The Minhotaur

 FIGYELMEZTETÉS: A oneshot gyilkosságot tartalmaz, csak saját felelősségre elolvasni!

Kilencszázkilencvennyolc. Kilencszázkilencvenkilenc. Ezer.

Nagyot sóhajtva felállt, majd öklével ismételten belevert a fém falba. Utálta a tehetetlenséget, a sötétséget, amiben volt. Mindent utált. Főleg ezt, ami körbevette. A csendet. Irritálta őt a magány, de mégsem mehetett emberek közé. Pedig igazán szeretett volna ott lenni. Egy picit játszogatott volna a fehér tartókkal, hallgatta volna a sírásokat, keserves könyörgéseket és hangos sikításokat. De nem tehette. Csupán a fal volt neki társaságként. Leült az egyik sarokba. Gondolatai már ezerfelé jártak, mind olyan élménnyel megtöltve, amelyiket régen élvezett. Csupán egynek volt nyoma. Valami lánytól kapta a sérülést, aki megharapta őt. A fogai belevésődtek e finom, puha bőrbe. Azon kívül más emléke nem volt. A csuklóján még látszottak a kamaszkori önsanyargatás nyomai. Azok a képek azonban már nagyjából eltűntek, vagy már csak igen nehezen lehetett őket visszahívni. Egyetlen egy név maradt meg benne tisztán ebből a korból. Kezei ökölbe szorultak már a puszta gondolattól is. Azonban ez ismét beindította a lavinát. Kamaszkorának szinte összes pillanata felbukkant.

A drogok.

A fájdalma.

A vagdosások.

A szenvedés.

A pszichiáter.

A gyógyszerek.

A kórház.

A gyerekzsivaj.

És Ő.

- Nem! – hirtelen felordított a torka szakadtából, mire a képek szerteoszlottak. Kezeivel már a fejét fogta, hogy megállíthassa ezeket a képeket. Csak valahogy nem ment, akárhogyan is próbálkozott. Össze akarta nyomni ezeket a képeket, erős karjai már szinte összenyomták a koponyáját. Az egész testében remegett. A levegőt szaggatottan vette, hasonlított a légszomjhoz. Olyan volt, mintha sírni akart volna.

De nem tudott sírni.

Sosem jöttek a könnyek, egyszerűen már nem tudta, hogyan is kell ezt csinálni, vagy azt, hogy ez milyen érzés lehet. Azzal tisztában volt, hogy ezt nem lehetett élvezni. Ő maga sosem tette még régen. Szenvedett akkor, éppen ezért megtanulta, hogy hogyan nem szabad sírni.

Mi több, nevetni kezdett. Először csak egy gunyoros mosoly jelent meg az arcán, ami tovább fejlődött. Lassanként hangok hagyták el a száját. Ez már nevetés volt, ami egyre inkább hangosodott. Őrülten röhögött fel. Hangja behálózta az egész kicsi szobácskát. Minden visszhangzott, ezek pedig csak segítettek neki elfelejteni a múltat. Addig sem foglalkozott mással. Kezével eltakarta a szemeit, hogy ne lásson, bár ez nem segített sokat, így a megnyugodott végtagok egyre lejjebb csúsztak a testén. Ujjai egy újabb fémmel találkoztak. Ez a nyakán volt. Egy speciális nyakörv. Mondhatni, ezzel irányították őt ott fenn. Emiatt nem törte még ki az ajtót, vagy valamelyik falat s emiatt tudta magát nagyjából kordában tartani. Szemeivel az ajtóra pillantott. Bár csak egy másodperc töredéke alatt jelent meg a kép, ő mégis elkomolyodott. Felállt, majd odasétált. Kezeivel végigsimított a karcolásokon.

A Minhotaurus visszatért.

Ezt ő véste fel még akkor, amikor idehozták. Négy éve volt ez a hely az élete. Négy éve új fordulatot vett az élete. Csak egy szerződést kellett aláírnia, és máris csinálhatta azt, amit szeretett, amit élvezett, ami boldogságot jelentett neki. A nyakörve ismételten mozogni kezdett, piciny rések keletkeztek rajta.

Nagy szemei nagyobbakra kerekedtek. Nem számított arra, hogy most is látogatói lesznek. Ösztönösen a szoba közepére sétált, majd megérezte a nyolc tűt a nyakába fúródni. Hamarosan az egész teste elzsibbadt, ő maga pedig összerogyott. Volt már olyan, hogy leült, de azt nem szerette, mert utána nem érezte, ha abbamaradt a nyugtató hatása.

A fémajtó kinyílt, és három ember lépett be rajta. Ezek után újra jött a fémajtó, a nyugtatókkal teli tüskés fal, végül az újabb fémajtó. Biztos védelemre mentek az emberek.

- Szia, nagyfiú – a hölgy fehér köpenyben volt, a két férfi halványzöldben – ma is jöhet egy kis felmérés, ugye?

- A megfigyelések alapján minden rendben van, ugyanolyan, mint eddig volt, semmi mást nem csinált – ismertette a tényeket Dr. Lee Jinki. A nő bólintott, kezeivel óvatosan levetkőztette a mozdulatlan, magatehetetlen test ruházatát, majd végigtapogatta a férfi összes izmát, pulzust mért, vért vett.

- Igen, egészségesnek tűnik, holnap már mehet is a pályájára – Dr. Bae Juhyeon felállt. A másik kettő pedig elégedetten bólintott.

- Ennek örülünk, a száznyolcvanhetes és a kétszázegyes már izgatottan várják az utolsó kihívást – Dr. Lee Taemin halványan elmosolyodott. Ő volt az egyetlen, aki biztonságban érezhette magát a férfi közelében. Valamiért őt nem bántotta. Ennek persze oka is volt, de ezt az ifjú pszichiáter nem igazán akarta firtatni.

- Nagyjából hat óra múlva már ugyanolyan fitt lesz, mint szokott. Gyorsan újratöltöm a nyugtatófolyadékot, utána el is hagyhatjuk a szobát – a hölgy elővette az említett folyékony anyagot, feloldotta a nyakörvet, megtöltötte, ezek után lezárta a fém tárgyat.

- Akkor hét óra múlva kezdhetjük is a játékot - Jinki elégedetten összecsapta a tenyereit. Testvérére pillantott, aki rövid szemkontaktus után kisétált a teremből. Nyomában Juhyeon ment, végül a főorvos zárta a sort. Ismételten bezárult mind a három ajtó, mikor elhagyták a teret.

- Továbbra sem értem, hogy az emberek mit élveznek ebben – sóhajtotta a hölgy.

- Ezek ösztönök. Már az ősemberek is élvezték ezeket. Bocsánat, telefonálnom kell – Dr. Lee Jinki elvonult, kezében a készüléket tartva, így testvére kettesben maradt a doktornővel. Nagyon ritkán volt ilyen helyzet, általában ritkán voltak kettesben, elsősorban azért, mert ilyenkor megszűnt az orvosi titoktartás.

- Ettől függetlenül nem értek ezzel egyet. Itt van a Minhotaurus is. Segítségre lenne szüksége, ehelyett más emberek szórakoznak rajta. Ez az ember beteg, gyógyítani kellene, nem erősíteni benne ezeket a… hibákat…

Dr. Lee Taemin bólintott. Ezzel ő is egyetértett. Egy párszor már beszélt a Minhotaurusszal. Ő valamikor más ember volt. A családjával együtt élt, apja focista volt, anyja bíró, bátyja könyvelőnek tanult. Egyes információk szerint az iskolában érhette a fiatalt valami megpróbáltatás, amit nem tudott feldolgozni. Erről azonban nem sok információt sikerült megszereznie. Ráadásul máshogy nem lehet őt hívni. A hivatalos nevét ugyanis rühellte. Állítása szerint ő volt az igazi Minotaurusz XXI. századi reinkarnációja, aki visszajött bosszút állni.

Egyszer pontosan erről beszélgetett vele. Szerencsétlen fiú teljesen meg volt illetődve.

*visszaemlékezés*

- Jó napot! – az ifjú pszichiáter-tanonc leült a székre, közvetlenül vele szemben a kissé kába Minhotaurus.

- Magának is – köszönt a férfi.  

- Nos, nagyon örülök, hogy aláírta a szerződést.

- Még szép. Maguk is jól járnak, meg én is. Csak egy-két szerencsétlen nem – hatalmas, sötétbarna szemeivel kihívóan tartotta a szemkontaktust. Szemeiben valami érdekesen csillogott. Nem olyan volt, mint a többieknek. Dr. Lee Taemin ismerte ezt a nézést. Általában a szerelmesek néztek így egymásra. Volt némi szenvedély, vágy, őrület, és bizalom. Ebben a lényben is ott volt az emberi lény. Látszott rajta, hogy igyekezett magától is emberségesen viselkedni. Higgadtnak akart tűnni, ami teljesen meglepte az orvost.

- Pontosan. Tudja, mi a feladata, ugye?

- Igen. Megjegyzem, nagyon tetszett az ötlet. Izgatottan várom - arcán egy vigyor jelent meg. Nem mosoly volt, vigyor.

- Igen, azt sejtettem. Hogyan szólíthatom? - Taemin felvette az asztalon heverő dossziét, hogy kikereshesse az illető adatlapját. Ebben a mappában minden benne volt. Az összes adata ennek az embernek.

- Minhotaurus - elégedetten dőlt hátra a székben.

- És a születési neve? - vonta fel a szemöldökét a doktor. Mindent tudni akart erről az esetről, erről a valakiről.

- Az az ember meghalt. Tudja, a félig bika-félig ember teremtmény is szelíd volt addig, amíg Mínosz el nem pusztította a gyermek lelkivilágát. Ezzel én is így vagyok. A sorsom ugyanaz, mint a szörnynek, mert én is az vagyok. Minden megegyezik, és én tudom, hogy ő bennem él. Én ő vagyok, doki. Én vagyok a Minhotaurus - hangjában csillogott a lelkesedés, a büszkeség, mintha kiválasztott lett volna - és Tézeuszt megbosszulom.

*visszaemlékezés vége*

Dr. Bae Juhyeon szomorúan felsóhajtott.

- Nem ő az egyetlen - tekintete átsuhant a további harminc ajtón.

- De kétségkívül tőle félnék a legjobban. Ezek még viszonylag emberek, ő már nem - ekkorra már Dr. Lee Jinki is felbukkant.

- Hát, tényleg nagy gratula Kim Jonghyunnak. Szerintem még én sem tudtam volna megszökni előle - nevetett fel Taemin.

***

- Jó napot kívánok, kedves nézőink, a műsorvezető vagyok, Kim Yerim, a Toronyból jelentkezem, ez pedig a Catch Me If You Can. Aki esetleg most kapcsolt ide, és nem ismeri a játékot, annak tartok egy kis ismertetőt - A fiatal lány mosolyogva állt a kamerák előtt, mint mindig. Már beleszokott ebbe a műsorba, bár az elején nehéz volt neki. Ha nem lettek volna a Lee testvérek, akkor talán már őt is pszichiátrián kezelnék őrültség miatt - Már a kezdetek óta szerették az emberek a véres küzdelmeket, valamint a túl sok adrenalint. Éppen ezért az orvosok már évszázadok óta ezzel kísérleteznek. Több sorozatgyilkost kerestek fel, akiknek egy feladatuk van: ölni. Aki mind az öt pályát túléli, annak egy életre szóló öröklakás Szöul milliomos negyedében, egy Ferrari LaFerrari, valamint egy hat éven át tartó ingyenes étkezési kupon a Royal Korean étteremlánc bármelyik étkezőjében üti a markát. Hívogató, ugye? Nos, ide azok az emberek jelentkezzenek, akik elég jónak érzik magukat ahhoz, hogy ez sikerüljön. Természetesen minden pálya előtt meg lehet állni, ennek függvényében kapja meg mindenki az ajándékát. Azonban aki a pálya közben elbukik, azt sajnos csak a temetésén látják újra. Természetesen ennek is beszállunk a költségébe annak megfelelően, hogy melyik pályán történik a baleset. Eddig háromszázharminckettő halál volt, és mindössze egy győzelem. Itt van velem Kim Jonghyun, aki a sikere óta felcsapott mellém műsorvezetőnek. Most is megkérdezem, milyen érzés, hogy túlélted a játékot? - Yeri egy alacsony, fiatal és helyes férfi felé fordult. Jonghyun beletúrt tejfölszőke hajába.

- Tudod, Yeri, a megpróbáltatás nehéz volt, ráadásul a mai napig nem tudom feldolgozni az eseményeket. Néha visszajönnek az álmok, de elég nagy szerencse volt, hogy nem láttam a társamat meghalni - mosolyogva nézett a kamerákba.

- Mit gondolsz a pályákról?

- Szerintem fokozatosan nehezednek. Ugyebár az első nem olyan nehéz, még az útvonal is egyszerű, főleg, hogy van térkép, étel, ital. Az ottani gyilkos már viszonylag gyógyult, így könnyen kikerülhető. Aztán persze folyamatosan nehezül. A negyedik pályánál szereztem egy könnyebb sérülést, mikor figyelmetlenül a földön mászkáltam az erdőben. Akkor hallottam, hogy valami suhan, és éppen el tudtam ugrani. A szívem helyett csak a felkarom sérült meg. Utána két hétig kórházban voltam. Az utolsó pálya szörnyen nehéz, a gyilkos felettébb alattomos. Tizenhét órát töltöttem a labirintusban, menekültem, rejtőzködtem. Könnyítés volt, hogy kaptam egy társat, akit nagyon is sajnálok - Jonghyun elszomorodott. Felettébb kedvelte a lányt, akit kapott, bár semmit nem tudott róla azon kívül, hogy úszóbajnok volt.

- Az utolsó pálya ugyebár a Minhotaurus labirintusa. Mennyire sérültél meg? Mit gondolsz az ottani gyilkosról? - sorolgatta Yeri a kérdéseket.

- Szerintem az az ember nagyon sérült, de hihetetlenül ravasz. Az összes szerencsém az volt, hogy a társam megharapta és leütötte, így ki tudtam szaladni a környezetéből. Mindenesetre a pálya szörnyen nehéz volt. A Minhotaurus pont a kapu előtt talált rám, és nagyon megkínzott. Szörnyen dühös voltam magamra, amiért a célban buktam el. Már nem volt sok hátra. Ijedtemben láb között rúgtam őt, és pont annyi időm volt, hogy átvonszoljam magamat. A jobb vádlimról teljeset letépte a bőrt, a hús is darabokban lógott. Az orromat betörte, a hajamat kitépte. A szám felhasadt, és nagyon kevésen múlott, hogy ne tépje ki a bal szemem. Nem is beszélve arról, hogy mit tett a karommal. Nagyon kegyetlen ember - sóhajtotta Jonghyun. Tényleg látszott egy-két helyen az orvosi vágás. A bőrátültetés miatt egy-két helyen sötétebb volt a bőre, mint eredetileg.

- Hát, az biztos, hogy kegyetlen emberről van szó - sóhajtott Yeri.

- Akkor most térjünk át a hírekre. Son Seunghwan sikeresen felépült, ráadásul nem áll meg, a negyedik kapunál várja férfi társát, aki nagy valószínűséggel a jövőhéten érkezik - Jonghyun át is vette a beszédet, immáron pár tényt mondott a túlélőkről.

- Pontosan. Ráadásul Park Seohyun sérülés nélkül fejezte be a második pályát, ami miatt külön gratuláció neki - Yeri mosolyogva tapsolni kezdett, majd átadta a szót Jonghyunnak.

- Mai párosunk pedig már a kezdetektől fogva együtt van, ráadásul egyes pletykák szerint már együtt is vannak. Kang Seulgi futóbajnok és Kim Kibum három danos taekwondo- és karatemester eddig nagyon jól teljesítettek, így elérték a labirintust.

***

Kibum izgatottan vett egy nagy levegőt.

- Szerinted menni fog?- Seulgi félve állt mellé. Mind a ketten tudták, hogy ez a játék most volt a legveszélyesebb. A Minhotaurus volt a legveszélyesebb gyilkos mindközül.

- Már nem állhatunk meg. A többi szinte sérülés nélkül ment. Még Kim Jonghyun se jutott át a negyediken sebesülés nélkül. Miért ne menne? - kérdezte. Elégedett volt magával. Tudta, hogy sikerülni fog, bízott magában.

- Legyen neked igazad, Kibum - sóhajtotta a lány kicsit bizonytalanul. Rossz előérzete volt a játékkal kapcsolatban, bár annak kifejezetten örült, hogy ez volt az utolsó pálya. Elég sokan haltak meg már itt is, de idáig eljutni is nagy dicsőségnek számított. Ráadásul itt már ingyen lesz a luxustemetés. Az pedig már nem volt rossz. Bár a díjaknak jobban örült volna.

Kibum biccentett. Még megigazította a cipőfűzőt, majd beállt a rajtvonalhoz. Félt, még akkor is, ha ezt magának sem merte bevallani. Rettegett a haláltól, de ami miatt jobban izgult, az az volt, hogy vajon milyen lehet a gyilkos. El sem tudta képzelni, hogy milyen beteg ember lehetett ebben a labirintusban.

A piros lámpa eloltódott, már csak a sárga volt meg.

- Sok sikert - fordult a lány felé Kibum.

- Neked is - Seulgi átölelte őt. Talán már soha többet nem találkozhat ezzel a remek fiúval. Nagyon kedvelte őt, Kibum olyan volt, mint a saját bátyja.

A lámpa ekkor sárgára váltott, ami mellett ment a visszaszámlálás.

Öt.

Négy.

Három.

Seulgi vett egy mély levegőt. Nem akarta ezt végigcsinálni, de már nem sok választotta el őt a nyereménytől.

Kettő.

Kibum elengedte a lányt és megigazította a sötétszürke pólóját. Ez pontosan illet a labirintushoz, egyfajta rejtőzködő szín volt.

Egy.

Seulgi behunyta a szemeit. Készen állt.

Nulla.

A kapuk nyikorogva kinyíltak, Kibum és Seulgi pedig kilőttek. Már ösztönösen két különböző irányban haladtak, ráadásul direkt nem a legrövidebb úton. Mindketten tudták már, hogy a gyilkos mindig ott várakozik.

Így Seulgi kisebb utakon rohangált az oszlopok között. Már nagyjából bememorizálta az utat, tudta, hogy merre ment, arra meg különösen figyelt, hogy ne nagyon menjen olyan helyekre, ahol kettőnél több utca találkozik. Mindenhol alaposan körbenézett. Valahogy sehol nem látta a gyilkost, pedig ekkorra már mindig felbukkantak.

Két lehetőség volt.

Az egyik, hogy Kibum nyomában volt először, azzal pedig időt nyert a lánynak. Nagyon remélte, hogy ez volt az.

A másik pedig az lehetett, hogy a gyilkos tulajdonképpen őt követte. Csak volt annyira profi, hogy nem lehetett észrevenni a közeledését.

Megállt. Egész testében remegett, de kitartóan hallgatózott. Egy árva nesz sem csapta meg a fülét. Mindenhol csend honolt. Túl nagy csend.

Seulgi vett egy nagy levegőt, majd kocogni kezdett tovább. Országos hosszútávfutó létére nagyon jó tempót tudott diktálni, amivel nagyjából két óra alatt el is ért volna a célvonalhoz. Ha nem lett volna a Minhotaurus a labirintusban. Félve lépett egyet, majd újra futni kezdett. Léptei puffanásai belengték a környéket. Eddig egy pályán sem félt. Ez azonban más volt. Most olyan volt, mintha minden egyes lépését párhuzamban követné valaki. Mintha ő maga lenne a gyilkos. Egy kicsit rákapcsolt. Lihegéseket hallott maga mellett. Ijedten kapkodta a fejét jobbra-balra, de nem látott senkit. Hátrafordult futás közben. Egy lélek sem volt a közelében.

Már képzelődöm is – morogta magában, majd újra folytatta a kocogást. Nagyjából egyenesen haladt, ha falnak ment, akkor általában jobbra fordult, a következőnél pedig balra, hogy tarthassa az útvonalat. Kezében a térkép pihent, amelyre néha rápillantott. Annyit tudott, hogy a Torony irányába kellett tartania. Minden pályának ott volt vége, ott nézték a pszichiáterek a játékokat. A lány felsóhajtott. Egyetlenegyszer látta ezt a műsort. Hajnali fél kettőkor adták egy csatornán, ahol a második pályán küzdöttek az emberek. Az egyik meghalt. Seulgi emlékeiben még mindig ott volt az a kép, amikor az ottani gyilkos megölte az áldozatot. Bár a lány sérülés nélkül megoldotta a helyzetet, felettébb nehezen tudott csak túllépni a látottakon. Újabb fal, így jobbra fordult.

Hajhagymáiban hirtelen valami iszonyatos fájdalom jelent meg. Mintha valaki ki akarta volna tépni az összeset.

Elkerekedtek a szemei. Akárhogy próbált menekülni, nem tudott. Valami visszarántotta őt. Pontosabban valaki.

Seulgi hanyatt esett. Szíve ezerrel vert a mellkasában, mintha ki akart volna ugrani a helyéről. Aztán megjelent egy arc. Ezt követte egy őrült mosoly.

A sikítás bejárta az egész környéket.

Kibum megdermedt egy pillanatra. Szíve azon nyomban a torkában dobogott. Ez az állat megtalálta Seulgit!

Tudta, hogy menekülnie kell, de a lábai nem engedelmeskedtek neki. Egyszerűen a földbe gyökereztek. A fiú vett egy mély lélegzetet. Több hang nem hallatszott. Nem kellett zseninek lenni ahhoz, hogy tudja: Seulgi halott.

Már csak ő volt a játékban, ami megnehezítette a dolgát. Lassanként valahogy mégis erőt vett magán és elindult. Lépései bizonytalanul kopogtak vissza a kövezetről. Tudta, hogy menekülnie kell. A gyilkos bármikor megtalálhatja. Érezte a porcikái remegését, azonban tudta, hogy ha feladja, akkor kegyetlen módon lesz megölve. Hirtelenjében nem is tudta, hogy minek jelentkezett ebbe a műsorba. Oké, a rengeteg pénz és a luxusautó hívogató volt, és amúgy is… már egyedül élt. Az ő családtagjai autóbalesetben hunytak el, így Kibum húsz éves korában teljesen egyedül maradt. Legrosszabb esetben majd megy utánuk…

A vérfoltos kövek mellett csak úgy elsuhant. Nem takarították eléggé ezt a helyet. Amint ezen elmélkedett, meglátott egy árnyat elsuhanni maga mellett. Megtorpant és tekintetével ijedten nézett körbe. Újabb árny suhant el mellette, amibe beleremegett. Nem mert megmozdulni, csupán az ismeretlen mozdulatokat igyekezett számon tartani.

Aztán megjelent a szeme előtt a legrosszabb eset.

Nem volt rajta maszk, arca tisztán látszott. Sötétbarna szemei higgadtan néztek a rémült fiúra. Egy fehér póló volt rajta és egy krémszínű nadrág. A cipője a pólóhoz igazodott. Úgy nézett ki, mint egy átlagos ember. A kezei tiszták voltak. Meg is fordult Kibum fejében, hogy hogyan gyilkolhatott ez a srác nagyjából fél órája, ha mostanra ennek semmi nyoma nem volt. A fiú éjfekete haja fényesen ragyogott, azon látszott pár csepp vér, de nem volt túl feltűnő az sem. Először viccnek tűnt az egész, tekintve, hogy a fiú totálisan ártalmatlannak nézett ki. Egy olyasvalakinek, aki még egy légynek sem tudott volna ártani. Mi több, még a szúnyogoknak is hagyta volna, hogy nyugodtan lakmározzanak a testéből, de nem tudta volna elzavarni őket. Egy olyasvalakinek tűnt, akinek vajból volt a szíve. Vagy akárminek, de őrült sorozatgyilkosnak semmiképp.

Ráadásul felettébb ismerős volt Kibumnak. Olyan volt, mintha már látta volna őt valahol. Főleg a nagy szemekre emlékezett, bár már nem tudta honnan. Hunyorogva igyekezett visszaemlékezni a múlt egy bizonyos töredékére.

Lehetséges, hogy találkozott már ezzel az elmebeteggel?

- Na, mi van, Kim Kibum? Nem ismersz már meg? – a gyilkos unta meg hamarabb a több percig fennálló csendet.

Kibum megrettent. Honnan tudta ez az ember a nevét? És miért kéne megismernie őt? Több ezer kérdés merült fel a harcművészben.

- Nem? – alig bírta kinyögni ezt a szót. Hangja végig remegett. A férfinak kellemes mély hangja volt, azonban most mégsem jelentett ez semmit. Arcára kiült egy elégedett vigyor.

- Valahogy sejtettem – tett egy lépést előre, ez pedig éppen elég ösztönzés volt Kibumnak arra, hogy sarkon forduljon és elrohanjon. Lábai egyre gyorsabban szedte, azonban a következő kereszteződésnél megint összefutott az illetővel – Nem éri meg futni.

- Izé… honnan..? Honnan ismersz? – dadogta Kibum.

- Tudod, egy középiskolába jártunk. Te karatéztál, én fociztam. Azt már nagyon remélem, hogy mondanom sem kell, melletted ültem majdnem három évig – túl higgadt volt a hangja, ami  csak jobban megrémítette Kibumot, már amennyire ez lehetségesnek bizonyult.

- Minho? – az idősebbik összeráncolta a homlokát. Igen, határozottan emlékezett arra a kisfiúra, aki mindig bújt hozzá, akire folyton számíthatott, aki meghallgatta, megölelte, segített rajta. Sosem felejtené el az első csókját, ami ezzel a fiúval volt, és soha nem tudna nem visszaemlékezni arra a jámbor, kedves, tündéri kisfiúra.

- Igen, de ne szólíts így. Már nem vagyok az a puhány díszbuzi. Choi Minho halott, már csupán a Minhotaurus létezik.

- Mi lett veled? – Kibum csalódottan nézett végig az emberen, aki felnevetett. Igen, Minho nevetése is megmaradt Kibum fejében. Ez azonban teljesen más volt. Hisztérikusabb és őrültebb. Valami nagyon nem stimmelt vele.

- Hogy mi? Te, Kim Kibum, te lettél velem. A szívem-lelkem kitettem érted, a spórolt zsebpénzemből mindig vettem neked dolgokat, minden kívánságod lestem. Erre elhagytál, mikor a legnagyobb szükségem volt rád. Te tudtad a legjobban, hogy otthon mennyire utáltam lenni. Te tudtad egyedül, hogy soha nem akartam irányítani senkit, mégis mindig abba a szerepbe kényszerültem. Te tudtad a legjobban, hogy imádtalak. Hogy istenként tekintettem rád. Erre egyik nap odajöttél hozzám és kijelentetted, hogy mást szeretsz? Hogy engem soha nem szerettél? Hogy egy puhány Barbie-baba vagyok? Hogy belőlem sosem lesz senki? Tönkretettél, és tehetetlenségemben nem tudtam mit csinálni. Eluralkodtak rajtam a kérdéseim. Mindig is érdekelt, hogy milyen lehet embert ölni. Hogy mit élveznek mások. Így aztán kipróbáltam. Először csak egy macskán, aztán jött az egész családom. Szépen, sorjában. Élveztem ölni. Úgy éreztem, hogy más is átérzi akkor a fájdalmamat. Talán majd egyszer leszek valaki. Tudod, végig ez járt a fejemben. Mert más nem nagyon tudott. Aztán mikor letartóztattak, azt hittem, vége mindennek, de szerencsére tévedtem. Egy bizonyos Dr. Lee Jinki felkeresett egy nap, majd elkért a műsorba. És hogy őszinte legyek, nagyon vártam ezt a napot. Veled még van egy elintézendő ügyem. Kicsit olyan, mintha kezdenéd kitölteni a bennem lévő ürességet. Talán te is fogsz kiszabadítani ebből a szörnyű létből. Azt hiszed, hogy élvezem, hogy egy szobába vagyok zárva? Hogy akárki beszél hozzám, meg akarom ölni? Hogy mindennap benyugtatóznak? Nem, nem élvezem. De te tettél engem ezzé – dühösen fújtatott. Kibumnak még megijedni sem volt ideje, az erős kar megragadta őt. Pillanatok alatt a földre nyomta egy olyan fogásban, amiből nem tudott szabadulni. A következő pillanatban a Minhotaurus rálépett a hasára. Kibumot elfogta a hányinger. Hamarosan ki is jött valami, de az inkább vöröses volt. nehézkesen felpillantott, mire egy jobbhorgossal találkozott. Négy foga veszett el a csatában, valamint az orra szilánkosra tört. Ömlött belőle a vér.

- Tudod, azt hiszem, valamit köszönhetek is neked. Úgy döntöttem, hogy nem kínozlak túlságosan. Legyél boldog, mert jó gyorsan megöllek. Viszlát, Kibum – Azzal Minhotaurus megemelte az öklét, amelyet pár másodperccel később szinte fénysebességgel lendített meg. Kibum érzett még valami iszonyatosan erős fájdalmat a mellkasában, látta volt szerelme véres kezét, vörös cseppes arcát, majd hirtelen fennakadt a szeme, teste pedig elernyedt.

Minhotaurus kiemelte a még meleg, dobogó szívet. Izmait megerőltetve még azt is összenyomta valahogyan, végül Kibumra dobta a maradványokat. Ujjairól lenyalta a vért, mintha valami mennyei étket kóstolt volna. Ezek után kivette Kibum hátizsákjából a vizet, és lemosta a vörös foltokat. Felpillantott a toronyba, ahol jól kivehetően látszott Taemin alakja. Jinki és Juhyeon már nem voltak ott, biztosan elindultak felé. A gyilkos büszkén elmosolyodott, a szíve pedig hevesen kezdett verni, hogy egyedül láthatta a fiatal orvost. Bár tudta, hogy soha nem fog hozzá elég közel kerülni, boldog volt, hogy legalább idáig eljuthatott. Még vetett egy végső pillantást a hullára, aztán elindult a cellája felé.

Ő volt a Minhotaurus, aki a gyilkolásra született. Aki talán már megölte Tézeuszt. Aki a Catch Me If You Can sztárja volt.