Egyre jobban siettem az üldözőim
elől végig az utcákon. Éreztem a heves szívverésem, és a levegőt is már csak
kapkodva tudtam a tüdőmbe juttatni. Talán gyorsabban futottam volna normális
esetben, de most képtelen voltam rá a sebem miatt, bár már kezdtem immunis
lenni a fájdalomra, ami a combomat mardosta. Szerencsére az emberek nagy része
inkább dolgozott hétköznap, így kevésbé volt zavaró az utcán való száguldozás. Még
mindig hallottam magam mögül a kiáltásokat, hogy álljak meg, de nem tehettem.
Küldetésem volt, és ezt a küldetést nem akadályozhatta meg semmi, még a józan
eszem sem. Ki bízott meg engem? Nem tudom, csak az álmomban jelent meg valaki,
valaki ismeretlen, és megparancsolta nekem, hogy hozzam el ezt a pergament. Annyira
valósnak tűnt, de mégis volt benne valami érdekes. Először csak nevettem rajta,
hiszen ilyen butaságot még soha nem hallottam, hogy egy vadidegennek hozzak el
valami ősi vackot, de az ismeretlen kifeszítette az íját, és rám lőtt, bár nem
láttam a nyilat. Hirtelen a semmiből víz bukkant fel, ami egy formává olvadt össze,
és egyenesen a jobb combomba fúródott. Vesszőként. Ekkor riadtam fel az
álomból. Nagyon valósnak tűnt, de szerencsére ez nem történt meg velem. Érdekes
módon éreztem a fájdalmat az adott helyen, bár valószínűleg csak bemeséltem
magamnak. Sajnos tévedtem. A takarót lerántva magamról kénytelen voltam szembesülni
egy hatalmas, véres sebbel. Felsikítottam a rémülettől. Csak egy álom volt! De
akkor miért volt itt a seb? Éreztem, hogy itt valami nem stimmelt. Nagyon nem
stimmelt. Körbenéztem a szobámban. Egy kék rongyot találtam magam mellett az alábbi
felirattal: „Tiéd a víz, vigyázz rá! És
kösd be ezzel a sebed!”
Így is cselekedtem, most pedig itt
vagyok, és éppen menekülök egy múzeumból lopott ősi pergamennel a hónom alatt. Talán
a leghihetetlenebb az volt, hogy mindez ma reggel történt, azonban az
ismeretlen nem adott nekem túl sok időt a pergamen megszerzéséhez. Igazán
találhatott volna valaki mást helyettem! A sebemnek köszönhetően már alig
láttam. Egy-két folt teljesen elsötétedett és kihagyott, ami zavart a
tájékozódásban. Mindemellett a vér átszínezte a kötést, és szinte éreztem, hogy
már tocsogott az a tengerkék valami a vörös folyadékban. A gyomrom néhány perce
kavarogni kezdett, egyre inkább hányingerem volt. Mi történik velem? Befordultam
az egyik utcán, hogy lerázzam a mögöttem haladó férfiakat. A park! Ott
elvegyülhetek. Illetve ott egy tavacska is, maximum beleugrom, és megvárom,
amíg elmennek. Mi lesz a pergamennel? Azt nem tudom. Talán a védődoboz, amiben
van, az megvédi őt. Elkezdtem cikk-cakkban kerülgetni az embereket, ezzel is
megzavarva az üldözőimet, akik továbbra sem adták fel. Rohantak utánam, és
ekkor rájöttem, hogy csak a tó segíthet rajtam. Egy kicsit még kacsáztam, végül
belevetettem magam a vízbe. Csak egy csobbanás hallatszott, és máris elmerültem
a mélységben. Hallottam az ordításaikat, hogy faggattak embereket, végül azt
is, hogy továbbmentek. Megkönnyebbülten felsóhajtottam magamban. Ki akartam
jönni a vízből, de az nem engedett. Kétségbeestem, és kapálódzni kezdtem a víz
alatt, azonban senki nem jött oda. Azt mondták, enyém a víz. Talán ez egy jel
volt arra, hogy hogyan fogok meghalni? Már nem kaptam levegőt, csak lebegtem a
víz alatt, majd lassan minden megszűnt körülöttem.
***
Amikor magamhoz tértem vártam, hogy
az idegen megjelenjen a pergamenért, De nem történt semmi. Álmodom vagy
meghaltam? Egy barlangban lehettem, de nem voltam benne egészen biztos. Igen
otthonosan lett berendezve, minden földből és fából készült, de nem akárhogy!
Ezek a fák éltek! Óvatosan körbenéztem az ágyon. Egy meghajolt fa volt az, zöld
leveleivel gondosan eltakarva az arcom a külvilágtól. Nyújtózkodni akartam, de
amint rendesen megmozdultam, kénytelen voltam a hasamhoz kapni. Még mindig
émelyegtem, sajnos nem lett jobb. Szinte éreztem, hogy hamarosan meg kell
céloznom egy mosdót, és nagyon reméltem, hogy ha ez megtörténik, akkor nem vér
fog kijönni a számon. Azt hiszem, akkor bekattannék. De… hogy kerültem ide? Nem
emlékeztem semmilyen barlangra a környéken, elvégre a fővárosban hol lennének
ilyen szép helyek? Hová vittek engem? És kicsoda?
- Látom, fenn vagy.
A hátam mögött szólalt meg valaki.
Nagyon mély, és dörmögős hangja volt, amitől összerezzentem. Nem akartam megszólalni,
nem mellesleg nem is nagyon tudtam. Először is, mert féltem attól, hogy nem
hang fog kijönni a torkomon, másodjára pedig nem ismertem ezt az idegen
öregembert, és féltem tőle. Abban biztos voltam, hogy ez nem egyezett meg azzal
a hanggal, amit az álmombeli emberke hallatott, szóval, még jobban megijedtem.
Hallottam a közeledő lépéseit, amiknek hatására megugrott a szívem a
félelemtől. Most fog megölni. Láttam, hogy mellém állt, vagyis inkább az ágyam
mellé. Komolyan mondom, olyan mozdulatot tett, mintha éppen le akarna ülni.
Csak hova? Semmi nem volt alatta, és szívem szerint felpattantam volna, hogy
segítsek neki, nehogy a földre üljön, mert nem látta a szék hiányát. Nem tudtam
megtenni. Annyira rosszul voltam, hogy beszélni sem tudtam. Ellenben a fickó
olyat tett, amitől elkerekedtem a szemeim. Igazából jobban meglepődtem, de nem
tudtam megmoccanni sem. A talajból hirtelen kinőtt egy sziklakupac, amire végül
kényelmesen ráült. Ezt hogyan csinálta? Csak bámultam őt, de nem akartam
ránézni az arcára.
- Hogy hívnak, vízalfa? – kérdezte.
Éreztem, hogy engem nézett, de még mindig csak a derekát bámultam. Eléggé
fiatalos ruha volt rajta, amit nem hittem volna egy ilyen öregemberről. Csak
nagyon lassan jutott el hozzám a kérdése. De… miért hívott így? Nem tudtam
megszólalni még mindig.
- Csináltam neked teát
gyógynövényekből, amelyek segítenek. Ne félj! Már itt vagyok veled.
- Tae… min – suttogtam erőtlenül a
nevemet.
- Minho vagyok, földalfa. Az volt a
küldetésem, hogy megtaláljam azt, aki táplál, és ez lennél te. A víz ugyanis
táplálja a földet. És még a nevünk is hasonlít. Gyere! Segítek felülni – azzal
éreztem, hogy valami benyúlt a hónaljam alá, és szép lassan ülőhelyzetbe emelt.
Elkerekedett szemekkel bámultam a faágakat magam alatt. Ezek után Minho a
kezembe nyomta a teáját. Remegve emeltem meg a kezem, és szürcsöltem bele ebbe
a furcsa, zöldszínű, mocsárra emlékeztető gusztustalan izébe. Mikor beleittam,
valami mintha belerobbant volna a számba. Olyan vashoz hasonló íze volt, vagy
talán vér… ráadásul a fura löttyből nem sokat éreztem, a nyelvbimbóim minden
vért kiválasztottak.
- Ez… vér? – pillantottam rá magam
előtt tartva a bögrét. Ekkor néztem csak Minho arcára, és elállt a lélegeztem.
Egyáltalán nem volt öreg, sőt, alig tűnt nálam idősebbnek! Hatalmas, sötétszínű
szemei voltak, de olyanok, mint egy őzikének. Nagyok és gyönyörűek. Arca pedig
nagyon barátságos volt. Láttam, amint bólintott.
- Egy alfának először vért kell
kapnia, különben meghal, ugyanis megöli a saját eleme. Tudod, az alfák is
vámpírok, de nincs szükségük vérre, csak amikor átváltoznak – magyarázta,
mintha mindent értenék.
- De… vámpírok nem léteznek.
- Léteznek. Mit gondolsz, kik
tartják fenn az ökoszisztémát? Nem mondta neked az álmodban a Vámpírfőnök?
- Nem – sütöttem le a szememet.
Újra belekortyoltam a teámba – semmit sem értek. Elmondanád, hogy mi folyik
itt? Milyen elem? Mi az az alfa? Miben másabb egy vámpír? Miért vagyok én alfa?
- Az embereket mindig is érdekelte,
hogy hogyan jöttünk a világra – sóhajtott fel Minho, aki még pasiszemmel is egy
istennek nézett ki – nincs értelmes magyarázat a Föld
kialakulására. Szerintük. Egy ősi mágus viszont megunta a magányt, és
megteremtett két férfit. Az első nagyon rosszra sikerült, önfejű volt és
tudatlan. Kíváncsi. Mindent tudni akart és hatalomvágya lett, ezért a mágus
Afrikába száműzte őt és csinált még egyet. Ő viszont engedelmeskedett neki
mindenben, cserébe viszont az első ember vérét kérte. A második ember sokkal
intelligensebb volt az előzőnél, ezért a mágus sokat teremtett az elsőből, akik
túl szerencsétlenek voltak ahhoz, hogy ellene forduljanak. A másik fajból
sokkal kevesebbet csinált, és mindegyik emberként születik. Hiszen az
intelligensebb faj akár ellene is fordulhat és legyőzheti őt. A vámpírt Ázsiába
száműzte, a távol keletre, hogy soha ne találkozzon a két faj. Mindketten
elkezdtek szaporodni. Az afrikaiak lettek az emberek, az ázsiaiak a vámpírok.
Azonban a vámpír nem nyugodott meg. Egyezséget kötött az öt elemmel, tehát a
földdel, a levegővel, a vízzel, a tűzzel, valamint a lélekkel, hogy őt és
gyermekeit szolgálják, cserébe egy idő után megölhetik az embert. Az öt elem
végül beleegyezett, és a Fővámpír odaadta az elemeit az öt legérettebb
társának. A többieknek kevesebbet adott, amelyekkel nem tudnak harcolni. A
mágus ekkorra már elment más helyekre, magukra hagyva az embereket és a
vámpírokat. Azonban mindkét teremtmény
először emberként jön a világra, és a legősibb vámpír kiválasztja, hogy melyik
lehet a saját fajához tartozó egyed. Az alfa az az öt legerősebb vámpír, akik
irányítják az elemeket, úgymond, ők a királyok. A többi vámpírok csak piti,
vérszívó dögök, amelyek emberek megölésével próbálják meg fenntartani az
ökoszisztémát. Hasonlítanak a történetekben lévőkre, de sokkal hatalmasabbak, mint
gondolnánk. A tudatlan emberek azonban túlszaporodtak, építkezni kezdek és
rombolni. A vámpírok gyengülnek, erőforrásaink ugyanis megcsappantak. Felbomlik
az ökoszisztéma, és ezek a tudatlan, hataloméhes állatok elfoglalják az egész
világot, ezért nekünk meg kell őket állítanunk. Tudnak a vámpírokról, de az
alfákat nem ismerik. És nem is ismerhetik meg, ugyanis az túl nagy háborúhoz
vezetne, és ők az erősebbek a fegyvereik miatt. Ezért mi elbújunk, és csendben
gyilkolunk.
- És honnan veszed, hogy alfa vagyok?
– kérdeztem remegve. Minho felsóhajtott.
- A combodon a félhold. Tengerkék.
Csak az alfák rendelkeznek elszínesedett félholddal. A többi vámpírnak a saját
bőrárnyalata, mintha csak ott egy folt rosszul égett volna le, vagy
bőrprobléma. Mindent értesz?
- Igen… azt hiszem. Azt honnan tudjuk,
hogy kik az alfák?
- Akik túl tökéletesek. Viszont
nagy szerencséd van, hogy a parkban megtaláltalak a halálod után. A víz nagyon
brutális, pont úgy, mint a tűz. A többi nem tud újra megölni, de ez a kettő
igen.
- Meg… meghaltam? – kérdeztem
megdöbbenve. Oké, eddig nem akadtam ki a hallottakon, de most kikészültem
idegileg. Meghaltam? Mi van?!
- Igen. Az elemed kipusztította az
emberi éned, és megerősödtél. Sokkal szívósabbá váltál, mint egy normális
ember. Ehhez viszont nagyon át kellett változnod, ami olyan öntudatlan
állapotba vitt, mintha meghalnál. Az elemed azonban vigyáz rád, nem hagyja,
hogy az agyad ne jusson oxigénhez. Szóval nem halsz meg teljesen, csak mi
hívjuk így, mert megváltozol. Tökéletes leszel – felállt. Elment valahova, de
még hallottam valami ilyesmit: - bár te nem tudnál tovább tökéletesedni.
Nagyon fájt a sebem, ami Minho
szerint tök jó, vagy legalábbis ezt vettem ki abból, amit mondott.
- Megkérdezhetem, hogy te hogyan
haltál meg? – kérdeztem, mire a srác hátrafordult – ja, meg a korod esetleg…
- Kilencvenegyben születtem.
Decemberben, de mégis az a hónap a gyengém. Olyan kihalt minden, ellenben tavasszal!
Minden él, újjáéled… nem lehetek boldogabb – mosolygott. Arca hirtelen
elkomorult, és elkezdett a semmibe bámulni – nagyjából egy éve volt, hogy a
Vámpírfőnök kiválasztott. Az volt a küldetésem, hogy menjek a hegyekbe az ott
elrejtett barlangrajzot megkeresni. A hegyen sétáltam, amikor hirtelen
beszakadt alattam a szikla, és magával sodort. Hosszasan csúsztam, míg végül be
nem zuhantam a fák közé, ahol a sok zúzódástól és töréstől eszméletemet
vesztettem. Mikor magamhoz tértem, mindenem fájt. Iszonyatos fájdalmaim voltak,
mikor azonban felpillantottam, megláttam a barlangrajzokat, amik egy szöveget
formáltak. Elolvastam, és így szereztem meg a jelenlegi tudásom nagy részét.
Olvastam, hogy vér kell, így kénytelen voltam megtámadni az első embert, akivel
összefutottam. A város szélén volt, és éppen sietett hazafelé. Öntudatlan
állapotban voltam, szinte odacsúsztam hozzá. Megsajnált, és lehajolt hozzám,
mire…
Vártam a folytatást, de hiába. Nem
mondott többet, de sejteni lehetett a történet végét. Minho többet szenvedett,
mint én, hiszen ő órákig egyedül volt, erőtlenül, míg én egyből megkaptam a
„túlélőcsomagot”.
- Én honnan kaptam vért?- kérdeztem
rémülten. Ugye nem ölt meg valakit miattam?
- Elvágtam a kezem, és csöpögtettem
neked vért a teádba. Másképp nem élted volna túl, és az volt a küldetésem, hogy
téged megmentselek – egy nagyot sóhajtott. Volt benne valami, ami túlságosan
tetszett benne. Mi volt az? Nem tudom, de néha furcsa érzés öntött el.
- És mindenkinek van évszaka?
- A földalfa a tavasz zöldszínű
jellel, a tűzalfa a nyár vörös jellel, a szélalfa az ősz sárga jellel te pedig
a tél kék jellel. A lélekalfa mindenhol megél, hiszen lelket minden évszakban
sokat talál. Az ő jele halványlila.
- Én kilencvenhármas vagyok –
mondtam neki, mire bólintott.
- Amíg átalakultál, volt időm
kinyomozni, hogy ki vagy te, szóval tudok rólad egyet s mást, csak nem akartam
rád ijeszteni.
Megdöbbentem. Erre nem számítottam,
hogy egy alfa még gondolatolvasó is legyen.
- Honnan tudod? – igyekeztem
megtudni, hogy mi a titka.
- Személyi igazolvány, útlevél, meg
kb. minden, ami nálad volt – mosolyodott el. Ismét leült mellém, és a kezembe
nyomott egy tálat – egyél! Biztosan éhes vagy.
Mikor nehézkesen megkóstoltam a
rament, amit a kezembe nyomott, el is felejtettem minden fájdalmamat. Lehet,
hogy csak éhes voltam?
- Neked is van ilyen jeled? - kérdeztem félénken. Minho bólintott.
- Zöld – ő is enni kezdett a saját
ételéből. Ja tényleg, már kérdeztem…- meg kell keresnünk a másik három alfát.
- Mikor? – kérdeztem rémülten. Még
nem éreztem magam elég jól ahhoz, hogy most hirtelen felpattanjak, és keressek
egy gyújtogatót, egy szélmágust, meg valakit, aki a lelkemet babrálja. Már ha
még van lelkem… Minho kipillantott a barlangból.
- Holnapután. Ma már késő van,
aludj te is, mert fel kell dolgoznod az információkat – mosolyodott el
visszanézve rám. Az ágyam lassan visszafektetett, és újabb gallyak emelkedtek
ki, amelyek leveleket formálva betakartak engem. Minho felállt. Mindenféle
köszönés nélkül felszívódott. Szóval, a földmágus a növényeket is tudja
irányítani?
- Hyung, te minden élőlényt tudsz
irányítani? – kérdeztem tőle. A hangja egészen közelről jött, de őt magát sehol
sem láttam.
- Tulajdonképpen igen. A növények
és állatok nem gondolkoznak úgy, mint egy ember, vagy egy vámpír, de az
utóbbiak sejtjeit is tudom befolyásolni. Minimálisan, és nagyon hamar
elgyengülök. Most viszont aludj te is. Jó éjszakát.
- És a lélekmágus? – kérdeztem
hirtelen.
- Ellene nincs elég erőm. Én csak
picit tudok irányítani embert, pont úgy, mint te, hiszen a vérből kinyered a
víz molekuláját – ezek után Minho elhallgatott.
***
Csodálatos dolog arra ébredni, hogy
a pasi, aki két napja megmentette az életed, most egy táskát hajít a gyomrodra,
amitől nem fog megjavulni a hányingered. Egyébként tegnap nem beszélgettünk,
mert csak ettem és aludtam, ami szerinte jó volt, mert átváltozik a testem. Én
kevésbé éreztem ezt jó dolognak, főleg, hogy nagyon rosszul voltam.
- Indulás van! Sooman papa szerint
a légvámpír és a tűzvámpír egy helyen rejtőzik, azonban a lelkünkért harcot
kell vívnunk. Gondolom, a lélekvámpír nem adja meg magát olyan könnyen, ezért
négyünknek kell vele szembeszállni.
- Ki az a Sooman papa? – ráncoltam
a homlokomat, miközben igyekeztem kimászni az ágyamból. Minho elmosolyodott.
- Aki kiválaszt minket, vagy más
néven a Vámpírfőnök. Gyere! Sietnünk kell, és neked még ki kell tanulni a
víznek való parancsolást a tüzes illető miatt, úgyhogy nem ártana kicsit aktívabbnak
lenned – Minho hirtelen felém fordult, aminek valamiért nagyon örültem. Nagy
szemei elkerekedtek és kicsit elfehéredett az arca. Pillanatokon belül
odaszaladt hozzám. Oké, én sem éreztem magam egy díjnyertes versenyagárnak, de
azért csak nem nézhettem ki ilyen rosszul.
- Hyung, minden oké? – kérdeztem,
mikor támogatóan félig átkarolt, hogy elkísérjen egy darabig, ami cuki volt
tőle, ha nem ugrana ki éppen a szívem a helyéről miatta. Öngyilkossági kísérlet
Taemin módra. Hagyd, hogy egy tökéletes, elbűvölő pasi úgy kísérgessen, mint
egy részeget.
- Velem igen, de te elég gyengének
tűnsz. Ha Sooman papa nem sürgetne a határidővel, azt mondanám, hogy még egy
napot pihenj. Nem tudsz valahonnan vizet fakasztani magadnak? Az talán segítene
regenerálódni, és nem néznél ki úgy, mint egy ókori zombi. Életveszélyesen le
vagy gyengülve, mert nem jutottál vízhez. Vagy… nem kaptál elég vért.
- Semmi ilyen – tiltakoztam, még
mielőtt Minho túlpörög az aggódásban, bár még mindig olyan kis lassú volt és
higgadt, aztán ki tudja, hogy milyen belül – csak az események.
- Azért inkább segítek neked.
Lehet, hogy még kellene vér… elvégre én akkor sokat vettem magamhoz, te viszont
nem.
- Hyung, te embervért vettél
magadhoz. Lehet, hogy az a baj, hogy te vámpír vagy, és csak embervér jó –
gondolkoztam hangosan.
- A túléléshez mindkettő jó, és
kikérem magamnak, hogy nem vámpír vagyok, hanem alfa. Ne alacsonyítsd le a
rendem!
- Bocsánat.
Minho csak elmosolyodott. Némán
kisegített a barlangjából. A föld egy pillanat alatt lassan elindult lefelé.
Persze, megijedtem, de amint ránéztem alfatársamra, kissé megnyugodtam, hiszen
ő irányította a földet, ráadásul itt is volt mellettem, úgyhogy nem kellett
izgulnom, csak nem öl meg. Olyan volt, mintha lifteznénk. Minho azt mondta, hogy
szükségem lenne az elememre. Segítene rajtam és az állapotomon. Ő viszont nem
tud vizet fakasztani, ezért nekem kell, de lövésem sincsen, hogy hogyan kell
csinálni. Mikor leereszkedtünk, Minho a kezembe nyomta a pergament. Kérdőn
rápillantottam a mellettem álló alfára.
- Amíg haladunk, addig olvasgasd,
megmutatja, hogy hogyan kell irányítani az elemed, és nagy szükségünk lesz rá.
De egyébként azt csinálja, amit gondolsz.
- Ezt most nem értem… - sütöttem le
a szemeimet. Kinyitottam a tekercset, miközben Minho mellett elindultam kifelé
az erdőből.
- Nézd, én most például egy
csodálatos élőlényre gondolok, akivel összetartozom. Szeretem őt, és a vörös
rózsa a szerelem jelképe – egy kicsit megmozgatta az egyik ujját, mire a
földből kinőtt egy gyönyörű, hatalmas rózsa. A tüskéi szinte eltűntek, és a
szára felcsavarodott Minho karjára, majd elvált a földtől – látod, elképzeltem
a világ egyik legszebb rózsáját, ami megjelent nekem, és megölte magát a
kedvemért. Tessék, a tied.
- Miért? – kérdeztem, rámeredve a
gyönyörű virágra. Minho elmosolyodott.
- Most kinek adjam? Te vagy itt, és
ez a hálám, amiért táplálsz engem, vagyis az elemed táplálja az enyémet.
Mosolyogva elvettem tőle, majd
kinyitottam a pergament és olvasgatni kezdtem azt. Minho nem hagyja, hogy elessek,
teljesen rábíztam magam. Unottan baktatott mellettem az utat formálva. Sajnos
néha kénytelen voltam ránézni. Olyan tökéletes volt, hogy az már fájt.
Visszatekintettem a pergamenre. Leírta ugyanazt, amit Minho mesélt nekem,
szóval ezt csak átfutottam a szememmel. Aztán hirtelen megakadt valamin a
tekintetem.
„ Irányítás,
Elemed bárhonnan megidézhető, amíg
ezen a bolygón vagy. Víz mindenhol van. Elsősorban vízi kígyóformát ölt, de
parancsodra akár víztölcsér, mi több, tengeri vihar alakzatot is képes
felvenni. Puszta gondolatoddal irányíthatod, de mozdulatokkal elősegítheted a
gyorsabb, pontosabb támadást, illetve használatot. Miután már nem gondolsz a
vízre, automatikusan tehetetlenné válik, illetve a földalfa segítségével
visszakerülhet oda, ahonnan jött.”
Többször is átolvastam, de nem
sokat értettem meg belőle. Majd Minho biztosan segít… továbbolvastam a
szöveget.
„ Társ
Minden alfának vagy egy társa,
amely egy állat. A víz elsősorban a kopoltyús illetve kétéltű, vagy vízben élő
állatoknak tud parancsolni. (halak, békák, delfinek), illetve a négy összekötő
elem (víz, tűz, föld, levegő) szintén kap egy-egy párt. Te vízalfa vagy, a
társad a föld, melynek életet adsz, aki cserébe megvéd téged. Kapcsolatotok
szorosabb lesz, mint a többi alfával.”
Szóval ezért keresett meg Minho,
ezért gyógyítgatott, és ezért próbál meg segíteni nekem. Én vagyok az
alfatársa. Még volt egy-két információ, de azok nem voltak annyira érdekesek.
Vajon ő tud arról, hogy társak vagyunk?
- Honnan tudjuk, hogy merre van a
tűz és a levegőalfa? – pillantottam fel hirtelen. Minho rám nézett.
- Sooman papa szerint tudni fogjuk.
Ne feledd, hogy a levegő az, ami benned van, hiszen a víz molekulája gázokból
áll. Tulajdonképpen a gyereke vagy, biztosan hazatalálsz. Szóval én arra megyek,
amerre te. Az ösztöneidben megbízom.
- De… én téged követlek – rémültem
meg, de Minho egy kedves fejrázással tudatta velem, hogy tévedek.
- Én megyek utánad. A víz elindult
valamerre, amelyet a földem megérzett. Még ha nem is irányítod őt direkt, segít.
Ne félj, csak bízz az elemedben! – egy pillanatra elhallgatott – mindent tudsz?
- Elméletben azt hiszem, igen.
Gyakorlatban közel sem biztos – mosolyodtam el.
- Amíg tudlak, megvédelek.
Minho kevesebb, mint negyvennyolc
óra alatt közelebb került hozzám, mint eddig bárki más. Immáron az utcán
sétáltunk, és nem tagadom, eléggé megbámultak az emberek. Gondolom, amikor
megtalált, akkor a barlangban rám dobott valamit a száraz ruhái közül, és nem
sokkal, de azért magasabb nálam. A ruhái lógtak rajtam, illetve még mindig
véres volt a nadrágom egy kicsit. Mármint Minho nadrágja. Nem tudtam, hogy
merre megyünk, de bíznom kellett az elememben. Egyébként teljesen csendben
haladtunk. Minho hirtelen megfogta a kezem, amitől ezerrel kezdett verni a
szívem. Oké, értem én, hogy az alfatársam, meg miegyebek, de még nem kellene
úgy éreznem iránta, mintha belé lennék zúgva, mert rohadtul nem vagyok.
Remélem. Még észbe sem kaptam, mire ő futni kezdett, magával rángatva engem.
Örültem, hogy eddig ment a sétálás, erre a legyengült testemmel száguldoznom
kellett. Ahogy futottunk, észrevettem egy nagyon hosszú lépcsőt. Ugye nem
gondolja komolyan, hogy én itt majd félholtan fogok lépcsőfokokon ugrálni? A
lábam alatt megemelkedett a talaj, a következő pillanatban pedig már repültem
totálisan egyedül. Minho feldobott a lépcső előtt. Ordítottam a félelemtől, és
eszembe sem jutott a víz segítsége. Minho ki fog nyírni. Éreztem, hogy zuhanni
kezdtem a lépcsőre. Meg fogok halni. Szemeimet becsuktam, de még mindig
halálfélelmem volt. Hirtelen, mintha fennakadtam volna valamin. Rettegve
nyitottam ki a szemem. Minho tartott a karjaiban, és eközben csúsztunk lefelé,
az eredeti kőlépcső ugyanis lejtővé változott, és Minho alatt pedig egy
kődeszka volt. Mikor leértünk, a társam letett a földre és visszavarázsolta a
lépcsőt. Wow. Én mikor fogok tudni valamit csinálni az elememmel?
- Tetszett? – mosolygott, mint egy
tejbe tök.
- Ha fogok tudni bánni az
elememmel, lefagyasztalak, a vízbe hajítalak, és amikor már majdnem meghaltál,
kihozlak onnan. Remélem, tetszeni fog – morogtam. Minho arca kissé elkomorult.
- Bocs, csak nagyon begyorsított az
elemed, és alig bírtam vele lépést tartani. De miért nem védted meg magad a
vízzel? – lassan elindult.
- Mert nem tudom használni az
elememet. És ha lennének itt emberek? Mit szóltak volna az akciózásodhoz? –
teljesen kiakadtam, de ő csak gyengéden megsimogatta az arcom, amitől megint
kezdtek dolgozni bennem a hormonok.
- Nincs itt senki, ne parázz. Látod
ott azt az öreg, kihalt épületet? -
mutatott az egyik irányba. Odanéztem. Egy gyár lehetett. Ablakai betörtek, és
eléggé elhagyatottan ácsorgott. Visszanéztem a társamra – Ott van a két alfa.
Idáig érezni lehet az aurájukat. Illetve nézz körbe! Mindenhol van valamilyen
égésnyom. Az emberek elátkozottnak hiszik ez a helyet, ezért kerülik.
- Na jó, és ezt te honnan veszed? –
forgattam a szemeimet. Minho rezzenéstelen arccal bámult.
- A föld mesélte.
Na, most nagyon röhögtem volna.
Persze! Csak úgy mesél egy darab kavics! Ennél jobb mesét ki sem találhatott
volna. Nem vagyok vámpír, csak biztosan kicsit sokat ittam és most a
mellékhatást élvezem. Ne aggódj, Taemin! Mindjárt felébredsz! Minho előrement én
meg mentem utána. Egyre hihetetlenebb dolgok történtek velem, csak valahol
elhagytam a józan eszem, és most tért vissza hozzám. Mindenesetre ezt már nem
akartam megosztani vele. A gyár bejáratánál hirtelen megállított. Jelezte, hogy
csendben legyek, majd lassan elindult. Megragadta a kezem. Elkezdett maga után
húzni. Miközben baktattunk a kihalt épületben, egyre rémesebb dolgokkal
találtuk magunkat szembe. Egyre szorosabban haladtunk kettesben, nekem
köszönhetően. Nagyon féltem. Először csak elégett testeket találtunk, vagy
éppen belilult arcúakat. Ezek meg fognak minket ölni! Minho közelebb vont
magához, így biztosan megérezte a remegésem. A következő pillanatban, mintha a
szél suttogta volna: „meghaltok, tűnjetek
innen, mert meghaltok!”
Minho még szorosabban fogta a
kezem. Tudtam, hogy ő is félt. Fel-le baktattunk a lépcsőkön kerülgetve a
hullákat. Hirtelen megállt, mintha elvesztette volna az irányt. Nem tudom, hogy
hol voltunk, de egy hatalmas, kétszárnyú ajtó állt zárva előttünk.
- Hyu… - nem bírtam befejezni,
egyszerűen fogta és betapasztotta a szám a gigantikus kezével.
- Maradj csendben – suttogta.
Levette a kezét – kövess!
Csak bámultam, ahogyan az
alfatársam legyőzte a félelmet magában, és benyitott a terembe. Némán
megindultam utána. Sötét volt. Túl sötét. Nem is láttam magam előtt őt.
- Álljatok meg ott, ahol vagytok! –
hallatszott egy hang nagyjából a terem végéből. Én megálltam, és szerintem
Minho is, de nem tudom. Remélem, nem akar kárt tenni magában, és nem
játszadozik az életünkkel.
- Honnan veszed, hogy nem vagyok
egyedül? – kérdezte ő. Összerezzentem, ugyanis szinte mellőlem jött a hang, és
mivel kiáltott, azt hiszem, kiszakadt a dobhártyám.
- Ketten szívjátok a levegőmet –
hallatszott egy másik hang is. Ketten vannak, ráadásul együtt. Semmi esélyünk
ellenük. Eddig azt hittem, hogy függetlenek egymástól, de ezek ki fognak minket
nyírni.
- Veletek vagyunk.
- Igazán? Bizonyítsd – az első hang
után kigyulladtak a falra kitámasztott fáklyák, amiknek eddig a létezésükről
sem tudtam. Minho automatikusan maga mögé tolt, hogy baj esetén védelmezni
tudjon. A háta mögül is tökéletesen láttam, amint az egyikőjük felénk nyújtotta
a kezét. Hirtelen hatalmas orkán kezdett el közeledni. Minho az ég felé
fordította a tenyerét, minek hatására védelmező földfal vett minket körül.
- Hyung, én félek – suttogtam,
hátamat a hátának simítva. Felém fordult. A kis kuckó néhol áteresztette a
fényt. Félhomályban láttam az arcát.
- Csak próbáld meg használni a
vizet. Minden rendben lesz – hirtelen lebontotta a falat. Ne, nem lehet ennyire
sötét!
- Ha védekezel, nem bizonyítasz –
szólalt meg a másik, és egy hatalmas lángcsóvát lőtt ki felénk. Ezt nekem
kellett volna felfognom, azonban túlságosan kétségbeestem. Megvolt az elmélet,
de a gyakorlatom… Most csak egy fal jött elő védelemként.
- Nem akarunk harcot! Alfák
vagyunk, pont, mint ti – válaszolt a hyungom, mire a másik kettő csak
felnevetett.
- Márpedig mi harcolni fogunk! –
jelentette ki a tüzes srác, és éppen támadott volna, amikor mellette két hatalmas
földdarab jelent meg. Körülölelték őt, és a srác testformáját felvéve
bebörtönözték őt, úgy, hogy csak a feje látszott ki. A másik kétségbeesetten
bámulta a jelenetet. Hirtelen elkapta a fejét, rövid időn belül elkezdett
felénk közeledni. Megremegtem, de Minho csak elmosolyodott. A szőke srác körül
rózsák nőttek, amelyek magukhoz szorították őt. Csapdába esett mindkettő
ellenfél.
- Elveszítettétek a harcot –
jelentette ki Minho.
- Eressz el! – lihegte a légalfa,
de minél jobban erőlködött, annál nagyobbak lettek a szárak és a tüskék is.
Rémülten a másikra nézett, aki szintén erőlködött, azonban nem tudott
kiszabadulni a börtönéből – Mit műveltél?
- A rózsáim a levegőddel
táplálkoznak, míg a föld immunis a tűzre. Tehetetlenek vagytok. Minho vagyok,
földalfa, a kissrác itt mellettem Taemin, vízalfa. Még kezdő, nem tudja
használni az elemét. Az volt a küldetésünk, hogy megtaláljuk a légalfát
valamint a tűzalfát. Amint látom, sikerült. Egyesülnünk kell, és legyőznünk a
lélekalfát. Most ti jöttök – Minho elengedte őket, a föld és a rózsa is
felszívódott.
- Jonghyun vagyok, tűzalfa, ő pedig
az alfatársam, Kibum. Sooman szólt, hogy valakik eljönnek minket megkeresni, de
csak akkor egyesülhetünk velük, ha legalább az egyikőjük méltó rá. Sokan
jöttek, elsősorban emberek, de csak ti éltétek túl. Valóban alfák vagytok.
- Azt a küldetést kaptuk, hogy le
kell győzni a legfelségesebb alfát – szólalt meg Kibum is. Odajött hozzánk,
ráadásul hihetetlenül gyors tempóban. Komolyan mondom, szerintem teleportált.
- Utána egyesítenünk kell az
erőnket, hogy fenntarthassuk az egyensúlyt. Mióta vagytok alfák? – bukkant fel
mellettünk Jonghyun is.
- Taemin-ah tegnapelőtt halt meg, belefulladt
a város közepén lévő park tavába. Én nagyjából egy éve, az első küldetésemkor a
hegyekben tartózkodtam és beszakadt alattam a föld.
- Én is egy éve, hyung pedig egy
éve és kilenc hónapja – mosolyodott el Kibum. Így nem is volt olyan rémisztő,
mint amilyennek először gondoltam – este volt, akkor mentem a közeli parkba,
aztán hirtelen elszorult a torkom és hyung mentett meg. Ő pedig beszaladt egy
égő házba és felgyulladt.
- Várj – emelte fel a kezét Minho –
te is a közeli parkban haltál meg?
- Igen. Kiskoromban sokat járkáltam
arra, leginkább ősszel. Néha láttam egy fura fiút, ő is folyton ott lézengett.
Aztán eltűnt évekkel ezelőtt. Érdekes, hogy ő mindig a fánál volt, azt
simogatta. Érdekes, hogy hyung is látta őt, csak ő nyaranta járkált oda.
- Én tavasszal. Mindig a padról
bámultam a fát. Most, hogy belegondolok tényleg ott volt folyton egy srác –
Minho összeráncolta a homlokát, utána felém fordult: - Te is jártál arra?
Bólintottam.
- Télen? – érdeklődött Kibum.
Megint bólintottam.
- Te is láttad a fura fiút? – vonta
fel a szemöldökét Jonghyun. Megint bólintottam. Nem értettem, hogy mi történt,
de ez ijesztő volt.
- Ő lesz a lélekalfa – suttogta
Kibum meglepetten. Hirtelen felcsillantak a szemei- már mindent értek!
Mindannyian ugyanott láttuk a fura srácot, a fánál. Az alfák évszakokat
képviselnek, kivéve a lélekalfa! Ő mindig ott volt a fánál, mi viszont csak a
saját évszakunkban. Nem értitek? Így jelezte Sooman, hogy mi vagyunk az alfái.
Mindannyian nagyokat pislogtunk.
Tényleg! Hiszen az a park összekötött minket! Nem találkozhattunk, mert
mindannyian a saját évszakunkban mentünk oda. Ekkor Jonghyun hirtelen
közbevágott:

Mindannyian leültünk a földre
gondolkodni. A jobboldalamon Minho, a balon pedig Key foglalt helyet, ezért
egyből csúsztam az alfatársam felé. A végén már teljesen hozzásimultam.
Felpillantottam, és kérdő tekintetével találtam magam szembe. Amolyan „cuki
vagyok, kérlek, ne bánts” nézéssel elmosolyodtam. Viszonozta ezt a gesztust,
majd elbámult a másik irányba. Eközben láttam Jonghyun és Kibum mindent sejtő
pillantását, amit nem tudtam mire vélni.
- Mi arra gondoltunk, hogy egy
kórház – szólalt meg a légalfa.
- A kórházban túl sok az ember.
Elég nehezen tudna feltűnésmentesen dolgozni – sóhajtott Minho. Ebben igaza
volt, mindannyian elkezdtünk bólogatni.
- Egy elhagyatott kórház? – vetette
fel Jonghyun, továbbra sem feladva a helyszínt.
- Nem sok olyan van Koreában, már
ha van egyáltalán – jelentette ki Key – de ezt már egyszer elvetettük. Viszont
lehetne egy erdő. Ott sok az élőlény.
- Az erdő inkább nekem való.
Szerintem a lélekalfa valami olyan helyen van, ahol tud parancsolni a
lelkeknek. Egy fa nem tud neki sokat adni – magyarázta Minho, és akkor beugrott
valami. Mintha minden összeállt volna.
- Egy… temető – suttogtam. Mindenki
rám nézett, mire kissé felbátorodva folytatni kezdtem az elméletemet: - ott
vannak emberi testek és lelkek is. Nem tesz kárt senkiben, mégis uralkodik.
- Ez jó – szólalt meg Kibum.
- Komolyan mondom, eddig azt
hittem, hogy néma vagy, de ezek szerint nem. Jó elmélet – dicsért meg
mosolyogva Jonghyun.
- Köszönöm.
- Oké, de rengeteg temető van. Azt
sem tudjuk, hogy egyáltalán ebben az országban van-e az őrtábora. Kellene
valami konkrétum – Minho tönkretette az idillt, hiszen meg sem dicsért,
egyszerűen másképp viselkedett, mint eddig.
- A halottak a földben vannak, nem?
Az elemed nem tudja érzékelni, hogy hol van természetfeletti erő? – érdeklődött
Jonghyun Minho szemébe nézve.
- Minél hamarabb találjuk meg,
annál jobb. Ne vesztegessük feleslegesen az időnket! –szólalt meg Kibum. Ebben mindannyian
igazat adtunk neki. Tényleg nem kellene itt ücsörögni, miközben egyesülnünk
kellene az ötödik alfával. Még mindig keveset értettem belőle, de Minho
jártasnak tűnt a témában, úgyhogy bíztam benne és megpróbáltam felnőttesen
gondolkozni, még akkor is, ha féltem ettől a szél-tűz párostól.
- Van itt nem messze tőlünk egy temető
– szólalt meg hirtelen Minho. A szemei zölden csillogtak, ami nagyon ijesztő
volt.
- Igen. Oda temették a világháború
során elhullott koreai és amerikai embereket, elsősorban katonákat – bólintott
Jonghyun. - Állítólag a szellemük visszatér kísérteni, ezért nem sokan
látogatják a környéket. A férfi, aki a sírokkal foglalkozott, eltűnt. Mindennap
hallani valamilyen halálsikolyt, néha egészen idáig elhallatszik. A katonák
tábornoka megátkozta a környéket, és azt mondta, hogy visszajön a hadseregével
együtt, ugyanis a lelkük nem tud távozni. De ez csak monda.
- Nem az - rázta a fejét Minho –
valami van ott, ugyanis ott tényleg
vannak lelkek.
Annyira megnyomta a tényleg szót, hogy felkaptam a fejem.
- Hyung, úgy érted, hogy… - kezdtem
bele, de félbeszakított. Hangja másmilyen volt, mintha el lenne varázsolva.
- Irányítják őket. Nem tudnak
megpihenni, mert folyton visszahívja őket valaki. Egy ember arra mászkál, és
beszél hozzájuk, ők pedig hallgatnak rá. Szerintem az az ember a lélekalfa
lesz. Vigyázni kell vele, a föld szerint ugyanis nagyon veszélyes.
- Van még valamilyen információd
róla? – kérdezte érdeklődve Kibum. Minho teljes szeme zöldben pompázott. Ez
normális? Hova tűnt a pupillája vagy az írisze? Mi van vele?
- Ott halt meg, amikor megtámadta
őt egy csapat szellem, majd elvették a lelkét. Mikor magához tért, megölte a
sírásót. Nem ke… – Minho szavai hirtelen megakadtak. Meg úgy egészében
ledermedt. Szeme halványlilán kezdett villogni. Hátravetődött, és ordítani
kezdett. Szemhéját igyekezett lezárni, de olyan volt, mintha megszállta volna
valami a testét. Rémülten próbáltam őt magához téríteni, de semmi. Mintha éppen
fulladozna, elkezdett kapkodni a levegőért.
- Nem kap levegőt! Meg fog
fulladni! – szemeimből könnyek potyogtak. Nem szoktam sírni, de halványan én is
átéreztem a fájdalmát. A légcsövem egy kicsit megszorult, és egyre lejjebb ment
ez az egész. Abban a pillanatban ott termett Minho másik oldalán Kibum. Nem
mondott semmit, egyszerűen fogta és felemelte a kezét. A másikkal pedig befogta
az alfatársam száját. Ekkor vettem észre, hogy elszíneződött a teste. Egyre
jobban kezdtem el félni, és átérezni a fájdalmát. A következő pillanatban Egy
megkönnyebbült sóhaj hagyta el Kibum száját. Minho elernyedve terült el a
földön, de a lelkem megnyugodott. Lefeküdtem mellé és átöleltem őt, miközben
arcomat a pólójába fúrtam. Nagyon megijesztett.
- Túl fogja élni. Valami benne volt
a testében, de szerencsére kiszedtem, és elég oxigénhez juttattam az agyát –
magyarázta a légalfa.
- Szerintetek ez… ő volt? –
kérdezte Jonghyun. Még közelebb bújtam a társamhoz, és reménykedtem, hogy nem.
Azonban Kibum szavaitól megrémültem.
- Valószínűleg, és ha ő volt, akkor
nagyon kell vigyáznunk vele. Azt javaslom, pihenjünk egy keveset.
***
Sajnos Minho az egészből semmire
sem emlékezett, csak annyi rémlett neki, hogy látta magával szemben a
lélekalfát. Utána homály. A jó hírem:
még mindig nem tudtam elsajátítani a vizet, amin Jonghyun nevetett, Kibum pedig
vigasztalt. Minho sokkos állapotba került, mikor elmondtuk neki, hogy mi
történt. Egyébként egészen jól megvoltunk négyen. A fiúk találtak nekem egy
ágyat, ahol aludhattam, Minho nagyon elcsöndesedett, de folyton mellettem volt,
Jonghyun és Kibum pedig gyakoroltak. Én nem tudom, sosem láttam egyiket sem
aludni. Napokig az elhagyatott gyárban voltunk, ott edzettek engem, nem sok
sikerrel. Általában Jonghyun lőtte felém a tüzet, de sajnos mindig Minho
mentett meg a felgyulladástól. Viszont sajnálatos módon az a nap is elérkezett,
amelyiknél el kellett indulnunk. Továbbra is a vizem elsajátítása nélkül.
Most pedig itt állunk a temető
kapujában, totálisan remegve. Minho úgy fogta a kezemet, mintha ő lenne a
félénk, kiskorú barátnőm, én pedig a nagy és erős férfi, aki megvédi őt a nem
létező szellemektől. Kibum csendben bújt Jonghyun mögé, aki kérdőn meredt ránk.
Senki nem mert megszólalni, sőt, Minho csak percenként közölte, hogy ő inkább
visszamegy és majd megvár minket, vagy ha nagy baj van, akkor talán segít. Irtó
rendes és hősies pasi, mondhatom. Kibum és én bólintottunk, ellenben Minho
hevesen rázta a fejét, nem mintha ez érdekelte volna a tűzalfát. Jonghyun kissé
félénken kinyitotta a kaput. Átkozottul nyikorgott, amitől az alfatársam
elkezdett mellettem remegni.
Kibum intett, és a tűzalfa után
belépett a temetőbe, mögöttük pedig mentem én magammal ráncigálva a félős
társam. Nem szólaltunk meg, ugyanis akkor felfigyelnének ránk, és az volt a terv,
hogy lesből támadunk. Elvégre le kell győznünk egy olyan alfavámpírt, aki
majdnem megölte a földalfát, holott az több kilométerre volt tőle. Egyre jobban
kezdtem félni, miközben eddig még semmi bajom nem volt. Nekem nem árthat egy
lélekalfa, nekem meg kell védenem a földalfámat, a társam, akivel
összetartozunk. Az említett személy úgy szorította a kezemet, hogy már kezdett
zsibbadni. Jonghyun és Kibum óvatosan mentek elöl szintén egymás kezét fogva,
minden apró neszre felkapták a fejüket, miközben én meg az alfatársam rettegve
mentünk mögöttük. Minho hirtelen megállt és a szívéhez kapott. Nem
szólalhattunk meg, nem állíthattam meg a másik két alfát, sőt, nem kérdezhettem
meg a társam az állapotáról. Tudtam, hogy nincs minden rendben, de akkor is…
Minho térdre csuklott. Megint csak kapkodott a levegőért. Leborultam hozzá és
átöleltem őt. Magamhoz szorítottam a fuldokló társam, hogy jelezzem, nincs
egyedül. Itt vagyok és vigyázok rá. Egyik kezével kétségbeesetten átölelte a
derekam. Szegényem remegett a félelemtől és a fájdalomtól.
- Hyung! – kiáltottam, hogy Kibum
meghallja. Nem akartam, hogy meghaljon Minho. Kell nekem, szükségem van rá, nem
engedhetem el őt. Nem tudnám elengedni őt. Háttal voltam a többieknek, de
hallottam a lépéseik közeledését. Futottak. Ezzel egy időben pedig egy
halványlila füstszerű valami közeledett felénk. Éreztem az egyre jobban
gyengülő szorítást, szemeimből elkezdtek folyni a könnyek. A lila füst hirtelen
emberi alakot váltott. Tenyerét felmutatva megállásra kényszerítette a
társainkat. Ő volt az a srác, akit láttam mindig a fánál! Arcán megjelent egy
ördögi vigyor.
- Nocsak, nocsak, üdvözöllek
titeket. Milyen kedves, hogy beugrottatok, és magatokkal hoztátok őt is – itt a
társamra mutatott – vele könnyebben győzök. A történelem megint megismétli
önmagát, mint eddig oly’ sok alkalommal tette. Mindig ugyanez megy.
- Mármint… micsoda? – ráncolta a
homlokát Jonghyun, mire a lélekalfa felnevetett.
- Kijelölik az öt alfát. Az egyik
kiscsaj, általában a víz vagy a levegő kerül a végére, de nem tudja
elsajátítani az elemét, mert kevés az ideje. Utána a lélekalfa a társává teszi
a földalfát. Ugyanis a növények mind élnek. Ilyen egyszerű ez. Azoknak is van
lelkük, amit irányíthatok, ezért a vezetőjüket is könnyen magam mellé állítom.
Ezek után két ilyen kis szerencsétlennel simán elbánunk, főleg, hogy az egyik
csaj, meg van egy ember, mert az utolsó nem tanult meg bánni az elemével. És
mivel nem sikerül az öt elem egyesülése, mind meghalunk, mert az alfák nem
tudnak egymás nélkül élni.
- Oké… de mi négy fiú vagyunk, nem
mellesleg, neked mi a jó abban, ha nem egyesülünk és meghalsz? – hallottam a
hátam mögül Kibum rémült hangját.
- Egyszer feladja a főnök, és akkor
szabadon garázdálkodhatok. Vagyis… garázdálkodhatunk – javította ki magát, majd
a társamra nézett. Minho abbahagyta a köhögést. Ellökött magától. Mikor
felállt, megláttam lilán izzani a szemét. A következő pillanatban megint
megemelkedett alattam a föld és egy hatalmas lendülettel a vadidegen lábaihoz
repített. Ő csak lehajolt hozzám – Nagyon szép vagy, és zsenge korú. Nem való
ez még neked. Maradj ki a nagyok játékából. A társad már úgyis az enyém, nem
tehetsz ez ellen semmit.
- De… ők alfatársak.
- Igen, azok. Ellenben a földalfa
befolyásolható. A növényeken keresztül irányítom a lelkét, így az érzései
elhalnak és mondhatni, hogy a szolgám lesz – itt már nem engem nézett, hanem a
bajtársaimat – egyébként Jinki vagyok. Szeretem megismerni az áldozataimat,
hogy haláluk után emlékezzenek az erőmre, amellyel elpusztítom őket immáron
három éve.
- Én Jonghyun vagyok, tűzalfa, a
társam Kibum, légalfa. A kisfiú Taemin és vízalfa, az meg ott Minho. Ez így fair.
Mi megtudtuk a neved, te is a miénket.
- Ez remek. Most pedig készüljetek
fel a halálotokra.
Jinki (vagy kicsoda) szemei szintén
halványlilák lettek. Kezét Kibum felé tartotta, aki hasonlóan Minhohoz, a
szívéhez kapott és összeesett. Felpattantam a helyemről és egyből feléjük
futottam. Jonghyun a fejével intett, hogy fussak tovább, ő pedig felkapta a
földről a fuldokló társát, és követett. Jinki ottmaradt, pont úgy, mint Minho. Egy
nagyobb sírcsoporthoz érve végül megálltam, és ekkor végérvényesen eluralkodott
rajtam a sírás. Már nem bírtam tovább menni, egyszerűen csak sírtam.
Elveszítettem a társamat, azt, akit imádok, akiben megbízom, aki mellett jól
érzem magam. És nem akarok meghalni! Élni akarok! Nekitámaszkodtam az egyik
sírnak.
- Ugye, tudod, hogy direkt nem
jönnek utánunk? Ők ráérnek, tudnak miből táplálkozni, mi viszont itt halálra
vagyunk ítélve – ült le mellém Jonghyun. Kibum még pihegett, de szerencsére rá
nincs olyan hatással Jinki, mint az én társamra. Hirtelen mellém csúszott és
átölelt. Igyekeztem visszatartani a sírásomat, de szinte lehetetlen volt. Azt
akartam, hogy Minho is itt legyen velünk.
- Kell egy terv – suttogta elég
hangosan ahhoz, hogy Jonghyun is felfigyeljen rá.
- Nekem van. Kicsit kockázatos, de
ugye az a cél, hogy a halálba küldjük ezt a rohadékot, viszont neki ott van
Minho, aki rettenetesen erős, ha úgy vesszük. Taemin sokat jelent neki és
fordítva, olyan a kapcsolatunk, mint a miénk. Szerintem szét kell őket
választanunk. Mivel Kibum-ah, te és én úgymond „lelketlen” dolgokat irányítunk,
miénk lesz Jinki. Taemin-ah, te pedig megpróbálod visszanyerni a társad. Minho
szeret téged, ez látszik minden egyes mozdulatából, nem ártana neked a világ
minden kincséért sem. Szóval, te eltereled Minho figyelmét, mi pedig kinyírjuk
az állatot. Bíznod kell az elemedben, és abban, hogy segít neked. Próbálj meg
hatni a társad érzelmeire.
- És mégis hogyan? – szipogva
elhajoltam a „kispárnámtól”.
- Smárold le.
- MI VAN? – kerekedtek el a
szemeim. Ez most ugye csak egy vicc?
- Figyelj, az alfatársaknál
általában az egyik lány, a másik fiú. Ahogyan Jinki is mondta, a víz és a
levegő csajos elem, vagyis ti vagytok a lányok. A társak között több is
kialakulhat, mint barátság, ugyanis vonzódni kezdenek egymáshoz, minden téren. Csak
próbáld meg megcsókolni.
- Jó – bólintottam. Ha ez volt az
ára annak, hogy túléljük, akkor megteszem.
- Ok. Te máshonnan bukkanj fel,
mint mi. Egy kicsit kússz arrébb, és amikor Jinki nem figyel, szaladj oda Minho
közelébe és csábítsd el, szépség – kacsintott sármosan Jonghyun, mire Kibum
dühében ellökte őt. Amíg ők egymással szenvedtek, addig én egy kicsit arrébb
csúsztam. Az elterelés pedig hamarosan
megkezdődött. Kibum és Jonghyun kiszáguldottak a sírok közül, felhergelve az
alfát. Gyorsan megkerestem a társamat. Minho a közelben bóklászott. Odaszaladtam
hozzá. Mikor már kezdtem a közelébe érni, hirtelen megfordult és a furcsa,
teljesen lila szemeivel rám nézett. Megállt bennem az ütő. Annyira más volt,
olyan rideg és lelketlen. A földből hatalmas darabok emelkedtek ki, hegyük mind
felém fordult.
- Hyung – suttogtam. Tettem egy
bátortalan lépést felé. Minho hátralépett – hyung, nekem azt mondtad, hogy
olyan vagy, mint a tavasz. Akkor születik minden újjá, akkor válsz te is
erősebbé. Viszont ez most nem te vagy, most téllé változtatott téged a lélekalfa.
Engedd meg, hogy kivezesselek a csapadékomból, hogy újra erőt adhassak neked.
Csak bízz bennem!
Minho megremegett. Az utolsó szónál
megfogtam a kezét. Nem támadott, a fegyverei porként zúdultak vissza az eredeti
helyükre. Átöleltem őt.

- Taemin-ah!
Felkaptam a fejem, mintha Kibum
kiáltását halottam volna. Gyorsan kitöröltem a könnyeket a szememből, de még
így is csak homályosan láttam. Jinki sietett felénk, biztosan azért, hogy újra
elvegye őt tőlem. Valamik ott világítottak mellette. Lelkek voltak. Szellemek.
- Víz… elvileg a parancsolód vagyok
– könyörögtem remegő hanggal – kérlek, segíts nekünk! Védj meg engem és Minho
hyungot. Ne hagyd, hogy ártsanak neki! Tehetetlen, vagy kérlek, tápláld a
földjét, hogy erősebb legyen és magához térhessen!
Jinki szellemei közeledtek felénk.
Ő maga higgadtabban sétált utánuk, mögötte Jonghyun éppen Kibumot ölelgette.
Szegény hyung, már megint megtalálta őt magának ez az állat. Az én vizem
azonban nem engedelmeskedett nekem. Kétségbeesve próbáltam meg felrázogatni a
társam, mindhiába. Nem! Ilyen nincs! Nem lehetek ennyire szerencsétlen! Nem
halhatunk meg! „Bárcsak… bárcsak lenne egy üvegbúra, vagy valami, ami megvéd
minket!”
Abban a pillanatban a földből
vízcsóvák bukkantak fel. Boldogan szökkentek a levegőbe. Hosszas játszadozás
után felvették a tökéletes búra alakját, ezzel megvédve minket a szellemektől.
Jinki megtorpant. Látni lehetett a
szemében az iszonyatos dühöt. A lelkek sorjában hagyták el a sírjaikat,
hatalmas, halálsikolyokat hallatva. Társamat átfordítottam, hogy fejjel felfelé
legyen, fejét pedig az ölembe tettem, miközben folyamatosan simogattam a
homlokát.
- Víz, kérlek, segíts nekem! Nem
tudom, hogy mit tegyek, de a társam haldoklik. Segíts rajta! – suttogtam. A
védelmező falamból kivált egy darab. Szétnyitottam Minho állát, így könnyedén
belefért a szájába, elérve a fontos szervekhez, hogy valamilyen szinten oxigént
kapjon Minho szervezete. Mikor felnéztem, Kibum kitárt karokkal bámult az ég
felé. Ekkor vettem észre a felhők gyors mozgását. Egy villám csapott bele az
egyik fába, utána Jonghyun a puszta gondolatával (vagy legalábbis gondolom,
hogy azzal) lassan átterelte a tüzet. Jinki felsikított a fájdalomtól, kétségbeesetten
üvöltözött, miközben újabb és újabb lángok érték a testét. Egy utolsó ordítás,
utána a lelkek egyszerre repültek vissza a helyükre, az ellenfél pedig
összeesett, és nem moccant meg. Ugyanekkor Minho légzése is nagyon legyengült.
- Köszönöm a segítséged, már
elmehetsz – suttogtam az elememnek. Megsimogattam a társam hófehér arcát.
- Taemin-ah! Minden rendben?
Megtámadott? – szaladt oda hozzám a másik két alfa. Kibum egyből letérdelt
mellém, és átölelt.
- Nem támadott meg, szerintem
várta, hogy segítsek neki, de véletlenül megöltem – újra előtört belőlem a
sírás, kezemet továbbra is Minho arcán tartva. Jonghyun odacsúszott hozzá és
megragadta a kezét.
- Megpróbálom felmelegíteni,
Kibum-ah, adj neki levegőt légy szíves! – intézkedett a rangidős. Az említett
személy elhajolt tőlem. Ekkor vettem észre a hatalmas sebeiket, amik rajtuk
tátongtak.
- Mi történt veletek? – kérdeztem
kétségbeesetten. Komolyan csak én nem sérültem meg?
- Jinki kiszívta a lelkünk egy
részét, ezzel az ő sebeit valahogy ránk ruházta. Ne aggódj miattunk, mi
meggyógyulunk, viszont a társadnak nem sok esélye van – Kibum megint levegőt
varázsolt Minho orrába.
- Egyre gyengébb – jelentette ki
Jonghyun – már alig érezni a szívverését.
- Igyekszem – Kibum a fogát
csikorgatva adott újabb löket levegőt neki. A szívverésem felgyorsult.
Tehetetlennek éreztem magam, hiszen a társam, akit az előbb megcsókoltam, itt
haldoklott és én nem tehettem semmit ez ellen.
- Nem értek a lelkekhez, de a te
módszered nem jó! – kiáltotta dühösen Jonghyun. Csak szorongatta Minho kezét.
Sajnos ő sem tudott segíteni. A társam egyre jobban gyengült. Éreztem. Ha meg
kellett volna tippelnem az életben maradási esélyeit, azt mondom, maximum egy
százalék.
- Fogd be a szádat! Én mindent
megteszek!
Még a melengetés sem használt.
Egyre jobban gyengült, a teste pedig hidegebb lett. Már szinte nem is
lélegzett. Nem halhat meg az én társam! Csak feszülten figyeltem, amint éppen
az életét próbálták megmenteni. Sajnos nem tudtam segíteni, csak ültem ott és
vártam, hogy megtörténjen a csoda. Minho feje az ölemben volt, én pedig
birizgáltam a gyönyörű, dús, sötétbarna haját.
- Én talán tudok segíteni –
hallottam meg Jinki hangját magam mellől. Összerezzentem. Nem úgy volt, hogy
megölték őt? Mit keres ez itt? Láttam, hogy nem csak én lepődtem meg, a srácok
is felkapták a fejüket.
- Te… te élsz? – kerekedtek el
Jonghyun szemei. Jinki csak felnevetett.
- Persze, hogy élek! Egy lélekalfát
nem lehet csak úgy megölni, hova gondoltok? Csak be kellett bizonyítanotok,
hogy készen álltok a társulásra. Mind a négyen bizonyítottatok, ezért én
veletek tartok. Most pedig engedjetek ide, mert ha meghal, nekünk is annyi.
Kibum és Jonghyun összenéztek,
gondolom, nem bíztak ebben a fazonban. Nekem személy szerint mindegy volt, csak
mentse meg Minho életét. Kezét a társam hasára helyezte és elkezdte simogatni
őt.
- Van esélye? – kérdezte Jonghyun.
Jinki egy darabig simogatta őt.
- Nagyon legyengült. Hatalmas
háború zajlik le benne. Megpróbál küzdeni, de nem sok esélye van – itt hirtelen
rám nézett – miattad küzd. Az a része, ami az öledben van, jobban harcol.
- Ez azt jelenti, hogy… –
suttogtam. Minho megpróbálja legyőzni saját magát, csak azért, hogy velem
lehessen? Megdobbant a szívem, a lelkem pedig egyszerűen kivirágzott.
- Te vagy az, aki táplálja őt. Te
vagy a víz, ő pedig a föld. Szüksége van rád, ezért ahol érintkezel vele, ott
erősebb. Mindent megteszek, és remélem, hogy sikerrel járok.
Elmosolyodtam. Én hiszek abban,
hogy Minho túl fogja élni. Küzdeni fog, mert mi itt vagyunk és segítünk neki. Minho
hirtelen megfeszült, szinte megugrott, utána elernyedt. Mi történt?
Megrémültem. Jinki szinte szembekerült vele, és felhúzta Minho szemhéját.
Elengedte.
- Mi történt? – érdeklődött
Jonghyun, de a lélekalfa csak megrázta a fejét.
- Nem tudom. Ilyet még sosem
csinált senki. Mindig meg tudtam őket menteni rendesen. Valami megakadályozza, hogy segítsek neki. Ha
hamarosan magához tér, akkor viszont Taemin… ugye?
- Igen – biccentettem.
- Taemin legyen az első, akit
meglát, hogy biztonságban érezze magát.
Ezek után kínos csend következett,
mindenki arra várt, hogy Minho magához térjen. Csak őt néztük. Tudtuk, hogy ha
nem éli túl, akkor mi is meghalunk, és túl jól alakultak a dolgok ahhoz, hogy
ez megtörténjen. Még csak meg sem moccantunk, egyedül én simogattam a szerelmem
homlokát. Azt hiszem, hívhatom annak.
- Láttátok? – kiáltott fel hirtelen
Jonghyun. Rásandítottunk, de ő csak nevetett – megmozdult! Láttam a kezén, hogy
megmozdult! Él! Biztosan él!
Minho szemhéja lassanként elkezdett
kinyílni. Felé hajoltam. Éreztem, amint könnyáztatta arcomat elöntötte a pír.
Elmosolyodtam.
- Szia – suttogta. Ő is
elmosolyodott.
- Szia hyung – potyogtak a
könnyeim. Magához tért! - Nagyon
aggódtam érted.
- Már élek. Ne aggódj!
- Fáj valamid?
- Egy kicsit a hasam, de túlélem.
Viszont, én nagyon büszke vagyok rád…
- Rám? Miért? – meglepődtem. Nem
tudtam, hogy miért lehetne rám büszke pont ő, holott ő védett meg engem, én
alig csináltam valamit.
- Eszméletemnél voltam, amikor egy
vízbúra emelkedett ki a földből. Ügyes vagy. Megvédtél. Köszönöm.
Ekkor realizálódott bennem minden.
Én megigéztem a vizet, hogy megvédhessem őt. Sikerült! Megigéztem a vizet!
- Tényleg, sikerült! Enyém a víz!
Minho hyung! Megcsináltuk!
- Az ég szerelmére, csókoljátok már
meg egymást! – fújtatott Jinki. Ránéztünk, mire ő csak kacsintott – ugyan,
mindketten akarjátok!
Elmosolyodva megint az ölemben lévő
fiúra néztem. Közelebb hajoltam hozzá. Lágyan megcsókoltam őt, Minho pedig
visszacsókolt.
***
Órák teltek el az eset óta. Minho
állapota kicsit javult, ezért úgy döntöttünk, hogy elmegyünk a vállalathoz,
ahol a vámpírokat őrzik. Jonghyun és Jinki a társamat támogatta oldalról, aki
még alig tudott járni, miközben Kibum és én lassan baktattunk mögöttük. Jinki
elmesélte, hogy kezdetben öt vámpír volt, és a lélekvámpír elhatározta, hogy
megkeresi a mágust, hogy legyőzhesse őt. A többiek ellene fordultak, ezért a
lélekvámpír megszökött. A többi vámpírnak alkalmazkodnia kellett, ezek lettek a
mostani alfák, vagyis mi. Az alkalmazkodott vámpíroknak nem volt szükségük
vérre, a leszármazottaknak viszont igen. Az alfák egyébként nem tudnak egymás
nélkül élni, ezért, ha nem sikerül egyesülniük, meghalnak. A legifjabb alfa
azonban sosem táplált őszinte szeretetet a társa iránt, ezért sosem volt benne
akarat, hogy megvédje őt. Szóval, a lélekvámpír megátkozta a többieket, hogy
addig egy lélekalfa se társuljon a többivel, amíg azok négyen meg nem mutatják
az erejüket. Mi azonban bizonyítottunk, és ezzel megtört az átok.
Egyébként Sooman papa is nagyot
nézett, amikor meglátta az ötfős csapatot. Nem hitte volna, hogy megcsináljuk. Jelen
pillanatban az SM Entertainment, koreai popcég ad nekünk otthont. Mindannyiunknak
van egy áltörténetünk, és vannak vámpírok, amelyek kapcsolatot tudnak
létrehozni egy elemmel. Ez mit takar? Nem irányítják őket, csak mondjuk egy
tűzvámpír az a tűz közelében gyorsabban regenerálódik. Ezek a vámpírok az
elemük szerint vannak csoportosítva így alakítva ki egy-egy popbandát.
Lee Taemin vagyok, vízalfa,
erősségem a tél évszak és így alakult meg a bandám, a SHINee, amely
alfavámpírokból áll. Ez az én történetem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése