.

.

2014. október 24., péntek

Alfasors



Egyre jobban siettem az üldözőim elől végig az utcákon. Éreztem a heves szívverésem, és a levegőt is már csak kapkodva tudtam a tüdőmbe juttatni. Talán gyorsabban futottam volna normális esetben, de most képtelen voltam rá a sebem miatt, bár már kezdtem immunis lenni a fájdalomra, ami a combomat mardosta. Szerencsére az emberek nagy része inkább dolgozott hétköznap, így kevésbé volt zavaró az utcán való száguldozás. Még mindig hallottam magam mögül a kiáltásokat, hogy álljak meg, de nem tehettem. Küldetésem volt, és ezt a küldetést nem akadályozhatta meg semmi, még a józan eszem sem. Ki bízott meg engem? Nem tudom, csak az álmomban jelent meg valaki, valaki ismeretlen, és megparancsolta nekem, hogy hozzam el ezt a pergament. Annyira valósnak tűnt, de mégis volt benne valami érdekes. Először csak nevettem rajta, hiszen ilyen butaságot még soha nem hallottam, hogy egy vadidegennek hozzak el valami ősi vackot, de az ismeretlen kifeszítette az íját, és rám lőtt, bár nem láttam a nyilat. Hirtelen a semmiből víz bukkant fel, ami egy formává olvadt össze, és egyenesen a jobb combomba fúródott. Vesszőként. Ekkor riadtam fel az álomból. Nagyon valósnak tűnt, de szerencsére ez nem történt meg velem. Érdekes módon éreztem a fájdalmat az adott helyen, bár valószínűleg csak bemeséltem magamnak. Sajnos tévedtem. A takarót lerántva magamról kénytelen voltam szembesülni egy hatalmas, véres sebbel. Felsikítottam a rémülettől. Csak egy álom volt! De akkor miért volt itt a seb? Éreztem, hogy itt valami nem stimmelt. Nagyon nem stimmelt. Körbenéztem a szobámban. Egy kék rongyot találtam magam mellett az alábbi felirattal: „Tiéd a víz, vigyázz rá! És kösd be ezzel a sebed!”
Így is cselekedtem, most pedig itt vagyok, és éppen menekülök egy múzeumból lopott ősi pergamennel a hónom alatt. Talán a leghihetetlenebb az volt, hogy mindez ma reggel történt, azonban az ismeretlen nem adott nekem túl sok időt a pergamen megszerzéséhez. Igazán találhatott volna valaki mást helyettem! A sebemnek köszönhetően már alig láttam. Egy-két folt teljesen elsötétedett és kihagyott, ami zavart a tájékozódásban. Mindemellett a vér átszínezte a kötést, és szinte éreztem, hogy már tocsogott az a tengerkék valami a vörös folyadékban. A gyomrom néhány perce kavarogni kezdett, egyre inkább hányingerem volt. Mi történik velem? Befordultam az egyik utcán, hogy lerázzam a mögöttem haladó férfiakat. A park! Ott elvegyülhetek. Illetve ott egy tavacska is, maximum beleugrom, és megvárom, amíg elmennek. Mi lesz a pergamennel? Azt nem tudom. Talán a védődoboz, amiben van, az megvédi őt. Elkezdtem cikk-cakkban kerülgetni az embereket, ezzel is megzavarva az üldözőimet, akik továbbra sem adták fel. Rohantak utánam, és ekkor rájöttem, hogy csak a tó segíthet rajtam. Egy kicsit még kacsáztam, végül belevetettem magam a vízbe. Csak egy csobbanás hallatszott, és máris elmerültem a mélységben. Hallottam az ordításaikat, hogy faggattak embereket, végül azt is, hogy továbbmentek. Megkönnyebbülten felsóhajtottam magamban. Ki akartam jönni a vízből, de az nem engedett. Kétségbeestem, és kapálódzni kezdtem a víz alatt, azonban senki nem jött oda. Azt mondták, enyém a víz. Talán ez egy jel volt arra, hogy hogyan fogok meghalni? Már nem kaptam levegőt, csak lebegtem a víz alatt, majd lassan minden megszűnt körülöttem.
***                                                                                                                  
Amikor magamhoz tértem vártam, hogy az idegen megjelenjen a pergamenért, De nem történt semmi. Álmodom vagy meghaltam? Egy barlangban lehettem, de nem voltam benne egészen biztos. Igen otthonosan lett berendezve, minden földből és fából készült, de nem akárhogy! Ezek a fák éltek! Óvatosan körbenéztem az ágyon. Egy meghajolt fa volt az, zöld leveleivel gondosan eltakarva az arcom a külvilágtól. Nyújtózkodni akartam, de amint rendesen megmozdultam, kénytelen voltam a hasamhoz kapni. Még mindig émelyegtem, sajnos nem lett jobb. Szinte éreztem, hogy hamarosan meg kell céloznom egy mosdót, és nagyon reméltem, hogy ha ez megtörténik, akkor nem vér fog kijönni a számon. Azt hiszem, akkor bekattannék. De… hogy kerültem ide? Nem emlékeztem semmilyen barlangra a környéken, elvégre a fővárosban hol lennének ilyen szép helyek? Hová vittek engem? És kicsoda?
- Látom, fenn vagy.
A hátam mögött szólalt meg valaki. Nagyon mély, és dörmögős hangja volt, amitől összerezzentem. Nem akartam megszólalni, nem mellesleg nem is nagyon tudtam. Először is, mert féltem attól, hogy nem hang fog kijönni a torkomon, másodjára pedig nem ismertem ezt az idegen öregembert, és féltem tőle. Abban biztos voltam, hogy ez nem egyezett meg azzal a hanggal, amit az álmombeli emberke hallatott, szóval, még jobban megijedtem. Hallottam a közeledő lépéseit, amiknek hatására megugrott a szívem a félelemtől. Most fog megölni. Láttam, hogy mellém állt, vagyis inkább az ágyam mellé. Komolyan mondom, olyan mozdulatot tett, mintha éppen le akarna ülni. Csak hova? Semmi nem volt alatta, és szívem szerint felpattantam volna, hogy segítsek neki, nehogy a földre üljön, mert nem látta a szék hiányát. Nem tudtam megtenni. Annyira rosszul voltam, hogy beszélni sem tudtam. Ellenben a fickó olyat tett, amitől elkerekedtem a szemeim. Igazából jobban meglepődtem, de nem tudtam megmoccanni sem. A talajból hirtelen kinőtt egy sziklakupac, amire végül kényelmesen ráült. Ezt hogyan csinálta? Csak bámultam őt, de nem akartam ránézni az arcára.
- Hogy hívnak, vízalfa? – kérdezte. Éreztem, hogy engem nézett, de még mindig csak a derekát bámultam. Eléggé fiatalos ruha volt rajta, amit nem hittem volna egy ilyen öregemberről. Csak nagyon lassan jutott el hozzám a kérdése. De… miért hívott így? Nem tudtam megszólalni még mindig.
- Csináltam neked teát gyógynövényekből, amelyek segítenek. Ne félj! Már itt vagyok veled.
- Tae… min – suttogtam erőtlenül a nevemet.
- Minho vagyok, földalfa. Az volt a küldetésem, hogy megtaláljam azt, aki táplál, és ez lennél te. A víz ugyanis táplálja a földet. És még a nevünk is hasonlít. Gyere! Segítek felülni – azzal éreztem, hogy valami benyúlt a hónaljam alá, és szép lassan ülőhelyzetbe emelt. Elkerekedett szemekkel bámultam a faágakat magam alatt. Ezek után Minho a kezembe nyomta a teáját. Remegve emeltem meg a kezem, és szürcsöltem bele ebbe a furcsa, zöldszínű, mocsárra emlékeztető gusztustalan izébe. Mikor beleittam, valami mintha belerobbant volna a számba. Olyan vashoz hasonló íze volt, vagy talán vér… ráadásul a fura löttyből nem sokat éreztem, a nyelvbimbóim minden vért kiválasztottak.  
- Ez… vér? – pillantottam rá magam előtt tartva a bögrét. Ekkor néztem csak Minho arcára, és elállt a lélegeztem. Egyáltalán nem volt öreg, sőt, alig tűnt nálam idősebbnek! Hatalmas, sötétszínű szemei voltak, de olyanok, mint egy őzikének. Nagyok és gyönyörűek. Arca pedig nagyon barátságos volt. Láttam, amint bólintott.
- Egy alfának először vért kell kapnia, különben meghal, ugyanis megöli a saját eleme. Tudod, az alfák is vámpírok, de nincs szükségük vérre, csak amikor átváltoznak – magyarázta, mintha mindent értenék.
- De… vámpírok nem léteznek.
- Léteznek. Mit gondolsz, kik tartják fenn az ökoszisztémát? Nem mondta neked az álmodban a Vámpírfőnök?
- Nem – sütöttem le a szememet. Újra belekortyoltam a teámba – semmit sem értek. Elmondanád, hogy mi folyik itt? Milyen elem? Mi az az alfa? Miben másabb egy vámpír? Miért vagyok én alfa?
- Az embereket mindig is érdekelte, hogy hogyan jöttünk a világra – sóhajtott fel Minho, aki még pasiszemmel is egy istennek nézett ki – nincs értelmes magyarázat a Föld kialakulására. Szerintük. Egy ősi mágus viszont megunta a magányt, és megteremtett két férfit. Az első nagyon rosszra sikerült, önfejű volt és tudatlan. Kíváncsi. Mindent tudni akart és hatalomvágya lett, ezért a mágus Afrikába száműzte őt és csinált még egyet. Ő viszont engedelmeskedett neki mindenben, cserébe viszont az első ember vérét kérte. A második ember sokkal intelligensebb volt az előzőnél, ezért a mágus sokat teremtett az elsőből, akik túl szerencsétlenek voltak ahhoz, hogy ellene forduljanak. A másik fajból sokkal kevesebbet csinált, és mindegyik emberként születik. Hiszen az intelligensebb faj akár ellene is fordulhat és legyőzheti őt. A vámpírt Ázsiába száműzte, a távol keletre, hogy soha ne találkozzon a két faj. Mindketten elkezdtek szaporodni. Az afrikaiak lettek az emberek, az ázsiaiak a vámpírok. Azonban a vámpír nem nyugodott meg. Egyezséget kötött az öt elemmel, tehát a földdel, a levegővel, a vízzel, a tűzzel, valamint a lélekkel, hogy őt és gyermekeit szolgálják, cserébe egy idő után megölhetik az embert. Az öt elem végül beleegyezett, és a Fővámpír odaadta az elemeit az öt legérettebb társának. A többieknek kevesebbet adott, amelyekkel nem tudnak harcolni. A mágus ekkorra már elment más helyekre, magukra hagyva az embereket és a vámpírokat.  Azonban mindkét teremtmény először emberként jön a világra, és a legősibb vámpír kiválasztja, hogy melyik lehet a saját fajához tartozó egyed. Az alfa az az öt legerősebb vámpír, akik irányítják az elemeket, úgymond, ők a királyok. A többi vámpírok csak piti, vérszívó dögök, amelyek emberek megölésével próbálják meg fenntartani az ökoszisztémát. Hasonlítanak a történetekben lévőkre, de sokkal hatalmasabbak, mint gondolnánk. A tudatlan emberek azonban túlszaporodtak, építkezni kezdek és rombolni. A vámpírok gyengülnek, erőforrásaink ugyanis megcsappantak. Felbomlik az ökoszisztéma, és ezek a tudatlan, hataloméhes állatok elfoglalják az egész világot, ezért nekünk meg kell őket állítanunk. Tudnak a vámpírokról, de az alfákat nem ismerik. És nem is ismerhetik meg, ugyanis az túl nagy háborúhoz vezetne, és ők az erősebbek a fegyvereik miatt. Ezért mi elbújunk, és csendben gyilkolunk.
- És honnan veszed, hogy alfa vagyok? – kérdeztem remegve. Minho felsóhajtott.
- A combodon a félhold. Tengerkék. Csak az alfák rendelkeznek elszínesedett félholddal. A többi vámpírnak a saját bőrárnyalata, mintha csak ott egy folt rosszul égett volna le, vagy bőrprobléma. Mindent értesz?
- Igen… azt hiszem. Azt honnan tudjuk, hogy kik az alfák?
- Akik túl tökéletesek. Viszont nagy szerencséd van, hogy a parkban megtaláltalak a halálod után. A víz nagyon brutális, pont úgy, mint a tűz. A többi nem tud újra megölni, de ez a kettő igen.
- Meg… meghaltam? – kérdeztem megdöbbenve. Oké, eddig nem akadtam ki a hallottakon, de most kikészültem idegileg. Meghaltam? Mi van?!
- Igen. Az elemed kipusztította az emberi éned, és megerősödtél. Sokkal szívósabbá váltál, mint egy normális ember. Ehhez viszont nagyon át kellett változnod, ami olyan öntudatlan állapotba vitt, mintha meghalnál. Az elemed azonban vigyáz rád, nem hagyja, hogy az agyad ne jusson oxigénhez. Szóval nem halsz meg teljesen, csak mi hívjuk így, mert megváltozol. Tökéletes leszel – felállt. Elment valahova, de még hallottam valami ilyesmit: - bár te nem tudnál tovább tökéletesedni.
Nagyon fájt a sebem, ami Minho szerint tök jó, vagy legalábbis ezt vettem ki abból, amit mondott.
- Megkérdezhetem, hogy te hogyan haltál meg? – kérdeztem, mire a srác hátrafordult – ja, meg a korod esetleg…
- Kilencvenegyben születtem. Decemberben, de mégis az a hónap a gyengém. Olyan kihalt minden, ellenben tavasszal! Minden él, újjáéled… nem lehetek boldogabb – mosolygott. Arca hirtelen elkomorult, és elkezdett a semmibe bámulni – nagyjából egy éve volt, hogy a Vámpírfőnök kiválasztott. Az volt a küldetésem, hogy menjek a hegyekbe az ott elrejtett barlangrajzot megkeresni. A hegyen sétáltam, amikor hirtelen beszakadt alattam a szikla, és magával sodort. Hosszasan csúsztam, míg végül be nem zuhantam a fák közé, ahol a sok zúzódástól és töréstől eszméletemet vesztettem. Mikor magamhoz tértem, mindenem fájt. Iszonyatos fájdalmaim voltak, mikor azonban felpillantottam, megláttam a barlangrajzokat, amik egy szöveget formáltak. Elolvastam, és így szereztem meg a jelenlegi tudásom nagy részét. Olvastam, hogy vér kell, így kénytelen voltam megtámadni az első embert, akivel összefutottam. A város szélén volt, és éppen sietett hazafelé. Öntudatlan állapotban voltam, szinte odacsúsztam hozzá. Megsajnált, és lehajolt hozzám, mire…
Vártam a folytatást, de hiába. Nem mondott többet, de sejteni lehetett a történet végét. Minho többet szenvedett, mint én, hiszen ő órákig egyedül volt, erőtlenül, míg én egyből megkaptam a „túlélőcsomagot”.
- Én honnan kaptam vért?- kérdeztem rémülten. Ugye nem ölt meg valakit miattam?
- Elvágtam a kezem, és csöpögtettem neked vért a teádba. Másképp nem élted volna túl, és az volt a küldetésem, hogy téged megmentselek – egy nagyot sóhajtott. Volt benne valami, ami túlságosan tetszett benne. Mi volt az? Nem tudom, de néha furcsa érzés öntött el.
- És mindenkinek van évszaka?
- A földalfa a tavasz zöldszínű jellel, a tűzalfa a nyár vörös jellel, a szélalfa az ősz sárga jellel te pedig a tél kék jellel. A lélekalfa mindenhol megél, hiszen lelket minden évszakban sokat talál. Az ő jele halványlila.
- Én kilencvenhármas vagyok – mondtam neki, mire bólintott.
- Amíg átalakultál, volt időm kinyomozni, hogy ki vagy te, szóval tudok rólad egyet s mást, csak nem akartam rád ijeszteni.
Megdöbbentem. Erre nem számítottam, hogy egy alfa még gondolatolvasó is legyen.
- Honnan tudod? – igyekeztem megtudni, hogy mi a titka.
- Személyi igazolvány, útlevél, meg kb. minden, ami nálad volt – mosolyodott el. Ismét leült mellém, és a kezembe nyomott egy tálat – egyél! Biztosan éhes vagy.
Mikor nehézkesen megkóstoltam a rament, amit a kezembe nyomott, el is felejtettem minden fájdalmamat. Lehet, hogy csak éhes voltam?
- Neked is van ilyen jeled?  - kérdeztem félénken. Minho bólintott.
- Zöld – ő is enni kezdett a saját ételéből. Ja tényleg, már kérdeztem…- meg kell keresnünk a másik három alfát.
- Mikor? – kérdeztem rémülten. Még nem éreztem magam elég jól ahhoz, hogy most hirtelen felpattanjak, és keressek egy gyújtogatót, egy szélmágust, meg valakit, aki a lelkemet babrálja. Már ha még van lelkem… Minho kipillantott a barlangból.
- Holnapután. Ma már késő van, aludj te is, mert fel kell dolgoznod az információkat – mosolyodott el visszanézve rám. Az ágyam lassan visszafektetett, és újabb gallyak emelkedtek ki, amelyek leveleket formálva betakartak engem. Minho felállt. Mindenféle köszönés nélkül felszívódott. Szóval, a földmágus a növényeket is tudja irányítani?
- Hyung, te minden élőlényt tudsz irányítani? – kérdeztem tőle. A hangja egészen közelről jött, de őt magát sehol sem láttam.
- Tulajdonképpen igen. A növények és állatok nem gondolkoznak úgy, mint egy ember, vagy egy vámpír, de az utóbbiak sejtjeit is tudom befolyásolni. Minimálisan, és nagyon hamar elgyengülök. Most viszont aludj te is. Jó éjszakát.
- És a lélekmágus? – kérdeztem hirtelen.
- Ellene nincs elég erőm. Én csak picit tudok irányítani embert, pont úgy, mint te, hiszen a vérből kinyered a víz molekuláját – ezek után Minho elhallgatott.
***
Csodálatos dolog arra ébredni, hogy a pasi, aki két napja megmentette az életed, most egy táskát hajít a gyomrodra, amitől nem fog megjavulni a hányingered. Egyébként tegnap nem beszélgettünk, mert csak ettem és aludtam, ami szerinte jó volt, mert átváltozik a testem. Én kevésbé éreztem ezt jó dolognak, főleg, hogy nagyon rosszul voltam.
- Indulás van! Sooman papa szerint a légvámpír és a tűzvámpír egy helyen rejtőzik, azonban a lelkünkért harcot kell vívnunk. Gondolom, a lélekvámpír nem adja meg magát olyan könnyen, ezért négyünknek kell vele szembeszállni.
- Ki az a Sooman papa? – ráncoltam a homlokomat, miközben igyekeztem kimászni az ágyamból. Minho elmosolyodott.
- Aki kiválaszt minket, vagy más néven a Vámpírfőnök. Gyere! Sietnünk kell, és neked még ki kell tanulni a víznek való parancsolást a tüzes illető miatt, úgyhogy nem ártana kicsit aktívabbnak lenned – Minho hirtelen felém fordult, aminek valamiért nagyon örültem. Nagy szemei elkerekedtek és kicsit elfehéredett az arca. Pillanatokon belül odaszaladt hozzám. Oké, én sem éreztem magam egy díjnyertes versenyagárnak, de azért csak nem nézhettem ki ilyen rosszul.
- Hyung, minden oké? – kérdeztem, mikor támogatóan félig átkarolt, hogy elkísérjen egy darabig, ami cuki volt tőle, ha nem ugrana ki éppen a szívem a helyéről miatta. Öngyilkossági kísérlet Taemin módra. Hagyd, hogy egy tökéletes, elbűvölő pasi úgy kísérgessen, mint egy részeget.
- Velem igen, de te elég gyengének tűnsz. Ha Sooman papa nem sürgetne a határidővel, azt mondanám, hogy még egy napot pihenj. Nem tudsz valahonnan vizet fakasztani magadnak? Az talán segítene regenerálódni, és nem néznél ki úgy, mint egy ókori zombi. Életveszélyesen le vagy gyengülve, mert nem jutottál vízhez. Vagy… nem kaptál elég vért.
- Semmi ilyen – tiltakoztam, még mielőtt Minho túlpörög az aggódásban, bár még mindig olyan kis lassú volt és higgadt, aztán ki tudja, hogy milyen belül – csak az események.
- Azért inkább segítek neked. Lehet, hogy még kellene vér… elvégre én akkor sokat vettem magamhoz, te viszont nem.
- Hyung, te embervért vettél magadhoz. Lehet, hogy az a baj, hogy te vámpír vagy, és csak embervér jó – gondolkoztam hangosan.
- A túléléshez mindkettő jó, és kikérem magamnak, hogy nem vámpír vagyok, hanem alfa. Ne alacsonyítsd le a rendem!
- Bocsánat.
Minho csak elmosolyodott. Némán kisegített a barlangjából. A föld egy pillanat alatt lassan elindult lefelé. Persze, megijedtem, de amint ránéztem alfatársamra, kissé megnyugodtam, hiszen ő irányította a földet, ráadásul itt is volt mellettem, úgyhogy nem kellett izgulnom, csak nem öl meg. Olyan volt, mintha lifteznénk. Minho azt mondta, hogy szükségem lenne az elememre. Segítene rajtam és az állapotomon. Ő viszont nem tud vizet fakasztani, ezért nekem kell, de lövésem sincsen, hogy hogyan kell csinálni. Mikor leereszkedtünk, Minho a kezembe nyomta a pergament. Kérdőn rápillantottam a mellettem álló alfára.
- Amíg haladunk, addig olvasgasd, megmutatja, hogy hogyan kell irányítani az elemed, és nagy szükségünk lesz rá. De egyébként azt csinálja, amit gondolsz.
- Ezt most nem értem… - sütöttem le a szemeimet. Kinyitottam a tekercset, miközben Minho mellett elindultam kifelé az erdőből.
- Nézd, én most például egy csodálatos élőlényre gondolok, akivel összetartozom. Szeretem őt, és a vörös rózsa a szerelem jelképe – egy kicsit megmozgatta az egyik ujját, mire a földből kinőtt egy gyönyörű, hatalmas rózsa. A tüskéi szinte eltűntek, és a szára felcsavarodott Minho karjára, majd elvált a földtől – látod, elképzeltem a világ egyik legszebb rózsáját, ami megjelent nekem, és megölte magát a kedvemért. Tessék, a tied.
- Miért? – kérdeztem, rámeredve a gyönyörű virágra. Minho elmosolyodott.
- Most kinek adjam? Te vagy itt, és ez a hálám, amiért táplálsz engem, vagyis az elemed táplálja az enyémet.
Mosolyogva elvettem tőle, majd kinyitottam a pergament és olvasgatni kezdtem azt. Minho nem hagyja, hogy elessek, teljesen rábíztam magam. Unottan baktatott mellettem az utat formálva. Sajnos néha kénytelen voltam ránézni. Olyan tökéletes volt, hogy az már fájt. Visszatekintettem a pergamenre. Leírta ugyanazt, amit Minho mesélt nekem, szóval ezt csak átfutottam a szememmel. Aztán hirtelen megakadt valamin a tekintetem.
„ Irányítás,
Elemed bárhonnan megidézhető, amíg ezen a bolygón vagy. Víz mindenhol van. Elsősorban vízi kígyóformát ölt, de parancsodra akár víztölcsér, mi több, tengeri vihar alakzatot is képes felvenni. Puszta gondolatoddal irányíthatod, de mozdulatokkal elősegítheted a gyorsabb, pontosabb támadást, illetve használatot. Miután már nem gondolsz a vízre, automatikusan tehetetlenné válik, illetve a földalfa segítségével visszakerülhet oda, ahonnan jött.”
Többször is átolvastam, de nem sokat értettem meg belőle. Majd Minho biztosan segít… továbbolvastam a szöveget.
„ Társ
Minden alfának vagy egy társa, amely egy állat. A víz elsősorban a kopoltyús illetve kétéltű, vagy vízben élő állatoknak tud parancsolni. (halak, békák, delfinek), illetve a négy összekötő elem (víz, tűz, föld, levegő) szintén kap egy-egy párt. Te vízalfa vagy, a társad a föld, melynek életet adsz, aki cserébe megvéd téged. Kapcsolatotok szorosabb lesz, mint a többi alfával.”
Szóval ezért keresett meg Minho, ezért gyógyítgatott, és ezért próbál meg segíteni nekem. Én vagyok az alfatársa. Még volt egy-két információ, de azok nem voltak annyira érdekesek. Vajon ő tud arról, hogy társak vagyunk?
- Honnan tudjuk, hogy merre van a tűz és a levegőalfa? – pillantottam fel hirtelen. Minho rám nézett.
- Sooman papa szerint tudni fogjuk. Ne feledd, hogy a levegő az, ami benned van, hiszen a víz molekulája gázokból áll. Tulajdonképpen a gyereke vagy, biztosan hazatalálsz. Szóval én arra megyek, amerre te. Az ösztöneidben megbízom.
- De… én téged követlek – rémültem meg, de Minho egy kedves fejrázással tudatta velem, hogy tévedek.
- Én megyek utánad. A víz elindult valamerre, amelyet a földem megérzett. Még ha nem is irányítod őt direkt, segít. Ne félj, csak bízz az elemedben! – egy pillanatra elhallgatott – mindent tudsz?
- Elméletben azt hiszem, igen. Gyakorlatban közel sem biztos – mosolyodtam el.
- Amíg tudlak, megvédelek.
Minho kevesebb, mint negyvennyolc óra alatt közelebb került hozzám, mint eddig bárki más. Immáron az utcán sétáltunk, és nem tagadom, eléggé megbámultak az emberek. Gondolom, amikor megtalált, akkor a barlangban rám dobott valamit a száraz ruhái közül, és nem sokkal, de azért magasabb nálam. A ruhái lógtak rajtam, illetve még mindig véres volt a nadrágom egy kicsit. Mármint Minho nadrágja. Nem tudtam, hogy merre megyünk, de bíznom kellett az elememben. Egyébként teljesen csendben haladtunk. Minho hirtelen megfogta a kezem, amitől ezerrel kezdett verni a szívem. Oké, értem én, hogy az alfatársam, meg miegyebek, de még nem kellene úgy éreznem iránta, mintha belé lennék zúgva, mert rohadtul nem vagyok. Remélem. Még észbe sem kaptam, mire ő futni kezdett, magával rángatva engem. Örültem, hogy eddig ment a sétálás, erre a legyengült testemmel száguldoznom kellett. Ahogy futottunk, észrevettem egy nagyon hosszú lépcsőt. Ugye nem gondolja komolyan, hogy én itt majd félholtan fogok lépcsőfokokon ugrálni? A lábam alatt megemelkedett a talaj, a következő pillanatban pedig már repültem totálisan egyedül. Minho feldobott a lépcső előtt. Ordítottam a félelemtől, és eszembe sem jutott a víz segítsége. Minho ki fog nyírni. Éreztem, hogy zuhanni kezdtem a lépcsőre. Meg fogok halni. Szemeimet becsuktam, de még mindig halálfélelmem volt. Hirtelen, mintha fennakadtam volna valamin. Rettegve nyitottam ki a szemem. Minho tartott a karjaiban, és eközben csúsztunk lefelé, az eredeti kőlépcső ugyanis lejtővé változott, és Minho alatt pedig egy kődeszka volt. Mikor leértünk, a társam letett a földre és visszavarázsolta a lépcsőt. Wow. Én mikor fogok tudni valamit csinálni az elememmel?
- Tetszett? – mosolygott, mint egy tejbe tök.
- Ha fogok tudni bánni az elememmel, lefagyasztalak, a vízbe hajítalak, és amikor már majdnem meghaltál, kihozlak onnan. Remélem, tetszeni fog – morogtam. Minho arca kissé elkomorult.
- Bocs, csak nagyon begyorsított az elemed, és alig bírtam vele lépést tartani. De miért nem védted meg magad a vízzel? – lassan elindult.
- Mert nem tudom használni az elememet. És ha lennének itt emberek? Mit szóltak volna az akciózásodhoz? – teljesen kiakadtam, de ő csak gyengéden megsimogatta az arcom, amitől megint kezdtek dolgozni bennem a hormonok.
- Nincs itt senki, ne parázz. Látod ott azt az öreg, kihalt épületet?  - mutatott az egyik irányba. Odanéztem. Egy gyár lehetett. Ablakai betörtek, és eléggé elhagyatottan ácsorgott. Visszanéztem a társamra – Ott van a két alfa. Idáig érezni lehet az aurájukat. Illetve nézz körbe! Mindenhol van valamilyen égésnyom. Az emberek elátkozottnak hiszik ez a helyet, ezért kerülik.
- Na jó, és ezt te honnan veszed? – forgattam a szemeimet. Minho rezzenéstelen arccal bámult.
- A föld mesélte.
Na, most nagyon röhögtem volna. Persze! Csak úgy mesél egy darab kavics! Ennél jobb mesét ki sem találhatott volna. Nem vagyok vámpír, csak biztosan kicsit sokat ittam és most a mellékhatást élvezem. Ne aggódj, Taemin! Mindjárt felébredsz! Minho előrement én meg mentem utána. Egyre hihetetlenebb dolgok történtek velem, csak valahol elhagytam a józan eszem, és most tért vissza hozzám. Mindenesetre ezt már nem akartam megosztani vele. A gyár bejáratánál hirtelen megállított. Jelezte, hogy csendben legyek, majd lassan elindult. Megragadta a kezem. Elkezdett maga után húzni. Miközben baktattunk a kihalt épületben, egyre rémesebb dolgokkal találtuk magunkat szembe. Egyre szorosabban haladtunk kettesben, nekem köszönhetően. Nagyon féltem. Először csak elégett testeket találtunk, vagy éppen belilult arcúakat. Ezek meg fognak minket ölni! Minho közelebb vont magához, így biztosan megérezte a remegésem. A következő pillanatban, mintha a szél suttogta volna: „meghaltok, tűnjetek innen, mert meghaltok!”
Minho még szorosabban fogta a kezem. Tudtam, hogy ő is félt. Fel-le baktattunk a lépcsőkön kerülgetve a hullákat. Hirtelen megállt, mintha elvesztette volna az irányt. Nem tudom, hogy hol voltunk, de egy hatalmas, kétszárnyú ajtó állt zárva előttünk.
- Hyu… - nem bírtam befejezni, egyszerűen fogta és betapasztotta a szám a gigantikus kezével.
- Maradj csendben – suttogta. Levette a kezét – kövess!
Csak bámultam, ahogyan az alfatársam legyőzte a félelmet magában, és benyitott a terembe. Némán megindultam utána. Sötét volt. Túl sötét. Nem is láttam magam előtt őt.
- Álljatok meg ott, ahol vagytok! – hallatszott egy hang nagyjából a terem végéből. Én megálltam, és szerintem Minho is, de nem tudom. Remélem, nem akar kárt tenni magában, és nem játszadozik az életünkkel.
- Honnan veszed, hogy nem vagyok egyedül? – kérdezte ő. Összerezzentem, ugyanis szinte mellőlem jött a hang, és mivel kiáltott, azt hiszem, kiszakadt a dobhártyám.
- Ketten szívjátok a levegőmet – hallatszott egy másik hang is. Ketten vannak, ráadásul együtt. Semmi esélyünk ellenük. Eddig azt hittem, hogy függetlenek egymástól, de ezek ki fognak minket nyírni.
- Veletek vagyunk.
- Igazán? Bizonyítsd – az első hang után kigyulladtak a falra kitámasztott fáklyák, amiknek eddig a létezésükről sem tudtam. Minho automatikusan maga mögé tolt, hogy baj esetén védelmezni tudjon. A háta mögül is tökéletesen láttam, amint az egyikőjük felénk nyújtotta a kezét. Hirtelen hatalmas orkán kezdett el közeledni. Minho az ég felé fordította a tenyerét, minek hatására védelmező földfal vett minket körül.
- Hyung, én félek – suttogtam, hátamat a hátának simítva. Felém fordult. A kis kuckó néhol áteresztette a fényt. Félhomályban láttam az arcát.    
- Csak próbáld meg használni a vizet. Minden rendben lesz – hirtelen lebontotta a falat. Ne, nem lehet ennyire sötét!
- Ha védekezel, nem bizonyítasz – szólalt meg a másik, és egy hatalmas lángcsóvát lőtt ki felénk. Ezt nekem kellett volna felfognom, azonban túlságosan kétségbeestem. Megvolt az elmélet, de a gyakorlatom… Most csak egy fal jött elő védelemként.
- Nem akarunk harcot! Alfák vagyunk, pont, mint ti – válaszolt a hyungom, mire a másik kettő csak felnevetett.
- Márpedig mi harcolni fogunk! – jelentette ki a tüzes srác, és éppen támadott volna, amikor mellette két hatalmas földdarab jelent meg. Körülölelték őt, és a srác testformáját felvéve bebörtönözték őt, úgy, hogy csak a feje látszott ki. A másik kétségbeesetten bámulta a jelenetet. Hirtelen elkapta a fejét, rövid időn belül elkezdett felénk közeledni. Megremegtem, de Minho csak elmosolyodott. A szőke srác körül rózsák nőttek, amelyek magukhoz szorították őt. Csapdába esett mindkettő ellenfél.
- Elveszítettétek a harcot – jelentette ki Minho.
- Eressz el! – lihegte a légalfa, de minél jobban erőlködött, annál nagyobbak lettek a szárak és a tüskék is. Rémülten a másikra nézett, aki szintén erőlködött, azonban nem tudott kiszabadulni a börtönéből – Mit műveltél?
- A rózsáim a levegőddel táplálkoznak, míg a föld immunis a tűzre. Tehetetlenek vagytok. Minho vagyok, földalfa, a kissrác itt mellettem Taemin, vízalfa. Még kezdő, nem tudja használni az elemét. Az volt a küldetésünk, hogy megtaláljuk a légalfát valamint a tűzalfát. Amint látom, sikerült. Egyesülnünk kell, és legyőznünk a lélekalfát. Most ti jöttök – Minho elengedte őket, a föld és a rózsa is felszívódott.
- Jonghyun vagyok, tűzalfa, ő pedig az alfatársam, Kibum. Sooman szólt, hogy valakik eljönnek minket megkeresni, de csak akkor egyesülhetünk velük, ha legalább az egyikőjük méltó rá. Sokan jöttek, elsősorban emberek, de csak ti éltétek túl. Valóban alfák vagytok.
- Azt a küldetést kaptuk, hogy le kell győzni a legfelségesebb alfát – szólalt meg Kibum is. Odajött hozzánk, ráadásul hihetetlenül gyors tempóban. Komolyan mondom, szerintem teleportált.
- Utána egyesítenünk kell az erőnket, hogy fenntarthassuk az egyensúlyt. Mióta vagytok alfák? – bukkant fel mellettünk Jonghyun is.
- Taemin-ah tegnapelőtt halt meg, belefulladt a város közepén lévő park tavába. Én nagyjából egy éve, az első küldetésemkor a hegyekben tartózkodtam és beszakadt alattam a föld.
- Én is egy éve, hyung pedig egy éve és kilenc hónapja – mosolyodott el Kibum. Így nem is volt olyan rémisztő, mint amilyennek először gondoltam – este volt, akkor mentem a közeli parkba, aztán hirtelen elszorult a torkom és hyung mentett meg. Ő pedig beszaladt egy égő házba és felgyulladt.
- Várj – emelte fel a kezét Minho – te is a közeli parkban haltál meg?
- Igen. Kiskoromban sokat járkáltam arra, leginkább ősszel. Néha láttam egy fura fiút, ő is folyton ott lézengett. Aztán eltűnt évekkel ezelőtt. Érdekes, hogy ő mindig a fánál volt, azt simogatta. Érdekes, hogy hyung is látta őt, csak ő nyaranta járkált oda.
- Én tavasszal. Mindig a padról bámultam a fát. Most, hogy belegondolok tényleg ott volt folyton egy srác – Minho összeráncolta a homlokát, utána felém fordult: - Te is jártál arra?
Bólintottam.
- Télen? – érdeklődött Kibum. Megint bólintottam.
- Te is láttad a fura fiút? – vonta fel a szemöldökét Jonghyun. Megint bólintottam. Nem értettem, hogy mi történt, de ez ijesztő volt.
- Ő lesz a lélekalfa – suttogta Kibum meglepetten. Hirtelen felcsillantak a szemei- már mindent értek! Mindannyian ugyanott láttuk a fura srácot, a fánál. Az alfák évszakokat képviselnek, kivéve a lélekalfa! Ő mindig ott volt a fánál, mi viszont csak a saját évszakunkban. Nem értitek? Így jelezte Sooman, hogy mi vagyunk az alfái.
Mindannyian nagyokat pislogtunk. Tényleg! Hiszen az a park összekötött minket! Nem találkozhattunk, mert mindannyian a saját évszakunkban mentünk oda. Ekkor Jonghyun hirtelen közbevágott:  
- Vámpírfőnök szerint a lélekalfát olyan helyen kell keresni, ahol nagyon könnyen szerezhet erőforrást. Van ötletetek?
Mindannyian leültünk a földre gondolkodni. A jobboldalamon Minho, a balon pedig Key foglalt helyet, ezért egyből csúsztam az alfatársam felé. A végén már teljesen hozzásimultam. Felpillantottam, és kérdő tekintetével találtam magam szembe. Amolyan „cuki vagyok, kérlek, ne bánts” nézéssel elmosolyodtam. Viszonozta ezt a gesztust, majd elbámult a másik irányba. Eközben láttam Jonghyun és Kibum mindent sejtő pillantását, amit nem tudtam mire vélni.
- Mi arra gondoltunk, hogy egy kórház – szólalt meg a légalfa.
- A kórházban túl sok az ember. Elég nehezen tudna feltűnésmentesen dolgozni – sóhajtott Minho. Ebben igaza volt, mindannyian elkezdtünk bólogatni.
- Egy elhagyatott kórház? – vetette fel Jonghyun, továbbra sem feladva a helyszínt.
- Nem sok olyan van Koreában, már ha van egyáltalán – jelentette ki Key – de ezt már egyszer elvetettük. Viszont lehetne egy erdő. Ott sok az élőlény.
- Az erdő inkább nekem való. Szerintem a lélekalfa valami olyan helyen van, ahol tud parancsolni a lelkeknek. Egy fa nem tud neki sokat adni – magyarázta Minho, és akkor beugrott valami. Mintha minden összeállt volna.
- Egy… temető – suttogtam. Mindenki rám nézett, mire kissé felbátorodva folytatni kezdtem az elméletemet: - ott vannak emberi testek és lelkek is. Nem tesz kárt senkiben, mégis uralkodik.
- Ez jó – szólalt meg Kibum.
- Komolyan mondom, eddig azt hittem, hogy néma vagy, de ezek szerint nem. Jó elmélet – dicsért meg mosolyogva Jonghyun.
- Köszönöm.
- Oké, de rengeteg temető van. Azt sem tudjuk, hogy egyáltalán ebben az országban van-e az őrtábora. Kellene valami konkrétum – Minho tönkretette az idillt, hiszen meg sem dicsért, egyszerűen másképp viselkedett, mint eddig.
- A halottak a földben vannak, nem? Az elemed nem tudja érzékelni, hogy hol van természetfeletti erő? – érdeklődött Jonghyun Minho szemébe nézve.
- Minél hamarabb találjuk meg, annál jobb. Ne vesztegessük feleslegesen az időnket! –szólalt meg Kibum. Ebben mindannyian igazat adtunk neki. Tényleg nem kellene itt ücsörögni, miközben egyesülnünk kellene az ötödik alfával. Még mindig keveset értettem belőle, de Minho jártasnak tűnt a témában, úgyhogy bíztam benne és megpróbáltam felnőttesen gondolkozni, még akkor is, ha féltem ettől a szél-tűz párostól.
- Van itt nem messze tőlünk egy temető – szólalt meg hirtelen Minho. A szemei zölden csillogtak, ami nagyon ijesztő volt.
- Igen. Oda temették a világháború során elhullott koreai és amerikai embereket, elsősorban katonákat – bólintott Jonghyun. - Állítólag a szellemük visszatér kísérteni, ezért nem sokan látogatják a környéket. A férfi, aki a sírokkal foglalkozott, eltűnt. Mindennap hallani valamilyen halálsikolyt, néha egészen idáig elhallatszik. A katonák tábornoka megátkozta a környéket, és azt mondta, hogy visszajön a hadseregével együtt, ugyanis a lelkük nem tud távozni. De ez csak monda.
- Nem az - rázta a fejét Minho – valami van ott, ugyanis ott tényleg vannak lelkek.   
Annyira megnyomta a tényleg szót, hogy felkaptam a fejem.
- Hyung, úgy érted, hogy… - kezdtem bele, de félbeszakított. Hangja másmilyen volt, mintha el lenne varázsolva.
- Irányítják őket. Nem tudnak megpihenni, mert folyton visszahívja őket valaki. Egy ember arra mászkál, és beszél hozzájuk, ők pedig hallgatnak rá. Szerintem az az ember a lélekalfa lesz. Vigyázni kell vele, a föld szerint ugyanis nagyon veszélyes.
- Van még valamilyen információd róla? – kérdezte érdeklődve Kibum. Minho teljes szeme zöldben pompázott. Ez normális? Hova tűnt a pupillája vagy az írisze? Mi van vele?
- Ott halt meg, amikor megtámadta őt egy csapat szellem, majd elvették a lelkét. Mikor magához tért, megölte a sírásót. Nem ke… – Minho szavai hirtelen megakadtak. Meg úgy egészében ledermedt. Szeme halványlilán kezdett villogni. Hátravetődött, és ordítani kezdett. Szemhéját igyekezett lezárni, de olyan volt, mintha megszállta volna valami a testét. Rémülten próbáltam őt magához téríteni, de semmi. Mintha éppen fulladozna, elkezdett kapkodni a levegőért.
- Nem kap levegőt! Meg fog fulladni! – szemeimből könnyek potyogtak. Nem szoktam sírni, de halványan én is átéreztem a fájdalmát. A légcsövem egy kicsit megszorult, és egyre lejjebb ment ez az egész. Abban a pillanatban ott termett Minho másik oldalán Kibum. Nem mondott semmit, egyszerűen fogta és felemelte a kezét. A másikkal pedig befogta az alfatársam száját. Ekkor vettem észre, hogy elszíneződött a teste. Egyre jobban kezdtem el félni, és átérezni a fájdalmát. A következő pillanatban Egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el Kibum száját. Minho elernyedve terült el a földön, de a lelkem megnyugodott. Lefeküdtem mellé és átöleltem őt, miközben arcomat a pólójába fúrtam. Nagyon megijesztett.
- Túl fogja élni. Valami benne volt a testében, de szerencsére kiszedtem, és elég oxigénhez juttattam az agyát – magyarázta a légalfa.
- Szerintetek ez… ő volt? – kérdezte Jonghyun. Még közelebb bújtam a társamhoz, és reménykedtem, hogy nem. Azonban Kibum szavaitól megrémültem.
- Valószínűleg, és ha ő volt, akkor nagyon kell vigyáznunk vele. Azt javaslom, pihenjünk egy keveset.
***
Sajnos Minho az egészből semmire sem emlékezett, csak annyi rémlett neki, hogy látta magával szemben a lélekalfát. Utána homály.  A jó hírem: még mindig nem tudtam elsajátítani a vizet, amin Jonghyun nevetett, Kibum pedig vigasztalt. Minho sokkos állapotba került, mikor elmondtuk neki, hogy mi történt. Egyébként egészen jól megvoltunk négyen. A fiúk találtak nekem egy ágyat, ahol aludhattam, Minho nagyon elcsöndesedett, de folyton mellettem volt, Jonghyun és Kibum pedig gyakoroltak. Én nem tudom, sosem láttam egyiket sem aludni. Napokig az elhagyatott gyárban voltunk, ott edzettek engem, nem sok sikerrel. Általában Jonghyun lőtte felém a tüzet, de sajnos mindig Minho mentett meg a felgyulladástól. Viszont sajnálatos módon az a nap is elérkezett, amelyiknél el kellett indulnunk. Továbbra is a vizem elsajátítása nélkül.   
Most pedig itt állunk a temető kapujában, totálisan remegve. Minho úgy fogta a kezemet, mintha ő lenne a félénk, kiskorú barátnőm, én pedig a nagy és erős férfi, aki megvédi őt a nem létező szellemektől. Kibum csendben bújt Jonghyun mögé, aki kérdőn meredt ránk. Senki nem mert megszólalni, sőt, Minho csak percenként közölte, hogy ő inkább visszamegy és majd megvár minket, vagy ha nagy baj van, akkor talán segít. Irtó rendes és hősies pasi, mondhatom. Kibum és én bólintottunk, ellenben Minho hevesen rázta a fejét, nem mintha ez érdekelte volna a tűzalfát. Jonghyun kissé félénken kinyitotta a kaput. Átkozottul nyikorgott, amitől az alfatársam elkezdett mellettem remegni.
Kibum intett, és a tűzalfa után belépett a temetőbe, mögöttük pedig mentem én magammal ráncigálva a félős társam. Nem szólaltunk meg, ugyanis akkor felfigyelnének ránk, és az volt a terv, hogy lesből támadunk. Elvégre le kell győznünk egy olyan alfavámpírt, aki majdnem megölte a földalfát, holott az több kilométerre volt tőle. Egyre jobban kezdtem félni, miközben eddig még semmi bajom nem volt. Nekem nem árthat egy lélekalfa, nekem meg kell védenem a földalfámat, a társam, akivel összetartozunk. Az említett személy úgy szorította a kezemet, hogy már kezdett zsibbadni. Jonghyun és Kibum óvatosan mentek elöl szintén egymás kezét fogva, minden apró neszre felkapták a fejüket, miközben én meg az alfatársam rettegve mentünk mögöttük. Minho hirtelen megállt és a szívéhez kapott. Nem szólalhattunk meg, nem állíthattam meg a másik két alfát, sőt, nem kérdezhettem meg a társam az állapotáról. Tudtam, hogy nincs minden rendben, de akkor is… Minho térdre csuklott. Megint csak kapkodott a levegőért. Leborultam hozzá és átöleltem őt. Magamhoz szorítottam a fuldokló társam, hogy jelezzem, nincs egyedül. Itt vagyok és vigyázok rá. Egyik kezével kétségbeesetten átölelte a derekam. Szegényem remegett a félelemtől és a fájdalomtól.  
- Hyung! – kiáltottam, hogy Kibum meghallja. Nem akartam, hogy meghaljon Minho. Kell nekem, szükségem van rá, nem engedhetem el őt. Nem tudnám elengedni őt. Háttal voltam a többieknek, de hallottam a lépéseik közeledését. Futottak. Ezzel egy időben pedig egy halványlila füstszerű valami közeledett felénk. Éreztem az egyre jobban gyengülő szorítást, szemeimből elkezdtek folyni a könnyek. A lila füst hirtelen emberi alakot váltott. Tenyerét felmutatva megállásra kényszerítette a társainkat. Ő volt az a srác, akit láttam mindig a fánál! Arcán megjelent egy ördögi vigyor.
- Nocsak, nocsak, üdvözöllek titeket. Milyen kedves, hogy beugrottatok, és magatokkal hoztátok őt is – itt a társamra mutatott – vele könnyebben győzök. A történelem megint megismétli önmagát, mint eddig oly’ sok alkalommal tette. Mindig ugyanez megy.
- Mármint… micsoda? – ráncolta a homlokát Jonghyun, mire a lélekalfa felnevetett.
- Kijelölik az öt alfát. Az egyik kiscsaj, általában a víz vagy a levegő kerül a végére, de nem tudja elsajátítani az elemét, mert kevés az ideje. Utána a lélekalfa a társává teszi a földalfát. Ugyanis a növények mind élnek. Ilyen egyszerű ez. Azoknak is van lelkük, amit irányíthatok, ezért a vezetőjüket is könnyen magam mellé állítom. Ezek után két ilyen kis szerencsétlennel simán elbánunk, főleg, hogy az egyik csaj, meg van egy ember, mert az utolsó nem tanult meg bánni az elemével. És mivel nem sikerül az öt elem egyesülése, mind meghalunk, mert az alfák nem tudnak egymás nélkül élni.
- Oké… de mi négy fiú vagyunk, nem mellesleg, neked mi a jó abban, ha nem egyesülünk és meghalsz? – hallottam a hátam mögül Kibum rémült hangját.
- Egyszer feladja a főnök, és akkor szabadon garázdálkodhatok. Vagyis… garázdálkodhatunk – javította ki magát, majd a társamra nézett. Minho abbahagyta a köhögést. Ellökött magától. Mikor felállt, megláttam lilán izzani a szemét. A következő pillanatban megint megemelkedett alattam a föld és egy hatalmas lendülettel a vadidegen lábaihoz repített. Ő csak lehajolt hozzám – Nagyon szép vagy, és zsenge korú. Nem való ez még neked. Maradj ki a nagyok játékából. A társad már úgyis az enyém, nem tehetsz ez ellen semmit.
- De… ők alfatársak.
- Igen, azok. Ellenben a földalfa befolyásolható. A növényeken keresztül irányítom a lelkét, így az érzései elhalnak és mondhatni, hogy a szolgám lesz – itt már nem engem nézett, hanem a bajtársaimat – egyébként Jinki vagyok. Szeretem megismerni az áldozataimat, hogy haláluk után emlékezzenek az erőmre, amellyel elpusztítom őket immáron három éve.
- Én Jonghyun vagyok, tűzalfa, a társam Kibum, légalfa. A kisfiú Taemin és vízalfa, az meg ott Minho. Ez így fair. Mi megtudtuk a neved, te is a miénket.
- Ez remek. Most pedig készüljetek fel a halálotokra.
Jinki (vagy kicsoda) szemei szintén halványlilák lettek. Kezét Kibum felé tartotta, aki hasonlóan Minhohoz, a szívéhez kapott és összeesett. Felpattantam a helyemről és egyből feléjük futottam. Jonghyun a fejével intett, hogy fussak tovább, ő pedig felkapta a földről a fuldokló társát, és követett. Jinki ottmaradt, pont úgy, mint Minho. Egy nagyobb sírcsoporthoz érve végül megálltam, és ekkor végérvényesen eluralkodott rajtam a sírás. Már nem bírtam tovább menni, egyszerűen csak sírtam. Elveszítettem a társamat, azt, akit imádok, akiben megbízom, aki mellett jól érzem magam. És nem akarok meghalni! Élni akarok! Nekitámaszkodtam az egyik sírnak.
- Ugye, tudod, hogy direkt nem jönnek utánunk? Ők ráérnek, tudnak miből táplálkozni, mi viszont itt halálra vagyunk ítélve – ült le mellém Jonghyun. Kibum még pihegett, de szerencsére rá nincs olyan hatással Jinki, mint az én társamra. Hirtelen mellém csúszott és átölelt. Igyekeztem visszatartani a sírásomat, de szinte lehetetlen volt. Azt akartam, hogy Minho is itt legyen velünk.
- Kell egy terv – suttogta elég hangosan ahhoz, hogy Jonghyun is felfigyeljen rá.
- Nekem van. Kicsit kockázatos, de ugye az a cél, hogy a halálba küldjük ezt a rohadékot, viszont neki ott van Minho, aki rettenetesen erős, ha úgy vesszük. Taemin sokat jelent neki és fordítva, olyan a kapcsolatunk, mint a miénk. Szerintem szét kell őket választanunk. Mivel Kibum-ah, te és én úgymond „lelketlen” dolgokat irányítunk, miénk lesz Jinki. Taemin-ah, te pedig megpróbálod visszanyerni a társad. Minho szeret téged, ez látszik minden egyes mozdulatából, nem ártana neked a világ minden kincséért sem. Szóval, te eltereled Minho figyelmét, mi pedig kinyírjuk az állatot. Bíznod kell az elemedben, és abban, hogy segít neked. Próbálj meg hatni a társad érzelmeire.
- És mégis hogyan? – szipogva elhajoltam a „kispárnámtól”.
- Smárold le.
- MI VAN? – kerekedtek el a szemeim. Ez most ugye csak egy vicc?
- Figyelj, az alfatársaknál általában az egyik lány, a másik fiú. Ahogyan Jinki is mondta, a víz és a levegő csajos elem, vagyis ti vagytok a lányok. A társak között több is kialakulhat, mint barátság, ugyanis vonzódni kezdenek egymáshoz, minden téren. Csak próbáld meg megcsókolni.
- Jó – bólintottam. Ha ez volt az ára annak, hogy túléljük, akkor megteszem.
- Ok. Te máshonnan bukkanj fel, mint mi. Egy kicsit kússz arrébb, és amikor Jinki nem figyel, szaladj oda Minho közelébe és csábítsd el, szépség – kacsintott sármosan Jonghyun, mire Kibum dühében ellökte őt. Amíg ők egymással szenvedtek, addig én egy kicsit arrébb csúsztam.  Az elterelés pedig hamarosan megkezdődött. Kibum és Jonghyun kiszáguldottak a sírok közül, felhergelve az alfát. Gyorsan megkerestem a társamat. Minho a közelben bóklászott. Odaszaladtam hozzá. Mikor már kezdtem a közelébe érni, hirtelen megfordult és a furcsa, teljesen lila szemeivel rám nézett. Megállt bennem az ütő. Annyira más volt, olyan rideg és lelketlen. A földből hatalmas darabok emelkedtek ki, hegyük mind felém fordult.  
- Hyung – suttogtam. Tettem egy bátortalan lépést felé. Minho hátralépett – hyung, nekem azt mondtad, hogy olyan vagy, mint a tavasz. Akkor születik minden újjá, akkor válsz te is erősebbé. Viszont ez most nem te vagy, most téllé változtatott téged a lélekalfa. Engedd meg, hogy kivezesselek a csapadékomból, hogy újra erőt adhassak neked. Csak bízz bennem!
Minho megremegett. Az utolsó szónál megfogtam a kezét. Nem támadott, a fegyverei porként zúdultak vissza az eredeti helyükre. Átöleltem őt.
- Hyung, engedd meg, hogy segítsek, nem akarlak elveszíteni, mert nem tudlak elveszíteni, értsd meg! Én azt hiszem, hogy szeretlek - a szemeibe néztem. Meg kellett tennem. Összetapasztottam az ajkainkat. Először még éreztem Minho heves tiltakozását, mintha ki akart volna törni, de magamhoz szorítottam, és nem engedtem el. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de végül hagyta, hogy a szájában találkozzon a nyelvünk. Valami megváltozott benne. Elhajoltam tőle. Hamarosan szembetaláltam magam a gyönyörű, sötétszínű szemeivel. Elmosolyodtam. Sikerült! Visszahoztam őt! Hihetetlen, hogy megcsókoltam őt! Valami szinte belülről marni kezdett, amire nem tudtam épeszű magyarázatot adni, viszont a következő pillanatban csak egy puffanást hallottam, majd Minho eltűnt. Kinyúlt előttem, mint egy elütött béka. Megöltem őt? Talán azért volt lila a szeme, mert Jinki magáévá tette a lelkét? Szinte sikítva borultam a hátára, miközben megint bőgni kezdtem. Belemarkoltam Minho pólójába, és sírtam. Nem érdekelt semmi, csak az járt a fejemben, hogy elveszítettem a társamat.
- Taemin-ah!
Felkaptam a fejem, mintha Kibum kiáltását halottam volna. Gyorsan kitöröltem a könnyeket a szememből, de még így is csak homályosan láttam. Jinki sietett felénk, biztosan azért, hogy újra elvegye őt tőlem. Valamik ott világítottak mellette. Lelkek voltak. Szellemek.
- Víz… elvileg a parancsolód vagyok – könyörögtem remegő hanggal – kérlek, segíts nekünk! Védj meg engem és Minho hyungot. Ne hagyd, hogy ártsanak neki! Tehetetlen, vagy kérlek, tápláld a földjét, hogy erősebb legyen és magához térhessen!
Jinki szellemei közeledtek felénk. Ő maga higgadtabban sétált utánuk, mögötte Jonghyun éppen Kibumot ölelgette. Szegény hyung, már megint megtalálta őt magának ez az állat. Az én vizem azonban nem engedelmeskedett nekem. Kétségbeesve próbáltam meg felrázogatni a társam, mindhiába. Nem! Ilyen nincs! Nem lehetek ennyire szerencsétlen! Nem halhatunk meg! „Bárcsak… bárcsak lenne egy üvegbúra, vagy valami, ami megvéd minket!”
Abban a pillanatban a földből vízcsóvák bukkantak fel. Boldogan szökkentek a levegőbe. Hosszas játszadozás után felvették a tökéletes búra alakját, ezzel megvédve minket a szellemektől.
Jinki megtorpant. Látni lehetett a szemében az iszonyatos dühöt. A lelkek sorjában hagyták el a sírjaikat, hatalmas, halálsikolyokat hallatva. Társamat átfordítottam, hogy fejjel felfelé legyen, fejét pedig az ölembe tettem, miközben folyamatosan simogattam a homlokát.
- Víz, kérlek, segíts nekem! Nem tudom, hogy mit tegyek, de a társam haldoklik. Segíts rajta! – suttogtam. A védelmező falamból kivált egy darab. Szétnyitottam Minho állát, így könnyedén belefért a szájába, elérve a fontos szervekhez, hogy valamilyen szinten oxigént kapjon Minho szervezete. Mikor felnéztem, Kibum kitárt karokkal bámult az ég felé. Ekkor vettem észre a felhők gyors mozgását. Egy villám csapott bele az egyik fába, utána Jonghyun a puszta gondolatával (vagy legalábbis gondolom, hogy azzal) lassan átterelte a tüzet. Jinki felsikított a fájdalomtól, kétségbeesetten üvöltözött, miközben újabb és újabb lángok érték a testét. Egy utolsó ordítás, utána a lelkek egyszerre repültek vissza a helyükre, az ellenfél pedig összeesett, és nem moccant meg. Ugyanekkor Minho légzése is nagyon legyengült.
- Köszönöm a segítséged, már elmehetsz – suttogtam az elememnek. Megsimogattam a társam hófehér arcát.
- Taemin-ah! Minden rendben? Megtámadott? – szaladt oda hozzám a másik két alfa. Kibum egyből letérdelt mellém, és átölelt.
- Nem támadott meg, szerintem várta, hogy segítsek neki, de véletlenül megöltem – újra előtört belőlem a sírás, kezemet továbbra is Minho arcán tartva. Jonghyun odacsúszott hozzá és megragadta a kezét.      
- Megpróbálom felmelegíteni, Kibum-ah, adj neki levegőt légy szíves! – intézkedett a rangidős. Az említett személy elhajolt tőlem. Ekkor vettem észre a hatalmas sebeiket, amik rajtuk tátongtak.
- Mi történt veletek? – kérdeztem kétségbeesetten. Komolyan csak én nem sérültem meg?
- Jinki kiszívta a lelkünk egy részét, ezzel az ő sebeit valahogy ránk ruházta. Ne aggódj miattunk, mi meggyógyulunk, viszont a társadnak nem sok esélye van – Kibum megint levegőt varázsolt Minho orrába.
- Egyre gyengébb – jelentette ki Jonghyun – már alig érezni a szívverését.
- Igyekszem – Kibum a fogát csikorgatva adott újabb löket levegőt neki. A szívverésem felgyorsult. Tehetetlennek éreztem magam, hiszen a társam, akit az előbb megcsókoltam, itt haldoklott és én nem tehettem semmit ez ellen.
- Nem értek a lelkekhez, de a te módszered nem jó! – kiáltotta dühösen Jonghyun. Csak szorongatta Minho kezét. Sajnos ő sem tudott segíteni. A társam egyre jobban gyengült. Éreztem. Ha meg kellett volna tippelnem az életben maradási esélyeit, azt mondom, maximum egy százalék.
- Fogd be a szádat! Én mindent megteszek!
Még a melengetés sem használt. Egyre jobban gyengült, a teste pedig hidegebb lett. Már szinte nem is lélegzett. Nem halhat meg az én társam! Csak feszülten figyeltem, amint éppen az életét próbálták megmenteni. Sajnos nem tudtam segíteni, csak ültem ott és vártam, hogy megtörténjen a csoda. Minho feje az ölemben volt, én pedig birizgáltam a gyönyörű, dús, sötétbarna haját.
- Én talán tudok segíteni – hallottam meg Jinki hangját magam mellől. Összerezzentem. Nem úgy volt, hogy megölték őt? Mit keres ez itt? Láttam, hogy nem csak én lepődtem meg, a srácok is felkapták a fejüket.
- Te… te élsz? – kerekedtek el Jonghyun szemei. Jinki csak felnevetett.
- Persze, hogy élek! Egy lélekalfát nem lehet csak úgy megölni, hova gondoltok? Csak be kellett bizonyítanotok, hogy készen álltok a társulásra. Mind a négyen bizonyítottatok, ezért én veletek tartok. Most pedig engedjetek ide, mert ha meghal, nekünk is annyi.
Kibum és Jonghyun összenéztek, gondolom, nem bíztak ebben a fazonban. Nekem személy szerint mindegy volt, csak mentse meg Minho életét. Kezét a társam hasára helyezte és elkezdte simogatni őt.
- Van esélye? – kérdezte Jonghyun. Jinki egy darabig simogatta őt.
- Nagyon legyengült. Hatalmas háború zajlik le benne. Megpróbál küzdeni, de nem sok esélye van – itt hirtelen rám nézett – miattad küzd. Az a része, ami az öledben van, jobban harcol.
- Ez azt jelenti, hogy… – suttogtam. Minho megpróbálja legyőzni saját magát, csak azért, hogy velem lehessen? Megdobbant a szívem, a lelkem pedig egyszerűen kivirágzott.   
- Te vagy az, aki táplálja őt. Te vagy a víz, ő pedig a föld. Szüksége van rád, ezért ahol érintkezel vele, ott erősebb. Mindent megteszek, és remélem, hogy sikerrel járok.
Elmosolyodtam. Én hiszek abban, hogy Minho túl fogja élni. Küzdeni fog, mert mi itt vagyunk és segítünk neki. Minho hirtelen megfeszült, szinte megugrott, utána elernyedt. Mi történt? Megrémültem. Jinki szinte szembekerült vele, és felhúzta Minho szemhéját. Elengedte.
- Mi történt? – érdeklődött Jonghyun, de a lélekalfa csak megrázta a fejét.
- Nem tudom. Ilyet még sosem csinált senki. Mindig meg tudtam őket menteni rendesen.  Valami megakadályozza, hogy segítsek neki. Ha hamarosan magához tér, akkor viszont Taemin… ugye?
- Igen – biccentettem.
- Taemin legyen az első, akit meglát, hogy biztonságban érezze magát.
Ezek után kínos csend következett, mindenki arra várt, hogy Minho magához térjen. Csak őt néztük. Tudtuk, hogy ha nem éli túl, akkor mi is meghalunk, és túl jól alakultak a dolgok ahhoz, hogy ez megtörténjen. Még csak meg sem moccantunk, egyedül én simogattam a szerelmem homlokát. Azt hiszem, hívhatom annak.
- Láttátok? – kiáltott fel hirtelen Jonghyun. Rásandítottunk, de ő csak nevetett – megmozdult! Láttam a kezén, hogy megmozdult! Él! Biztosan él!
Minho szemhéja lassanként elkezdett kinyílni. Felé hajoltam. Éreztem, amint könnyáztatta arcomat elöntötte a pír. Elmosolyodtam.
- Szia – suttogta. Ő is elmosolyodott.
- Szia hyung – potyogtak a könnyeim. Magához tért!  - Nagyon aggódtam érted.
- Már élek. Ne aggódj!
- Fáj valamid?
- Egy kicsit a hasam, de túlélem. Viszont, én nagyon büszke vagyok rád…
- Rám? Miért? – meglepődtem. Nem tudtam, hogy miért lehetne rám büszke pont ő, holott ő védett meg engem, én alig csináltam valamit.
- Eszméletemnél voltam, amikor egy vízbúra emelkedett ki a földből. Ügyes vagy. Megvédtél. Köszönöm.
Ekkor realizálódott bennem minden. Én megigéztem a vizet, hogy megvédhessem őt. Sikerült! Megigéztem a vizet!
- Tényleg, sikerült! Enyém a víz! Minho hyung! Megcsináltuk!
- Az ég szerelmére, csókoljátok már meg egymást! – fújtatott Jinki. Ránéztünk, mire ő csak kacsintott – ugyan, mindketten akarjátok!
Elmosolyodva megint az ölemben lévő fiúra néztem. Közelebb hajoltam hozzá. Lágyan megcsókoltam őt, Minho pedig visszacsókolt.
***
Órák teltek el az eset óta. Minho állapota kicsit javult, ezért úgy döntöttünk, hogy elmegyünk a vállalathoz, ahol a vámpírokat őrzik. Jonghyun és Jinki a társamat támogatta oldalról, aki még alig tudott járni, miközben Kibum és én lassan baktattunk mögöttük. Jinki elmesélte, hogy kezdetben öt vámpír volt, és a lélekvámpír elhatározta, hogy megkeresi a mágust, hogy legyőzhesse őt. A többiek ellene fordultak, ezért a lélekvámpír megszökött. A többi vámpírnak alkalmazkodnia kellett, ezek lettek a mostani alfák, vagyis mi. Az alkalmazkodott vámpíroknak nem volt szükségük vérre, a leszármazottaknak viszont igen. Az alfák egyébként nem tudnak egymás nélkül élni, ezért, ha nem sikerül egyesülniük, meghalnak. A legifjabb alfa azonban sosem táplált őszinte szeretetet a társa iránt, ezért sosem volt benne akarat, hogy megvédje őt. Szóval, a lélekvámpír megátkozta a többieket, hogy addig egy lélekalfa se társuljon a többivel, amíg azok négyen meg nem mutatják az erejüket. Mi azonban bizonyítottunk, és ezzel megtört az átok.
Egyébként Sooman papa is nagyot nézett, amikor meglátta az ötfős csapatot. Nem hitte volna, hogy megcsináljuk. Jelen pillanatban az SM Entertainment, koreai popcég ad nekünk otthont. Mindannyiunknak van egy áltörténetünk, és vannak vámpírok, amelyek kapcsolatot tudnak létrehozni egy elemmel. Ez mit takar? Nem irányítják őket, csak mondjuk egy tűzvámpír az a tűz közelében gyorsabban regenerálódik. Ezek a vámpírok az elemük szerint vannak csoportosítva így alakítva ki egy-egy popbandát.
Lee Taemin vagyok, vízalfa, erősségem a tél évszak és így alakult meg a bandám, a SHINee, amely alfavámpírokból áll. Ez az én történetem.     ámogaun és Jinki tünk, hogy elmegyünk a vállalathoz, ahol a vámpírokat őrzik. alakultak a dolgok ahhoz, hogy ez

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése