett, majd átadta a szót Jonghyunnak.
- Mai párosunk pedig már a
kezdetektől fogva együtt van, ráadásul egyes pletykák szerint már együtt is
vannak. Kang Seulgi futóbajnok és Kim Kibum három danos taekwondo- és
karatemester eddig nagyon jól teljesítettek, így elérték a labirintust.
***
Kibum izgatottan vett egy nagy
levegőt.
- Szerinted menni fog?- Seulgi
félve állt mellé. Mind a ketten tudták, hogy ez a játék most volt a
legveszélyesebb. A Minhotaurus volt a legveszélyesebb gyilkos mindközül.
- Már nem állhatunk meg. A többi
szinte sérülés nélkül ment. Még Kim Jonghyun se jutott át a negyediken
sebesülés nélkül. Miért ne menne? - kérdezte. Elégedett volt magával. Tudta,
hogy sikerülni fog, bízott magában.
- Legyen neked igazad, Kibum -
sóhajtotta a lány kicsit bizonytalanul. Rossz előérzete volt a játékkal
kapcsolatban, bár annak kifejezetten örült, hogy ez volt az utolsó pálya. Elég
sokan haltak meg már itt is, de idáig eljutni is nagy dicsőségnek számított.
Ráadásul itt már ingyen lesz a luxustemetés. Az pedig már nem volt rossz. Bár a
díjaknak jobban örült volna.
Kibum biccentett. Még megigazította
a cipőfűzőt, majd beállt a rajtvonalhoz. Félt, még akkor is, ha ezt magának sem
merte bevallani. Rettegett a haláltól, de ami miatt jobban izgult, az az volt,
hogy vajon milyen lehet a gyilkos. El sem tudta képzelni, hogy milyen beteg
ember lehetett ebben a labirintusban.
A piros lámpa eloltódott, már csak
a sárga volt meg.
- Sok sikert - fordult a lány felé
Kibum.
- Neked is - Seulgi átölelte őt.
Talán már soha többet nem találkozhat ezzel a remek fiúval. Nagyon kedvelte őt,
Kibum olyan volt, mint a saját bátyja.
A lámpa ekkor sárgára váltott, ami
mellett ment a visszaszámlálás.
Öt.
Négy.
Három.
Seulgi vett egy mély levegőt. Nem
akarta ezt végigcsinálni, de már nem sok választotta el őt a nyereménytől.
Kettő.
Kibum elengedte a lányt és
megigazította a sötétszürke pólóját. Ez pontosan illet a labirintushoz,
egyfajta rejtőzködő szín volt.
Egy.
Seulgi behunyta a szemeit. Készen
állt.
Nulla.
A kapuk nyikorogva kinyíltak, Kibum
és Seulgi pedig kilőttek. Már ösztönösen két különböző irányban haladtak,
ráadásul direkt nem a legrövidebb úton. Mindketten tudták már, hogy a gyilkos
mindig ott várakozik.
Így Seulgi kisebb utakon rohangált
az oszlopok között. Már nagyjából bememorizálta az utat, tudta, hogy merre
ment, arra meg különösen figyelt, hogy ne nagyon menjen olyan helyekre, ahol
kettőnél több utca találkozik. Mindenhol alaposan körbenézett. Valahogy sehol
nem látta a gyilkost, pedig ekkorra már mindig felbukkantak.
Két lehetőség volt.
Az egyik, hogy Kibum nyomában volt
először, azzal pedig időt nyert a lánynak. Nagyon remélte, hogy ez volt az.
A másik pedig az lehetett, hogy a
gyilkos tulajdonképpen őt követte. Csak volt annyira profi, hogy nem lehetett
észrevenni a közeledését.
Megállt. Egész testében remegett,
de kitartóan hallgatózott. Egy árva nesz sem csapta meg a fülét. Mindenhol
csend honolt. Túl nagy csend.
Seulgi vett egy nagy levegőt, majd
kocogni kezdett tovább. Országos hosszútávfutó létére nagyon jó tempót tudott
diktálni, amivel nagyjából két óra alatt el is ért volna a célvonalhoz. Ha nem
lett volna a Minhotaurus a labirintusban. Félve lépett egyet, majd újra futni
kezdett. Léptei puffanásai belengték a környéket. Eddig egy pályán sem félt. Ez
azonban más volt. Most olyan volt, mintha minden egyes lépését párhuzamban
követné valaki. Mintha ő maga lenne a gyilkos. Egy kicsit rákapcsolt.
Lihegéseket hallott maga mellett. Ijedten kapkodta a fejét jobbra-balra, de nem
látott senkit. Hátrafordult futás közben. Egy lélek sem volt a közelében.
Már
képzelődöm is – morogta magában, majd újra folytatta
a kocogást. Nagyjából egyenesen haladt, ha falnak ment, akkor általában jobbra
fordult, a következőnél pedig balra, hogy tarthassa az útvonalat. Kezében a
térkép pihent, amelyre néha rápillantott. Annyit tudott, hogy a Torony irányába
kellett tartania. Minden pályának ott volt vége, ott nézték a pszichiáterek a
játékokat. A lány felsóhajtott. Egyetlenegyszer látta ezt a műsort. Hajnali fél
kettőkor adták egy csatornán, ahol a második pályán küzdöttek az emberek. Az
egyik meghalt. Seulgi emlékeiben még mindig ott volt az a kép, amikor az ottani
gyilkos megölte az áldozatot. Bár a lány sérülés nélkül megoldotta a helyzetet,
felettébb nehezen tudott csak túllépni a látottakon. Újabb fal, így jobbra
fordult.
Hajhagymáiban hirtelen valami
iszonyatos fájdalom jelent meg. Mintha valaki ki akarta volna tépni az
összeset.
Elkerekedtek a szemei. Akárhogy
próbált menekülni, nem tudott. Valami visszarántotta őt. Pontosabban valaki.
Seulgi hanyatt esett. Szíve ezerrel
vert a mellkasában, mintha ki akart volna ugrani a helyéről. Aztán megjelent
egy arc. Ezt követte egy őrült mosoly.
A sikítás bejárta az egész
környéket.
Kibum megdermedt egy pillanatra.
Szíve azon nyomban a torkában dobogott. Ez az állat megtalálta Seulgit!
Tudta, hogy menekülnie kell, de a
lábai nem engedelmeskedtek neki. Egyszerűen a földbe gyökereztek. A fiú vett
egy mély lélegzetet. Több hang nem hallatszott. Nem kellett zseninek lenni
ahhoz, hogy tudja: Seulgi halott.
Már csak ő volt a játékban, ami
megnehezítette a dolgát. Lassanként valahogy mégis erőt vett magán és elindult.
Lépései bizonytalanul kopogtak vissza a kövezetről. Tudta, hogy menekülnie
kell. A gyilkos bármikor megtalálhatja. Érezte a porcikái remegését, azonban
tudta, hogy ha feladja, akkor kegyetlen módon lesz megölve. Hirtelenjében nem
is tudta, hogy minek jelentkezett ebbe a műsorba. Oké, a rengeteg pénz és a
luxusautó hívogató volt, és amúgy is… már egyedül élt. Az ő családtagjai
autóbalesetben hunytak el, így Kibum húsz éves korában teljesen egyedül maradt.
Legrosszabb esetben majd megy utánuk…
A vérfoltos kövek mellett csak úgy
elsuhant. Nem takarították eléggé ezt a helyet. Amint ezen elmélkedett,
meglátott egy árnyat elsuhanni maga mellett. Megtorpant és tekintetével ijedten
nézett körbe. Újabb árny suhant el mellette, amibe beleremegett. Nem mert
megmozdulni, csupán az ismeretlen mozdulatokat igyekezett számon tartani.
Aztán megjelent a szeme előtt a
legrosszabb eset.
Nem volt rajta maszk, arca tisztán
látszott. Sötétbarna szemei higgadtan néztek a rémült fiúra. Egy fehér póló
volt rajta és egy krémszínű nadrág. A cipője a pólóhoz igazodott. Úgy nézett
ki, mint egy átlagos ember. A kezei tiszták voltak. Meg is fordult Kibum
fejében, hogy hogyan gyilkolhatott ez a srác nagyjából fél órája, ha mostanra
ennek semmi nyoma nem volt. A fiú éjfekete haja fényesen ragyogott, azon
látszott pár csepp vér, de nem volt túl feltűnő az sem. Először viccnek tűnt az
egész, tekintve, hogy a fiú totálisan ártalmatlannak nézett ki. Egy
olyasvalakinek, aki még egy légynek sem tudott volna ártani. Mi több, még a
szúnyogoknak is hagyta volna, hogy nyugodtan lakmározzanak a testéből, de nem
tudta volna elzavarni őket. Egy olyasvalakinek tűnt, akinek vajból volt a
szíve. Vagy akárminek, de őrült sorozatgyilkosnak semmiképp.
Ráadásul felettébb ismerős volt
Kibumnak. Olyan volt, mintha már látta volna őt valahol. Főleg a nagy szemekre
emlékezett, bár már nem tudta honnan. Hunyorogva igyekezett visszaemlékezni a
múlt egy bizonyos töredékére.
Lehetséges, hogy találkozott már
ezzel az elmebeteggel?
- Na, mi van, Kim Kibum? Nem
ismersz már meg? – a gyilkos unta meg hamarabb a több percig fennálló csendet.
Kibum megrettent. Honnan tudta ez
az ember a nevét? És miért kéne megismernie őt? Több ezer kérdés merült fel a
harcművészben.
- Nem? – alig bírta kinyögni ezt a
szót. Hangja végig remegett. A férfinak kellemes mély hangja volt, azonban most
mégsem jelentett ez semmit. Arcára kiült egy elégedett vigyor.
- Valahogy sejtettem – tett egy
lépést előre, ez pedig éppen elég ösztönzés volt Kibumnak arra, hogy sarkon
forduljon és elrohanjon. Lábai egyre gyorsabban szedte, azonban a következő
kereszteződésnél megint összefutott az illetővel – Nem éri meg futni.
- Izé… honnan..? Honnan ismersz? –
dadogta Kibum.
- Tudod, egy középiskolába jártunk.
Te karatéztál, én fociztam. Azt már nagyon remélem, hogy mondanom sem kell,
melletted ültem majdnem három évig – túl higgadt volt a hangja, ami csak jobban megrémítette Kibumot, már
amennyire ez lehetségesnek bizonyult.
- Minho? – az idősebbik
összeráncolta a homlokát. Igen, határozottan emlékezett arra a kisfiúra, aki
mindig bújt hozzá, akire folyton számíthatott, aki meghallgatta, megölelte,
segített rajta. Sosem felejtené el az első csókját, ami ezzel a fiúval volt, és
soha nem tudna nem visszaemlékezni arra a jámbor, kedves, tündéri kisfiúra.
- Igen, de ne szólíts így. Már nem
vagyok az a puhány díszbuzi. Choi Minho halott, már csupán a Minhotaurus
létezik.
- Mi lett veled? – Kibum
csalódottan nézett végig az emberen, aki felnevetett. Igen, Minho nevetése is
megmaradt Kibum fejében. Ez azonban teljesen más volt. Hisztérikusabb és
őrültebb. Valami nagyon nem stimmelt vele.
- Hogy mi? Te, Kim Kibum, te lettél
velem. A szívem-lelkem kitettem érted, a spórolt zsebpénzemből mindig vettem
neked dolgokat, minden kívánságod lestem. Erre elhagytál, mikor a legnagyobb
szükségem volt rád. Te tudtad a legjobban, hogy otthon mennyire utáltam lenni.
Te tudtad egyedül, hogy soha nem akartam irányítani senkit, mégis mindig abba a
szerepbe kényszerültem. Te tudtad a legjobban, hogy imádtalak. Hogy istenként
tekintettem rád. Erre egyik nap odajöttél hozzám és kijelentetted, hogy mást
szeretsz? Hogy engem soha nem szerettél? Hogy egy puhány Barbie-baba vagyok?
Hogy belőlem sosem lesz senki? Tönkretettél, és tehetetlenségemben nem tudtam
mit csinálni. Eluralkodtak rajtam a kérdéseim. Mindig is érdekelt, hogy milyen
lehet embert ölni. Hogy mit élveznek mások. Így aztán kipróbáltam. Először csak
egy macskán, aztán jött az egész családom. Szépen, sorjában. Élveztem ölni. Úgy
éreztem, hogy más is átérzi akkor a fájdalmamat. Talán majd egyszer leszek
valaki. Tudod, végig ez járt a fejemben. Mert más nem nagyon tudott. Aztán
mikor letartóztattak, azt hittem, vége mindennek, de szerencsére tévedtem. Egy
bizonyos Dr. Lee Jinki felkeresett egy nap, majd elkért a műsorba. És hogy
őszinte legyek, nagyon vártam ezt a napot. Veled még van egy elintézendő ügyem.
Kicsit olyan, mintha kezdenéd kitölteni a bennem lévő ürességet. Talán te is
fogsz kiszabadítani ebből a szörnyű létből. Azt hiszed, hogy élvezem, hogy egy
szobába vagyok zárva? Hogy akárki beszél hozzám, meg akarom ölni? Hogy
mindennap benyugtatóznak? Nem, nem élvezem. De te tettél engem ezzé – dühösen
fújtatott. Kibumnak még megijedni sem volt ideje, az erős kar megragadta őt.
Pillanatok alatt a földre nyomta egy olyan fogásban, amiből nem tudott
szabadulni. A következő pillanatban a Minhotaurus rálépett a hasára. Kibumot
elfogta a hányinger. Hamarosan ki is jött valami, de az inkább vöröses volt.
nehézkesen felpillantott, mire egy jobbhorgossal találkozott. Négy foga veszett
el a csatában, valamint az orra szilánkosra tört. Ömlött belőle a vér.
- Tudod, azt hiszem, valamit
köszönhetek is neked. Úgy döntöttem, hogy nem kínozlak túlságosan. Legyél
boldog, mert jó gyorsan megöllek. Viszlát, Kibum – Azzal Minhotaurus megemelte
az öklét, amelyet pár másodperccel később szinte fénysebességgel lendített meg.
Kibum érzett még valami iszonyatosan erős fájdalmat a mellkasában, látta volt
szerelme véres kezét, vörös cseppes arcát, majd hirtelen fennakadt a szeme,
teste pedig elernyedt.
Minhotaurus kiemelte a még meleg,
dobogó szívet. Izmait megerőltetve még azt is összenyomta valahogyan, végül
Kibumra dobta a maradványokat. Ujjairól lenyalta a vért, mintha valami mennyei
étket kóstolt volna. Ezek után kivette Kibum hátizsákjából a vizet, és lemosta
a vörös foltokat. Felpillantott a toronyba, ahol jól kivehetően látszott Taemin
alakja. Jinki és Juhyeon már nem voltak ott, biztosan elindultak felé. A
gyilkos büszkén elmosolyodott, a szíve pedig hevesen kezdett verni, hogy
egyedül láthatta a fiatal orvost. Bár tudta, hogy soha nem fog hozzá elég közel
kerülni, boldog volt, hogy legalább idáig eljuthatott. Még vetett egy végső
pillantást a hullára, aztán elindult a cellája felé.
Ő volt a Minhotaurus, aki a
gyilkolásra született. Aki talán már megölte Tézeuszt. Aki a Catch Me If You
Can sztárja volt.
Egy szó: Coooool! :D imádtam. Olyan érdekes volt és elgondolkodtató. Gratula hozzá. Én személy szerint, szeretem az ilyen dolgokat. Nem egyszer fordult meg a fejemben, hogy mit érezhet például egy ilyen beteg ember, mi játszódhat le a fejében, mit miért tesz és a legfontosabb, hogy miért lett olyan, amilyen. Tudom, hogy kicsit morbidul hangzik, de számomra ez egy élmény volt. (Pusztán csak megfigyelő szempontból írok, hiszen szívesen foglalkoznék pszichológiával.)
VálaszTörlésSzal egy szónak is száz a vége, de jó volt. ;)
Igen, ez engem is mindig érdekelt, bár maga a történet csak a Minho-Minhotaurusz szóviccből keletkezett, és ez lett belőle. Egypicit körbenéztem e témát illetően.
TörlésNagyon örülök, hogy tetszett ^^
Azta nindenit ez eszmeletlen volt:0
VálaszTörlésNem is talalok szavakat, sose olvastam ilyet de nagyon tetszett**
Uhh, ennek nagyon örülök *-*
TörlésMég sosem próbáltam én sem ilyet és nagyon boldog vagyok, hogy jól sikerült ^^
Na tessék, elolvastam, de csak a te kedvedért. Tudod h utálom ha valaki meghal, és te pont Kibumienak szántad ezt a szerepet, amiért kicsit haragszom is. Minhót kicsit meg3rtem mert szar élete volt előtte, de az3rt reménykedtem kicsit, hogy a végén őt is megölöd majd.Bár ő a kedvenced szóval ez esélytelennek tűnt. Nem mondom, h a kedvenc osom lesz tőled, de nagyon szépen megírtad. Izgalmas és élvezhető volt :) valamilyen szinten még tetszett is :)
VálaszTörlésHehehe, imádlak téged.
TörlésNagyon sajnálom, hogy Key lett az áldozat, de mást nem tudtam kitalálni ;)
Köszönöm, hogy írtál, és bár nem ígérem, hogy még ilyeneket fogok hozni... majd még meglátom.
Örülök, hogy tetszett ^^