Can I Save You? 3/3

Sziasztok! Október óta kicsit eltűntem, amit sajnálok, de megérkeztem a trilógia utolsó fejezetével ^^

- Nem hinném, hogy ez jó ötlet! – morogtam hátul, de természetesen követtem a magabiztos csapatot, Yerim kezét markolászva.

- Dehogyisnem! – Seungwan vigyorogva hátrafordult, hogy a szemeimbe nézhessen. Nem sok értelmét láttam ennek, főleg, hogy nagyon haragudtam az egész bagázsra, nem is beszélve arról, hogy büdös voltam, szédelegtem, és bár a munkahelyemen kellett volna lennem, nagyon is hiányoztam a kórházból. Ehelyett egy sportaréna művészbejáratánál kóboroltunk.

- Konkrétan betörünk! – elégedetlenkedtem tovább, ami igazából már meg sem lepett senkit. Valamiért teljesen megváltoztam, mióta Taemin elment. Mármint a többiek szerint. Jó, néha én is észrevettem, hogy sokkal morgósabb lettem, mint eddig voltam, de azért egészen hasonlítottam a Taemin előtti önmagamhoz.

- Choi, itt most én moroghatnék, mert telehánytad a kocsimat, és ezt nekem kell kifizetni, de ahelyett, hogy azt takarítanám le, nehogy valami rászáradjon, itt csörtetek előre, hogy újra találkozhass a fél éve nem látott expasiddal. Úgyhogy fogd be a kis pofikádat, mert ha én fogom be, akkor gyakorolgathatod a varratszedést magadon! - Jonghyun szintén hátrafordult, de ő közel sem volt annyira barátságos, mint Seungwan. Jó, ő imádta a munkakocsiját, de nem az én hibám volt, hogy baja lett. Eleve utáltam autóban ülni akkor, amikor nem én vezettem, mert mindig kavargott a gyomrom. Nos, most hátul ültem, oldalt, nagyjából semmit nem láttam ki, nem is beszélve arról, hogy a megkülönböztető-jelzéseket használva száguldottunk át a fél városon. Egyértelműen kijött minden…

Jó, nagyon rendes volt a srácoktól az, amit tettek. Tényleg a szívükre vették az én magánéletem, és mindent meg is tettek a boldogságomért. Csak azért mégis kellemetlenül éreztem magam Taemin társaságában. Szégyelltem, hogy nem tudtam túllépni rajta, és én tényleg felejteni akartam, de ezt nem hagyták.

- Nyugi, Seulgi majd beenged minket – Juhyeon megállt, hogy beérjem, majd belém karolva haladt tovább. Mintha egy kis család lettünk volna. Apa, anya, és a kislányunk, Yerim, akire pont ezen a héten kellett felügyelnem. Persze ő nagyon boldog volt, hiszen Taemint istenítette, és Chilhyun is mondta, hogy a kislány minden kontrollnál ott lábatlankodott. Természetesen az énekes adott neki autogramot, ez pedig Yerinek mindennel felért.

- Biztos, hogy nem! – hisztiztem tovább. Még mindig liftezett a gyomrom, sőt, ha Yerim nem fogta volna a kezem, Juhyeon meg a karom, akkor legalább ötször elvágódtam volna a saját lábaimban.

- Figyelj, megpróbáljuk, jó? – Juhyeon rám pillantott – Ez az első fellépése a műtét óta. Ha máshogy nem is, orvosilag gyönyörködhetsz a munkádban. Élőben sokkal jobb, mint a telefonodon. Szereted őt, és ezért itt a helyed. Legfeljebb hazamegyünk ezután, és nézünk valami menő akciófilmet. De meg kell próbálni.

Felsóhajtottam. Valahol igazat kellett adnom Juhyeonnak, így inkább nem ellenkeztem tovább. Elvégre meg tudtam magam húzni a háttérben, nem kellett feltétlenül Taemin mellett állnom végig, de legalább talán megadatott nekem az a lehetőség, hogy élőben láthassam egy koncertjét. Fél év után ismét színpadra kerülhetett, bár nagyon reméltem, hogy visszafogja magát.

- Megállni, ide nem jöhetnek be! - a nagydarab őr megállt az ajtóban, és tenyerét felénk mutatta.

- Mondtam, hogy nem jutunk be! - kiáltottam ingerülten, de Juhyeon rávert a karomra.

- Kuss, Choi! - sziszegte.

- De be kell mennünk. Valaki rosszul lett - kezdett bele Jonghyun. Komolyan? Ez volt a nagy terv? Bekönyörögni magunkat? Hadd gratuláljak...

- Én erről nem kaptam információt - makacskodott az őr. Felsóhajtottam, és elindultam a kocsi felé, de Juhyeon visszarántott. Valamit pötyögött a telefonjába.

- Figyeljen, itt van a körzet két legjobb kardiológusa. Úgyhogy be kell mennünk! - vágta rá Seungwan is, persze hatástalanul. Ám ekkor kinyílt az ajtó, és egy lány kukkantott ki.

- Kyoungjae, beengedheted őket, mert tényleg van kardiológiai probléma... - mondta, mire a csávó félreállt, és így mi bemehettünk.

- Azta, még sosem voltam ilyen helyen! - ámuldozott Yerim, ahogy végigsétáltunk a folyosón. Már hallottam Taemin hangját, azt, ahogyan elkezdte az előadását. Szívem egyre gyorsabban kezdett verni, ezért sietni is kezdtem, míg meg nem álltam a színfalak mögött.

- Köszönjük - biccentett Juhyeon, mire a lány -azt hiszem, Seulgi- elmosolyodott.

- Nincs mit - válaszolta. Tekintetét a képernyőre szegezte, így én is azt tettem. Taemin úgy táncolt, mintha egy angyal lett volna. Minden egyes kicsiny mozdulatától megdobbant a szívem, ráadásul egyszerűen mindent elfelejtettem. Még azt is, hogy szerelmes voltam belé. Csak bámultam, és bámultam, mint egy zombi, a külvilág pedig teljesen ki lett zárva. Csak nyálcsorgatva figyeltem Taemin mozdulatait. Aztán hirtelen megállt a tánc. Taemin a mellkasához kapott, és lassítani kezdett. Megijedtem. Minden annyira hirtelen történt, hogy azt hittem, helyben kell műtenem, de szerencsére Taemin tudott vigyázni magára. Nem erőltette a táncot, hanem lelassult, és hagyta, hadd táncoljanak a háttérben, mígnem leállt a zene. Meghajolt köszönetképp, aztán lesietett a színpadról. Gyorsan megfordultam. Tudtam, hogy idejött, így vártam rá. Vajon mit fog szólni hozzám? Örülni fog nekem, vagy majd elzavar?

Aztán becammogott. Járása bizonytalan volt; egyértelműen túlterhelte magát, így alig tudott haladni. Mikor megpillantott, elindult felém.

- Dr. Choi? Esem össze... - csak ennyit közölt elhaló hangon, majd összecsuklott. Szerencsémre Jonghyun pont mögötte ácsorgott, így egy idegen férfi társaságában elkapta a gyenge testet. Azonnal a szívét kezdték el ellenőrizni.

- Semmi baj, a szívverése normális - állapította meg végül nyugodtan. Kissé megkönnyebbültem, de tudtam, hogy nem bírtam megmaradni ebben a légtérben.

- Ne haragudj! - leszólítottam Seulgit, aki rám pillantott - Hol tudok levegőzni egy kicsit?

- Itt jobbra lesz egy üvegajtó - mutatta. Csak biccentettem, majd kisiettem. Túl gyorsan történt minden, és reagálni sem volt időm. Taemin ismét nagyon gyenge volt, ezt pedig nem tudtam egyáltalán feldolgozni.

Kirontottam az üvegajtón, majd a korlátnak támaszkodtam. Csendben néztem az úton elhaladó autókat. Mindenki ment valahova. A családjukhoz, a szerelmeikhez, a gyerekeikhez. Nekem ilyenem nem volt. Egyedül Juhyeonhoz mentem haza, de az nem volt az igazi, mert ő általában velem együtt utazott.

Bár neki legalább ott volt Seungwan. Kész, még ő is hamarabb talált magának valakit...

Csak én nem.

- Minden rendben? - az ismerős hang megcsapta a fülem, bár nem fordítottam felé a fejem. Nem akartam látni Taemin arcát, mert féltem, hogy elgyengülök, és megölelem.

Felsóhajtottam.

Egyáltalán nem volt semmi rendben, de még én magam sem tudtam megfogalmazni a problémámat.

- Persze - válaszoltam, de tekintetem nem vettem le az autókról. Hallottam egy kisebb kattanást.

- Cigi? - kérdezte Taemin, de csak megráztam a fejem. Utáltam a cigarettát.

- Nem dohányzom, de köszönöm. Magának sem kéne, mert nem jó a szívének - válaszoltam. Kissé ridegnek tűntem a saját szemeimben is, főleg, hogy ennyire bunkó stílusban kommunikáltam vele. Azonban Taemin nem adta fel.

- Kérdezhetek valamit? - felém fordult az immár füstölgő gyilkossal. Biccentettem. Mindig kérdezhetett.

- Ne kíméljen.

- Miért magázol? - hirtelen letegezett, ami meglepett, de nem reagáltam semmit. Nem is nagyon tudtam erre mit mondani. Szerencsémre azonban Taemin folytatta: - Azt hitted, hogy nem ismertelek fel? Dehogyisnem. Sőt, azt is tudom, hogy te is tudtad jól, ki vagyok. Mégis titkolództál. Minden áldott nap arra vártam, hogy egyszer éreztesd velem, hogy ismersz, de te ezt nem tetted. Egy idegen voltam neked, Minho - a végén fájdalmasan felsóhajtott, és ez nagyon rosszat tett a szívemnek, ami darabokra tört hirtelen.

- Mégis mit vártál tőlem? A nyakadba ugrok, és megpuszilgatlak? - kérdeztem tőle.

- Nem. Ezt nem. Csak rosszul esett, hogy nem úgy kezeltél, mint egy ismerőst...

- Szerintem ezt majd én eldöntöm. Nekem te a betegem voltál, és orvosilag mindent megtettem. Csakhogy személyesen ez nem ment. Nem zárult le úgy a kapcsolatunk, hogy barátként tudjalak kezelni - közöltem vele. Még magam is meglepődtem azon, hogy mennyire hűvös voltam Taeminnel. Jó, ennek természetesen oka volt. Azt akartam, hogy ő is szenvedjen. Legalább egy kicsit.

- Mégis itt vagy. - jelentette ki. Sajnos ebben igaza volt. Itt magyaráztam neki, hogy mennyire jelentéktelen része az életemnek, holott konkrétan beszöktem a fellépésére - Biztos nem kérsz cigit?

- Tuti. Nem dohányzom.

- Ja, tényleg! Choi Minho az, aki nem dohányzik, antialkoholista, és egészségesen étkezik. Komolyan, az egyetlen hibád az, hogy nagyon haragtartó vagy... - a végén kiegyenesedett - szeretném, ha koncert után tudnánk még találkozni.

- Én is sok dolgot szeretnék - közöltem, de csak a szemeit forgatta.

- Koncert után átmegyünk hozzám, jó? Jól esne egy kicsit beszélgetni. Egyszerűen senkivel nem tudok rendesen kommunikálni.

- Sajnálom, dolgom van - válaszoltam. Nem akartam vele kettesben lenni, mert akkor ennek az ördögi érzésnek, ami kínzott, nem lett volna sosem vége. Éreztem, hogy Taemin elszomorodott.

- Jó, látom, nem akarsz velem lenni, de ha meggondolod magad, akkor szólj, mert én nagyon szeretnék veled egy kicsit együtt lenni - azzal visszakullogott a színpadra. Tudtam, hogy túl keményen bántam vele, de ő nem élte át azt, amit én. Nem vele szakítottak sms-ben...

Felsóhajtottam, és visszamentem én is.

- Na, mindent megbeszéltetek? - Jonghyun felpillantott a csevegésből, amint meglátott engem. Nagyon szimpatikus lett neki ez a srác.

- Nem. Azt kérte, hogy menjek át hozzá kicsit csevegni.

- Akkor hajrá! - nevetett fel - Egyébként ő Kim Kibum, Taemin menedzsere. Képzeld, ő is imádja Mozart szimfóniáit! Azt hittem, hogy egyedül vagyok ezzel!

Elmosolyodtam Jonghyun lelkesedésén. Nagyon megkedvelte ezt a valakit.

- Üdvözlöm - biccentettem.

- Örülök, hogy megismerhetem! - Kibum felállt, és meghajolt - Nagyon köszönjük, hogy ennyit tett Taeminért.

- Ugyan! Ez a munkám, nem? - mosolyodtam el.

- Akkor is egy csoda az, amit tett - ezzel Kibum lezárta a vitát, így csupán megköszöntem a dicséretet, majd megint mentem a képernyőt bámulni.

- Nos, mi volt, Rómeó? - robbant mellém Juhyeon.

- Semmi. Megkérte, hogy menjek át hozzá, én meg nemet mondtam - válaszoltam, mire megéreztem Juhyeon gyilkos tekintetét magamon, amint hűvösen engem bámult.

- Miért? - kérdezte ridegen.

- Mert úgy érzem, hogy ez egy felesleges játék. Nem vagyunk egy súlycsoport. Ő énekes, én meg orvos vagyok. Lefoglal minket a munka. Nem is beszélve egy bizonyos dologról... arról, hogy megint ki fog dobni, ha megun. Én nem leszek képes még egyszer átélni azt a procedúrát, mint múltkor - felsóhajtottam. Valamiért egyre biztosabb voltam abban, hogy nem akartam Taemin mellett lenni, hiába voltam belé szerelmes.

- Tudod, nem véletlenül kerültetek megint össze. Ti ketten egymáséi vagytok. Miért nem adsz neki egy második esélyt? - kérdezte. Gyengéden végigsimított a hátamon. Ilyenkor Juhyeon olyan volt, mintha az anyukám lett volna. Fejemet a vállára hajtottam.

- Mert megint elhagy. Ha leveszek egy zoknit, akkor nem veszem vissza...

- Dehogynem. Csak előtte kimosod. Taemin is kimosódott. Akkor az álmait követte, most azonban lehet, hogy téged is bele szeretne venni a sikereibe. Na, meg... ha ő nincs, mi nem ismerjük meg egymást - felém fordult, és a szemeimbe nézett. Igaza volt. Mindenben.

- Akkor is félek.

- Nyugi, nem lesz sok választásod, ugyanis itt hagyunk - kacsintott gonoszul, majd elillant.

Csak nagyokat pislogtam körbe-körbe, de senkit nem láttam. Jonghyun, Seulgi, Yerim, Seungwan, Kibum és Juhyeon is eltűntek, mint a kámfor.

Azonnal nekilódultam, és rohantam utánuk, de amire kiértem, a mentőautó elhajtott.

- A kurva életbe! - rúgtam bele a falba, majd visszamentem a váróterembe. Ezek a mocskok itt hagytak egymagamra. Tudták, hogy nem hoztam magammal sem pénzt, sem bérletet, így legfeljebb hazasétálhattam volna, de túl késő volt ehhez, és be kellett vallanom, hogy nagyon féltem egyedül mászkálni a sötétben. Így aztán leültem, és türelmetlenül topogtam a lábammal még fél órát.

 - Nocsak! Megvártál! - Taemin hangja boldogan csilingelt a fülembe, amire felkaptam a fejem.

- Meg - biccentettem, majd felálltam. Őszintén be kellett vallanom, hogy egyáltalán nem gondoltam semmire az elmúlt harminc percben, ami még engem is meglepett.

- Tíz perc, mire átvedlek, utána mehetünk! - egész végig mosolygott, mintha a világ legboldogabb embere lett volna.

- Várj! - még mielőtt elindult, megállítottam. Nem akartam, hogy nagyon beleélje magát a dologba, vagy abba, hogy bájcsevegni fogunk. Hiába a szerelem, nem voltunk ezen a szinten - Nem szeretném ezt erőltetni. Csak azért vagyok itt, mert a többiek elmentek nélkülem.

Taemin arcáról lelohadt a mosoly, de jobb volt így. Nem akartam feleslegesen köntörfalazni neki badarságokról. Úgy éreztem, jobb ezt mielőbb tisztázni. Vártam, hogy elküldjön melegebb éghajlatra, mint régebben, de nem ezt tette. Egyszerűen csak elkullogott lemosni a sminket, és átöltözni.

Türelmesen vártam rá, és nagyon nem értettem, hogy mi lelt engem. Egész idáig az életemet adtam volna azért, hogy újra együtt lehessek vele egy kicsit, de most, hogy itt volt a lehetőség, megfutamodtam. Nem akartam elhitetni magammal, hogy mindent rendben volt ezzel az egész dologgal. Nem akartam visszaszerezni Taemint, mert nem voltunk már ugyanazok, mint régen. Már felnőttek voltunk, és be kellett látnom, hogy ez sokban változtatott a dolgokon.

Hamarosan felbukkant Taemin, de elviharzott, mielőtt bármit is mondhattam volna neki. Aztán meg siethettem utána, Juhyeon-gyorsasággal vágódott be a menő autójába, és ugyanígy el is hajtott. Nem volt sok választási lehetőségem ezután. Én is elindultam haza. Amint kiléptem, megéreztem a szél viharos fúvását, valamint szinte azonnal egy liter esővíz zúdult a nyakamba. Szuper. Vihar volt...

- Gratulálok, Minho, ezt remekül megcsináltad magadnak - morogtam, de elhagytam az épületet. A szél majdnem elfújta minden egyes lépésemnél, a zivatar pedig nem akart elállni, így fél perc alatt bőrig áztam. Senkit nem hívhattam fel, hiszen ilyen időben életveszélyes volt vezetni, azt pedig nem akartam, hogy bárki is kockáztassa értem az életét. Iszonyatosan hideg volt, szinte megfagytam, a leheletem látszott. Az utakon senki nem volt, én meg tényleg elvitethettem volna magam Taeminnel, tekintve, hogy nagyon is tudtam erről az éjszakai viharról a meteorológiának köszönhetően.

Néha lépésben elhaladt mellettem egy-egy autó. Mázlisták... ők legalább a melegben ültek, egy fedett térben, míg én itt rohadtam a hidegben, ráadásul az út szélén haladtam, midőn ez a főútvonal elvezetett engem a fenébe. Nem volt járda. Ismét kivilágosodott előttem az út, tehát valaki jött mögöttem. Igyekeztem az út széléhez húzódni. Nem akartam, hogy elüssön, így bemásztam a bozótba a biztonságom érdekében. Komolyan nem hittem volna, hogy majd a város másik végébe kell elkutyagolnom ilyen időben.

Az autó azonban nagyon lelassult, amitől jobban összehúztam magam. Valamiért ösztönösen féltem attól, hogy elrabolnak, és csak megfigyelés céljából haladtak mellettem az én sétám tempójában.

Hiába kezdtem jobban sietni, tisztában voltam azzal, hogy egy autó képes nálam gyorsabban haladni, így egyre inkább másztam be az erdőbe, amely az út mentén folytatódott.

Azonban a lassan haladó jármű sofőrje dudálni kezdett, így akaratlanul is felkaptam a fejem, hogy megnézzem, mi a probléma. Kettő villantás után végül vettem a bátorságot, és kisétáltam mellé az útra. A jármű ekkorra már állt bekapcsolt vészvillogóval. Az ablak lehúzódott, és megpillantottam Taemin ismerős fejét.

- Ülj be! - kiabálta, bár a szél így is elfújta a hangját. Nem akartam vele ellenkezni, hiszen nem érte volna meg. Ő most szívességet tett nekem, ezt nem utasíthattam vissza.

Egy néma bólintás után behuppantam az anyósülésre.

- Hát te? - kérdeztem, mikor bekötöttem magam. Nagyon jól esett a meleg, amely körbejárta a testem, ráadásul az autó fenékmelegítő tulajdonsága külön kényelmet nyújtott nekem.

- Ismerlek - válaszolta nemtörődöm hangnemben, majd elindult. A távolsági fényszórót és a ködlámpát is működtette, miközben a folyamatos ablaktörlő mozgással igyekezett valahogy kilátni.

- Mindegy, köszönöm - sóhajtottam.

- Van mit. Tudom, hogy makacs vagy. - vonta meg a vállát - Régen is mindig inkább megoldottad magadnak, és őszintén megmondom, hogy most meg is érdemelted volna, ha bőrig ázol, de megsajnáltalak.

Kissé bűntudattal telve hallgattam Taemin kioktatását. Valahol igaza volt, de azért jól esett, hogy értem jött, még akkor is, ha nagyon haragudott.

- Köszönöm - kinéztem az ablakon, és bámultam a szakadó esőt. Nem igazán éreztem úgy, hogy az időjárás Deus Machinaként szolgált volna, vagy esetleg tükrözné a lelkivilágomat.

- Nálam fogsz aludni - közölte hirtelen az énekes, majd elkanyarodtunk balra. Kicsit meglepett, de nem akartam kötözködni, mert a végén kirak.

- Jó - válaszoltam neki unottan. Ismertem őt annyira, hogy tudjam, utált esőben vezetni. Most azonban mégis eljött értem, úgyhogy nem reklamáltam. Csak bambultam kifelé, miközben a volt pasim vezetett a luxus apartmanja felé.

Hamarosan beálltunk egy fedett parkolóba. Kiszállt a kocsiból, megvárt engem, majd elindultunk a lift irányába.

- Köszönöm, hogy fél éve megmentetted az életem - szólalt meg hirtelen. Megnyomta a hívógombot.

- Ez a munkám.

- Tudom, de akkor is köszönöm. Amikor elmentem, akkor nem te jöttél be, így nem tudtam beszélni veled - rám pillantott, mire elkaptam a tekintetem.

- Dolgom volt.

- Aha, a szomszédos kórteremben nagyon fontos lehetett megnézni azt, hogy milyen fényesen ragyog a lámpa. Igen, láttam... ennyire utálsz? - amint beszállt a liftbe, és megvárt engem, benyomta a hetedik emeletet, valamint az indítást jelző gombot. Természetesen én a sarokba húzódtam, nehogy akaratom ellenére leteperjem. Emellett végig csendben voltam, hiszen nem tudtam mit reagálni. Csak fejben gondolkoztam azon, hogy mi lehetne legkorrektebb válaszom Taemin kérdésére.

- Nem utállak. Annak már vége - közöltem rövid hallgatás után. Már valóban nem tudtam őt utálni, hiszen ez egy régi történet volt.

- Értem - biccentett.

A lift megállt, mi pedig kiszálltunk, és elballagtunk az egyik ajtóig, ahol végül megálltunk. Taemin kinyitotta azt, majd bementünk. Gyorsan levettem a kabátot meg a cipőt, végül belebújtam a volt pasim által kapott papucsomba.

- Szerintem engedj magadnak forró fürdővizet... - kezdett bele, de egy csipogás félbeszakította. Igen, csipogás, mert mint kiderült, a lépcsőn lefelé robogó, gigantikus barna patkány egy kutya volt. Jó, csivava, az pedig nekem nem volt kutya.

- Mióta tartasz óriáspatkányt? - kérdeztem, de Taemin csak mosolyogva a fejét rázta.

- Tudtam, hogy ez lesz az első reakciód. - válaszolta, majd felkapta a kutyát, mint egy női kézitáskát - Ő itt Mikrochip. Öt éve a kutyám.

Akaratlanul is elnevettem magam. Feltört belőlem a régi emlék, hogy régebben mindig ezzel vicceltem. Megfogadtam, ha csivavám lesz, akkor azt Mikrochipnek fogom elnevezni, mert nagyon kicsi és csipog.

- Bocs - mikor kicsit lenyugodtam, akkor válaszoltam csak valamit.

- Nem baj, ezt is tudtam. Tőled jött az ötlet, és nagyon is igazad van. Tényleg illik a nevéhez. Na, menj fürdeni, nehogy tüdőgyulladásod legyen - rám mosolygott, amitől a látszólagos kemény énem üvege törni kezdett. Nem nagyon tudtam titkolni az iránta táplált érzéseimet. Ajkaimba harapva bólintottam, majd elindultam felfelé.

- Balra az első ajtó! - kiabált utánam.

- Oké - amint felértem a bársonyszőnyeges emeletre, egyből kinyitottam az első ajtót, és elállt a szavam. Valójában ez volt az első helyiség, amit nagyon meg tudtam bámulni. A csempe vörös volt, fekete rombuszokkal díszítve, ráadásul a kád, a csapok és a zuhanyzó is feketén csillogott a fényben. Abban a fényben, amelyik a színterápiás lámpából jött.

Eltátottam a számat, de végül eljutottam a kádig, hogy vizet engedjek magamnak. Még az is másképp csobogott, mint nálunk a zuhanyzó alatt. Már koleszos korom óta nem fürödtem kádban, így elfogott egyfajta izgatottság. Gyorsan levettem a világoskék ingem, mikor kopogtattak. Nem kellett agysebésznek lennem ahhoz, hogy tudjam: Taemin volt az. Erre a célra megfelelt a szívsebész diploma is.

- Zavarhatok? - kérdezte, majd a válaszomat meg sem várva benyitott. A mosógépre dobott egy szépen összehajtogatott kék pólót, meg egy tiszta alsónadrágot. Igyekezett nem rám nézni, így nyugodtan vetkőztem tovább. Már úgyis tudott mindent a testemről, nem volt neki újdonság.

- Mit hoztál? - kérdeztem tőle.

- Neked törülközőt és pizsamát. Egyre erősödik a vihar, szerintem maradj itt éjszakára. Megágyazok neked Jinki szobájában. Most amúgy is otthon van - válaszolta. Nagyon is láttam, hogy tekintete megakadt rajtam, amit nem csodáltam. Én magam is tisztában voltam azzal, hogy hat kockával dicsekedhettem, amit középiskolában nem feltétlenül tudtam volna elmondani magamról. Akkoriban kettőnek is örültem. - Azta! - suttogta maga elé.

- Ez a Juhyeon-hatás. Hidd el, ha még az ágyadat is az ország egyik legjobb nőjével osztod meg, akkor ragad rád valami - halványan elmosolyodtam, majd bepattantam a kádba, amely tökéletesen meleg volt. Szinte éreztem bőröm hidegségét.

- Ilyen közel álltok egymáshoz? - kérdezte döbbenten, mire bólintottam.

- Igen - válaszoltam, majd nyakig elmerültem a meleg vízben, miközben megfogalmazódott az a kérdés a fejemben, hogy mégis mennyi ideig szórakozhattam az ingemmel, ha ennyire megtelt a kád. Ekkorra Mikrochip is felért. Már nem ugatott engem, csak kíváncsian szaglászta az alsógatyámat.

- Chipy! - Taemin azonnal elkapta őt, majd ölbe vette, hogy megmentse a ruháimat - Ne haragudj!

- Semmi baj, csak kíváncsi.

Taemin elmosolyodott, s kisétált az ajtón, amit gondosan becsukott maga mögött, míg én a gondolataimba meredtem. Taemin utálta a vörös színt, a csivavákat, és soha nem nevezte volna el egy állatát sem Mikrochipnek, így meglepően ijesztő volt az, hogy mennyi minden megváltozott a fejében a szakítás óta.

Nekem volt nagy hóbortom a vörös fürdőszoba, a kutyás történetet pedig már ismertettem. Mintha Taemin az én kedvemben járt volna látatlanban. Lehet, hogy őt is megviselte a szakítás?

Ezen nagyon sokat tűnődtem, így már az ujjaim kezdtek kiszívódni a sok vízben töltött időtől. Nemsokára kimásztam a kádból. Megtörülköztem, felvettem a pizsamát, majd óvatosan kinyitottam az ajtót, amin át kiosontam. Az emeleten két szoba volt. Mind a kettőbe bekukkantottam. Jinkié normálisan nézett ki, de Taemin ágya mellett egy érdekes dologra lettem figyelmes: egy szív alakú képkeretre. Gyorsan odasettenkedtem. Fogalmam sem volt, hogy a kíváncsiság vezérelt-e, vagy a féltékenység, de felemeltem a kicsiny tárgyat.

Én voltam rajta. A kép középiskolában készült, még azt is tudom, hogy a szakításunk napján.

Ez kezdett furcsa lenni. Taemin már-már betegesen rajongott értem...

Természetesen a kutya megint megtalált, és hangos ugatással jelezte ezt. Reagálni nem volt időm, az énekes ugyanis belépett a szobájába.

- Hát te? - kérdezte döbbenten.

- Körbenéztem - igyekeztem őszinte lenni, ezt pedig ő értékelte is a látszat alapján, ugyanis nem tűnt haragosnak.

- Rendben - lesütötte a szemeit, mire leraktam a képet.

- Azt hiszem, megyek a szobába... - mondtam. Kicsit bűntudatom volt a kutatás miatt.

- Csináltam kakaót. Persze, ha nem akarsz velem beszélgetni, akkor nem kell, de azt azért idd meg - már-már könyörgően nézett a szemeimbe. Nem tudtam mást tenni. Egyrészről sajnáltam őt, amiért ilyen magányos volt, és ez a csipogó játékkutya ölelte fel a szociális életét. Másrészről hálás voltam neki a mentésért, így kötelességemnek éreztem beszélni vele. Harmadrészt pedig nekem is jól esett volna egy kicsit csevegni.

- Akkor lenn megisszuk, és beszélgetünk - vágtam rá, miután magamban befejeztem a gondolatmenetet. Taemin szélesen elvigyorodott.

- Szuper!

Mosolyogva figyeltem, ahogy lesprintelt, én meg haladtam utána. Lenn már a kezembe nyomta a kakaót, majd lehuppant a fotelbe. Ölébe Mikrochip ugrott, így én kizárásos alapon a kanapéra kerültem. Belekortyoltam a meleg italba, és kifejezetten jól esett.

- Finom - mondtam.

- Ennek örülök. - biccentett Taemin - Hihetetlen, hogy a suli legjobb sportolója, Choi Minho kardiológus lett!

Remek beszédtéma volt. Két sasaeng találkozása...

- Igen, de jól döntöttem. Emberek életét mentem így meg - biccentettem. Taemin elmosolyodott.

- És mi van a focival? Még csinálod? - kérdezte, de megráztam a fejem. Bármennyire is szerettem a focit, nem játszottam többé.

- Azt a korszakot már lezártam magamban. Egyetem mellett amúgy sem volt időm játszogatni, de mostanában járok konditerembe, meg azelőtt eljártam Juhyeonnal futni, és egészségesen táplálkozunk. Egy átok jó nővel együtt lakni - a végén elmosolyodtam. Juhyeon mellett tényleg nem nagyon tudtam lustálkodni, hiszen mindig, mindenhova magával vitt, mert esténként járt futni, és félt egyedül. Talán a kettőnk örökmozgó tulajdonsága hozott minket ténylegesen össze.

- Pedig jól ment - sóhajtotta.

- Meg akartalak menteni. Féltem, hogy egyszer összeesel, és rossz kezekbe kerülsz - megvontam a vállam. Tulajdonképpen hálás voltam Taeminnek emiatt. Nélküle focista lennék.

- Ez kedves. - halványan elmosolyodott, majd lesütötte a szemeit - Figyelj, bocsánatot szeretnék kérni a szakítás miatt. Szerettelek, és nem voltam elég erős, hogy férfiként, tisztességesen szakítani tudjak veled. Mindig fel akartalak hívni, hogy ezt megbeszéljük, de féltem.

- Jogosan. Nagyon haragudtam rád - sóhajtottam.

- Sejtettem. Ezért nem is hívtalak találkozóra, hogy megbeszéljük ezt a szakítást. Bűntudatom volt, hogy ilyen pofátlan voltam veled - felpillantott, szemei csillogtak a könnytől. Láttam, hogy tényleg mindent megbánt, így elnéztem a hibáit. Végtére is lassan tíz év telt el az eset óta.

- Felejtsük el, ez egy régi sztori már - halványan elmosolyodtam, hátha bátorítom őt valahogy, de reménytelennek tűnt. Taemint ette a bűntudat, így témát kellett váltanom. Tekintetem megakadt az ablakon. Nem sokat lehetett látni, csak amikor villámlott. Az eső szinte ömlött, azt ezt kísérő hanghatások pedig az erős szél és a mély mennydörgésként jelentek meg. - Durva vihar tombol.

- Tudom, azért is mentem érted - kissé hátradőlt a fotelban, miközben a gigapatkányt simogatta.

- Miért nem rendes kutyád van? - kérdeztem tőle, mire felnevetett.

- Ez egy ősi kutyafajta, ráadásul lakásba való, és nem kell vele annyit foglalkozni.

Mosolyogva hallgattam, ahogy megpróbált rendesen beszélni, de nem tudott a röhögéstől. Ekkor mintha kissé feloldódott volna az eddigi nyomott hangulat.

- Ettől függetlenül aranyos.

- Igen, az. - Taemin megsimogatta a kutyája fülét - Neked van háziállatod?

- Nincs, de régi vágyam egy cica - mondtam. Egyébként macskás voltam többnyire, bár a kutyákkal is jól kijöttem. Tisztában voltam azzal, hogy egy cicus jobban elvan a lakásban, mint egy border collie, ami nagy vágyam volt gyerekkorom óta, így inkább nem is a kutyára voksoltam.

- A barátnőd nem engedi? - kérdezte Taemin. Nem igazán tudtam, hogy most az esetleges csajomra, vagy Juhyeon-ra célzott-e.

- Mármint Juhyeon? - kérdeztem a pontosítás kedvéért.

- Az, aki most is körülötted lebzselt.

Igen, Juhyeon.

- Nem az, hogy nem engedné, mert neki is volt már állata. A probléma az, hogy abba a kis szobába, ahol élünk, nem tudunk mást elhelyezni, csak halat - mondtam, bár éreztem, hogy ezzel nem igazán hatottam meg Taemint.

- Adtam neked egy csomó pénzt. Miért nem költözöl el? Figyelj, hallottam, hogy milyen körülmények között élsz, és ha gondolod, Akkor ide is költözhettek, de nem akarom, hogy nyomorogj.

Már majdnem jólesett az, amit mondott. Komolyan.

- Mi ott jól érezzük magunkat. Majd egyszer veszünk egy kicsi lakást is, de annak még nem jött el az ideje - mondtam, miután kiittam a maradék kakaóm utolsó cseppjét is.

- Ja, csak akkor költöztök, amikor esedékes lesz a családalapítás? Vagy miután összeházasodtatok? - pislogott. Hirtelen a torkomban akadt a levegő, és nem tudtam eldönteni, hogy ezt viccnek szánta-e, vagy ennyire idióta volt. Mindenesetre hangos röhögésben törtem ki, amit Mikrochip ideges ugatással kontrázott. Nem tehettem róla, nagyon vicces volt. Tudtam, hogy ő nem tudhatta, kivel voltam együtt, kivel nem, de reméltem, hogy nem felejtette el azt a fontos tényt, hogy meleg voltam, és a fiúkat szerettem, nem a lányokat. Sok időbe telt, mire lehiggadtam annyira, hogy rendesen beszélni tudjak.

- Nem a csajom - nyögtem ki végezetül, ami nem kicsit lepte meg Taemint.

- De mindig együtt vagytok... - próbálkozott, de leintettem.

- Igen, de neki barátnője van, én meg a fiúkat szeretem. Juhyeon a legjobb barátom. Egy nagyon nehéz korszakon segített át, aztán mellettem ragadt.

- Milyen nehéz korszakon? - pislogott értetlenül. Erre most mit mondhattam volna? Közöljem vele, hogy miatta depressziós voltam, veszélyesen lefogytam, elhanyagoltam magam, és az egyetemen a tanulásba temetkeztem? Azt, hogy annyira össze voltam törve, hogy soha sehova nem mentem, sőt, senkivel nem kommunikáltam? Azt, hogy ő kitartóan igyekezett feldobni a hangulatom? Vagy azt, hogy nélküle talán öngyilkos lettem volna a depressziótól?

- Nem fontos - közöltem vele végül. Taemin csak némán bólintott. Szerintem rájött arra, hogy miatta volt ez a nehéz korszak.

- Akkor nincs senkid? Vagy van pasid? - érdeklődött. Nem igazán értettem, mit akart pontosan, de válaszképp megráztam a fejem.

- Nincs senkim.

- Nekem sincs - vont vállat. Bár neki ezt nem mutattam, magamban ezt nagyon boldogan konstatáltam. Kifejezetten örültem annak, hogy senkije nem volt, így nyeregben éreztem magam. Mintha újra fellobbant volna bennem a remény lángja, hogy majd én leszek a pasija, és bearanyozom a napjait.

Csakhogy pont ezt akartam elkerülni. Tudtam, hogy még mindig szerettem őt, de rettegtem, hogy megun, s kidob.

- Értem. - éreztem, hogy itt kezdett elhalni a beszélgetés, így felálltam - Szerintem megyek aludni, ha nem baj.

- Nem, dehogy! Holnap eldoblak a munkahelyedre, így majd nem kell buszozgatnod - ő is azonnal felugrott, nem is foglalkozva Mikrochippel, aki ijedten próbált meg megkapaszkodni gazdája pólójában. Végül Taemin elkapta zuhanása utolsó pillanatában szegény kutyát.

- Nem kell, én korán kelek, majd valahogy hazasétálok - vontam vállat. Nagyon profin tudtam ám sétálni, mindig megtaláltam azt, amit kerestem, bár a legegyszerűbb útvonalakon is képes voltam eltévedni.

- Dehogyis! Ha már ide elrángattalak... - kezdett bele, de nem tudta folytatni, ugyanis egy erős villámlás kíséretében olyan hatalmasat dördült az ég, hogy én is majdnem szívrohamot kaptam, nemhogy Taemin, aki félt a viharoktól.

Mondanom sem kell, hogy a kutya azonnal ment ugatni az ablakot.

- Jól vagy? - kérdeztem. Taemin bólintott, bár még mindig remegett egy kicsit a keze. Persze, hogy nem volt jól, de nem mehettem oda, hogy megöleljem, vagy megnyugtatgassam, így jóéjszakát kívántam, majd felrobogtam Jinki szobájába.

Igaz, hogy bunkóságnak éreztem azt, amit tettem, de Taemin és én még csak köszönőviszonyban sem voltunk igazán. Most csak boldog volt az első koncertjétől, és elfelejtette, hogy már nem voltunk barátok. Meg semmik egymásnak.

Az éjjeliszekrényen találtam egy töltőt, így be is dugtam a telefonom. Írtam Juhyeonnak, hogy menjen el melegebb éghajlatra, vagy megölöm, meg a többieknek is hasonló szépeket. A legjobb barátom persze csak röhögős fejeket küldött, ezzel is kimutatva, hogy nem, egyáltalán nem sajnálta, hogy a volt pasimmal kellett osztoznom a lakáson, akit igazából el akartam felejteni, mintsem vele aludni. Pedig tudtam, hogy ez lesz. Nem is kellett sokat várnom. Fél kettőkor kopogtattak az ajtómon. Fáradtan nyitottam ki a szemeimet, ugyanis már félig aludtam. Természetesen azonnal megnéztem a telefonom. Nem töltődött, azaz megállt negyven százalékon. A tévé sem világított, szóval nem volt áram.

- Szabad - mormogtam, hogy a kedves kopogószellem (mert reméltem, hogy nem Taemin volt az) be tudjon jönni.

Sajnos csalódnom kellett.

Taemin benyitott, ölelgetve egy plüssállatot, amit tőlem kapott régen. Takaró és párna is volt a kezében, lábai között pedig az általam indirekt módon elnevezett kutyus szaladgált.

- Aludhatok itt? - kérdezte mindenféle kertelés nélkül az énekes. Nem akartam beleegyezni. Több okból sem, de ez mégis az ő lakása volt, nem az enyém, így ez az érv győzött.

- Persze - válaszoltam, azzal hátat fordítva neki megpróbáltam visszaaludni. Nem zavart, hogy mellém feküdt, majd betakaródzott. Pontosabban nem akartam, hogy zavarjon, így igyekeztem elterelni a gondolataimat, és Juhyeonra koncentrálni. A múltunkra, vagy valamire. Azonban ez nem sikerült. Nem tudtam elterelni a gondolataimat arról, ahogy hallgattam Taemin szuszogását. Akaratlanul is visszaemlékeztem a régi időkre, amikor mindig mellettem aludt el a régi ágyamban. Akkor is ugyanígy szuszogott mellettem, békésen, rám bízva az életét, ölelgetve a tőlem kapott plüssállatot. Mellettem mindig biztonságban érezte magát, ezért percek alatt képes volt elaludni. Most ugyanez volt. Taemin édesdeden húzta a lóbőrt, nem is foglalkozva a kinn tomboló viharral. Igaz, néha én azért megrezzentem, de legalább valaki tudott aludni…

Én majdnem egész éjjel fenn voltam, így a reggelem kifejezetten pocsékul indult. Kaptam egy üzenetet a főorvostól, hogy az egyik kardiológus lebetegedett, így be kellett ugranom. Természetesen már késésben indultam. Taemin még mindig aludt, és nem kelthettem fel. Ma este is valami műsorban fog szerepelni, így hagynom kellett aludni.

Tehát itt voltam én egy vadidegen lakásban valahol Szöulban buszjegy és pénz nélkül. Visszavettem a tegnapi ruhámat, majd huszonöt perc szitkozódás után végül a lift is kiengedett. Hamarosan valahogy az épületen kívülre jutottam, bár az utcán nem volt senki. Persze, kevés az olyan idióta, mint én, hogy vasárnap reggel nyolckor rohangászik fel-alá, mert késésben van, de ötlete sincs, hogy merre induljon.

Elővettem a telefonom, és hívtam az első opciót.

- Halló? – szólt bele a haverom félig alvó hangon.

- Szia! Figyelj, nem tudom, hogy hol vagyok, de mennem kell dolgozni, és Taemin alszik – hadartam.

- Juhyeon?

- Nem vagyok hajlandó vele beszélni…

- Jaj, Minho! Én éppen megyek ki egy néniért, nem tudok érted menni „nem tudom, hol vagyok”-ra. Ne hari, de még én is félig alszom. Ja, meg Kibum itt ül mellettem a kocsiban…

- A menedzser? – pislogtam. Fasza, Jonghyun felszedte Taemin menedzserét! Remek!

- Igen az, így most dolgom van…

- De behívtak dolgozni - nyafogtam, ám Jonghyun sajnos nem tudott segíteni. Szomorkodva raktam le a telefont. Seungwan ma nem dolgozott, így még vagy aludt, vagy Juhyeon közelében volt. Juhyeon meg semmiképp nem jöhetett szóba. Így maradtam egymagamra. Elindultam valamerre, és mindenhova betérve a kórházhoz vezető utat kerestem. Természetesen gyalog. Az emberek készségesen kisegítettek, még akkor is, ha hülyén néztek rám a távolság, és a közlekedési módom miatt. Ennek ellenére én nem adtam fel, és csak azért is bejutottam a munkahelyemre. Igaz, két órát kutyagoltam. Fáradtan léptem be az orvosi szoba ajtaján, ahol barátném ült, és olvasott. Csodálatos. Késtem, és még a csajszi is itt volt, nehogy egyszer rendesen ki tudjam magam morogni.

- Szia - dobtam le a dzsekimet. Még mindig vizes volt a tegnapi esőzésnek hála.

- Szia! Taemin eldobott? - pillantott fel. Telefonját lezárta, és már jött is egy ölelésre, de túlságosan haragudtam rá, így kikerültem azt.

- Nem. Sétáltam.

- De nála aludtál, ugye? - azonnal átváltott az aggódó anyuka üzemmódba. Szívem szerint most megszívattam volna, de nem tettem.

- Igen. De még aludt, amikor eljöttem.

- Miért nem hívtál engem?

- Mert azok után, hogy az elmúlt hónapok legnagyobb viharában otthagytál engem, hogy oldjam meg magamnak a hazajutást mindenféle pénz, vagy elég töltöttség hiányában, biztosan nem foglak téged hívni - mondtam. Öntöttem magamnak kávét.

- Bocs, de összehoztam neked egy remek estét - itt elmosolyodott.

- Nagyon remek volt. A kínos beszélgetést követően elmentem aludni, és végigaludtam az éjszakát - mormogtam.

- Mert esetlenek vagytok. Reggeliztél?

- Nem.

Juhyeon szemei elkerekedtek, majd a kezembe nyomott egy kis pénzt, hogy vegyek magamnak valamit. Nocsak, milyen gondoskodó lett hirtelen!

Természetesen elfogadtam az ajándékát, és le is rohantam reggelizni. Tudtam, hogy Juhyeon helyettem jött be, mert nem ő volt az ügyeletes a héten. Gondolom, őt is hívták, hogy hol vagyok, és jobbnak látta bejönni. Miután vettem egy szendvicset, visszasiettem, gyorsan megettem, és már száguldottam is a vizitre. Így aztán lassanként eltelt a napom. Igyekeztem csak a munkára koncentrálni, de nem akart menni. Taemin járt a fejemben akarva-akaratlanul. Egészen pontosan fél háromkor azonban Juhyeon megkeresett.

- Dr. Choi, vendége van - toppant be vigyorogva, ami eleve rossz sejtést keltett bennem.

- Köszönöm. - mondtam neki. Kisiettem a folyosóra, ahol egy érdekes vendég fogadott engem - Mr. Lee! Nocsak! Van valami panasza esetleg?

Taemin értetlenül pislogott. Kezei a háta mögött voltak, abban szorongathatott valamit, most meg még markolászta is. Kifejezetten elveszettnek tűnt. Biztos nem kapcsolta össze, hogy én orvosként szóltam hozzá, s nem Minhoként. Egy kicsi gondolkodás után elmosolyodott.

- Nincs, dr. Choi, köszönöm kérdését. Minhohoz jöttem.

Ez kicsit meglepett. Reméltem, hogy nem hagytam ott semmit, de azért én is hanyagoltam az orvosi oldalamat.

- Otthagytam valamit? - kérdeztem.

- Nem. Én csak... - itt letérdelt, mintha éppen a kezemet akarná megkérni. Most én pislogtam értetlenül, de vártam, hogy csináljon valamit - Minho, én sajnálom azt, ami a múltban történt. Szeretlek, és mindig is szerettelek. Kérlek, adj még egy esélyt! Mondd, lennél a pasim?

Eltátottam a számat, főleg, mikor előhúzta a háta mögül a nagy csokor vörös rózsát. A szívem egyre gyorsabban dobogott, mintha legalább a kezemet kérte volna meg. Tehát ő is így érzett... és látta, hogy én is. Csak álltam némán, mint egy szerencsétlen.

- Én... - kezdtem bele, de fogalmam sem volt, hogy mit kellene mondanom - figyelj, én is szeretlek, de... egyszer már leromboltad a bizalmam, összetörted a szívem, és megnyomorítottad a lelkem... nem tudom, hogy ezt bevállaljam-e megint...

Taemin az ajkába harapott, de ekkor folytattam, ugyanis nem ezt akartan kihozni a monológomból.

- De ha hajlandó vagy lassan felépíteni a kapcsolatunkat, akkor szerintem megpróbálhatjuk, mert amióta újra az életem része vagy, csak te jársz a fejemben - halványan elmosolyodtam. Taemin felpillantott, majd felpattant s a nyakamba vetette magát.

- Szuper! Akkor megvárlak, és majd munka után átcuccolunk hozzám. Hozhatod a barátnődet is! Aztán majd megbeszéljük, hogy mi nem tetszik neked a lakásban, azt majd átalakítjuk... - és sorolta. Nála ez volt a lassan haladás.

- Taemin, ez nem lassú. - adtam tudtára a problémámat - Mi lenne, ha ma munka után megvárnálak, és elmennénk kosarazni egyet? Eszünk valami kaját, és aztán hazamegyünk? Te a te lakásodba, én az enyémbe...

A zenész kicsit fintorgott, de végül bólintott. Nem mintha lett volna más választása.

- Jó, legyen így.

- Rendben van. Viszont nekem most mennem kell, mert dr. Choi itt dolgozik, és még a virágot is el kell raknom valahova. - azzal kivettem az említett csokrot a kezéből - Na, szia! És akkor délután találkozunk!

Taemin még mindig csak pislogott. Arra sem reagált, hogy sarkon fordultam. Fogalmam sem volt igazából, hogy mi történt körülöttem. Minden nagyon gyorsan játszódott le, hogy ötletem nem volt, mit tehetnék.

- Várj! - ekkor megragadta a karom, és szembe fordított magával. Még egyet pislantani sem tudtam, megéreztem Taemin ismerős ajkait a számon. Igaz, nem engedtem be a nyelvét, így a franciacsók elmaradt, de egy rendes csók azért elcsattant. Meglepve hajoltam el. Nem igazán ezt gondoltam lassú haladásnak.

- Hatkor végzem. Gyere értem a vállalathoz. Majd szólok, hogy engedjenek be, és akkor felveszel. Megadom a számom, jó? - kérdezte. Persze, azt nem ártott volna.

- Persze - odaadtam neki a telefonom, majd amíg ő az enyémbe pötyögött, addig én az övébe, aztán meg átküldtem neki a rendszámomat sms-ben.

- Szuper - eltette a saját készülékét, majd még egy puszit nyomott az arcomra. Ekkor már ténylegesen elváltak az útjaink.

- Na, mi van, Choi Rómeó hódít? - kuncogott Juhyeon az egyik ajtóban állva.

- Fogalmam sincs, hogy mi történt - pislogtam. Valóban nem volt sok dolog, amit össze tudnék kapcsolni. Egyszerűen kimaradt az agyam pár jelenetből.

- Összejöttetek - újságolta a lány.

- Ez jó... azt hiszem...

- Igen, az. Legalább nem fogsz mindig nyavalyogni. Jót tesz neked egy kapcsolat. Gratulálok! Örülök nektek - mosolygott, és még meg is ölelt. A haragudásom ellenére visszaöleltem őt. Elvégre neki köszönhettem, hogy Taemin és én újrakezdtük.

- Köszi mindent - suttogtam a fülébe. Finoman eltolt magától.

- Ebédszünetben megmasszírozhatod a talpam. Vagy holnap este. - ajánlotta fel ezt a lehetőséget vigyorogva. Nem tudtam mit válaszolni, mert folytatta: - Na, gyere, dr. Choi! Munkába!

Elmosolyodtam, majd miután vázába tettem a rózsáimat, visszamentem a termembe egy vizitre. Nem sokáig örülhettem magamnak, mert amint kijöttem onnan, máris rohannom kellett műteni egy most behozott asszonyt. Azonban még ott is vigyorogtam, hiszen összejöttem az első szerelmemmel, és nemsokára randevúm lesz vele.

 VÉGE