Can I Save You? 2/3

A nap végére el is érkezett a várva várt pillanat. Egyetlen probléma volt csak ezzel: én éppen műtöttem, így csak abban mertem bízni, hogy Juhyeon ment be helyettem, és ő intézkedett. Benne meg mertem bízni, és azt is tudtam, hogy nem döntene felelőtlenül a volt pasimmal kapcsolatban. Így aztán az egész műtét alatt csak azon kattogott az agyam, hogy nemsokára bemegyek meglátogatni az összes betegem. Mindenkivel csevegtem egy kicsit, főképp az idősekkel, mikor megérkezett Sooyoung, és közölte a nagy hírt.

Gondolom, nem meglepő, hogy amint tudtam, rohantam is a kis betegemhez. Gyorsan átvedlettem magam valami rendesebb hacukába, és már ott is topogtam az ajtóban, izgatottan, mint amikor anno szerelmet vallottam neki. Csak most csokor rózsa helyett az orvosi papírjait szorongattam.

- Jó estét! - köszöntem, amint benyitottam. Taemin egyedül volt az egész kórteremben, nehogy lebukjon, vagy rajongóhoz kerüljön.

- Jó estét - elég elhaló hangon beszélt velem, de legalább mindennel képben volt. Ez nagyon megnyugtatott, meg az is, hogy ennyire jók lettek a legutóbbi leletei.

- Hogy van?

- Szomjasan - suttogta. Szívem szerint adtam volna neki vizet, de az infúzión keresztül kapott rengeteg folyadékot. Nem beszélve arról, hogy tudtam: ez természetes reakciónak számított.

- Tudom. Ne aggódjon, semmi komolyabb nem történt, de legközelebb jobban vigyázzon magára! - igyekeztem vicces lenni, de ez persze nagyon nem jött össze, főleg, hogy a hangom nagyon remegett.

- Mikor mozoghatok?

- Szerintem holnap, de ha már most jobban érzi magát, nyugodtan elcsoszoghat a mosdóig. Van valami panasza?

- Fáj... a... mellkasom - suttogta. Szegényem még nem nagyon tudott hangokat kiadni, s éppen ezért úgy éreztem, hogy menten megöleltem volna azt a kis buksi fejét, de ehelyett inkább felírtam a panaszokat.

- Rendben. Holnap felültetjük, és akkor majd kicsit jobban fogja magát érezni. Figyelni kell, nehogy tüdőgyulladása legyen - igyekeztem minél orvosibban mondani, nem pedig úgy, mint egy barát.

- És mikor táncolhatok? – ekkor a szemeimbe nézett. Tekintetében csillogott a kíváncsiság, és a remény, hogy valami bíztató választ adok neki, de sajnos az orvosi szövegnél kellett maradnom. Nem mondhattam azt, hogy egy hét, mert nagyon nem volt annyi.

- Negyed év. Akkor kell már a betegnek jobban éreznie magát - közöltem egy fájdalmas sóhajt követően. Láttam azt, hogy megpróbált kétségbeesetten felkiáltani, de nem sikerült neki, helyette csak krákogott egyet, majd riadtan a mellkasához kapott. Szerencsére időben reagált, így nem nyúlt a sebhez.

- Az... sok idő - válaszolt. Ekkorra szemei összeszűkültek a fájdalomtól, s kezei csak leereszkedtek maga mellé.

- Tudom, és sajnálom. Addig pihen egy kicsit.

- Nekem arra nincs időm.

- Most majd lesz. Az egészsége a legfontosabb. Ha az nincs, akkor a karrier is oda. Márpedig gondolom, elég sok dolgot feladott ezért a munkáért - az utolsó mondat csak kicsusszant a számon, előtörve a gondolataimból. Magamban persze megint pofon vágtam magam, amiért ennyire idióta voltam, de inkább csak igyekeztem nem elvörösödni. Gyorsan a kórlapra kaptam a tekintetem.

- Sokat adtam fel. Az biztos - biccentett. Ezek után jó éjt kívántam neki, majd leléptem. Nagyon megérintett az, amit mondott. Talán rám gondolt. Talán emlékezett arra, hogy volt egy pasija, aki mindennél jobban szerette őt. Akit csak kidobott. Egy retkes sms-ben. Megálltam a folyosó szélén. Már a gondolat is feldúlta a lelki világomat. Fejemet a falnak támasztottam, és bambultam magam elé. Akaratlanul is előtörtek az emlékképek a boldog kis közös múltunkból. Könnyeim előtörtek a semmiből, s hamarosan a hófehér csempén egy aprócska, átlátszó csepp keletkezett. A kicsi, aktív, temperamentumos Taemin, aki mindig nyüzsgött, mosolygott, kacagott, dumált most itt feküdt a kórházban, suttogni is alig bírva, gyengén, elhagyatottan, egyedül. Egyszerűen megszakadt ettől a szívem. Nagyon fájt így látni őt.

- Jaj, cica! - Seungwan hangja csupán a távolban szólalt meg, mintha egy utca végén állt volna. Pedig nagyon is a közelemben tartózkodott. Éreztem, amint átölelt, és szó nélkül tűrte, hogy kibőgjem magam a vállán. Hihetetlenül pocsékul éreztem magam. Még sosem sírtam azelőtt. Főleg nem a folyosó közepén, főleg nem az egyik mentőápolót ölelgetve. Most azonban nem tudtam uralkodni magamon.

- Semmi baj - nyugtatgatott a lány. Elvégre neki ez nagyon nem volt baj, nekem azonban annál inkább.

- Mi történt? - Jonghyun is felbukkant. Ő volt Seungwan társa. Mindenhova együtt mentek ki. Ők olyanok voltak egymásnak, mint mi Juhyeonnal.

- Nem tudom - suttogta a lány. Ez kezdett egyre kínosabb lenni. Igyekeztem abbahagyni a sírást, de könnyeim nem álltak el, csak folytak, mint egy vízesés, sőt, már kezeimmel is görcsösen belekapaszkodtam a lány felsőjébe. Minden, amiről azt hittem, már elmúlt, visszajött. Egyre több emlék kavargott a fejemben. Az első csók, a vallomásom, az első mélyebb alkalom, az első randevúnk, kicsiny játékaink, puszijaink, vicces alkalmaink. Minden. És ezek mellett ott lapult a tudat, hogy Taemin két napja haldoklott, gyengén feküdt a kórteremben, szinte élettelenül. Nem mosolygott, csak erőtlenül suttogott, magatehetetlenül szenvedett egymagában, gyengén.

- Haver, ne bőgj már! - Jonghyun megveregette a vállam. Tényleg nem akartam. Nem szoktam sírni, de annyira kijött ez az egész Taemin által alkotott stressz a szervezetemen, hogy azt elképzelni sem tudtam.

- Sajnálom, - egy idő után, mikor nagyjából megnyugodtam, elhajoltam - és köszönöm.

 - Nincs mit. - Seungwan elmosolyodott - Mi a baj? Meghalt egy beteged?

Csak a fejemet ráztam.

- Nem.

- Várj, te műtötted azt az énekest! Taemin, azt hiszem. Ő neked ilyen idol, nem? - Jonghyun igyekezett kitalálni mindent rólam. Hát, vicces volt, midőn ő egyáltalán nem ásta bele magát a popkultúrába, sokkal inkább klasszikus zene ment az ő rádiójában, esetleg valami nagyon ismert amerikai nóta.

- Ja, olyasmi - biccentettem. Jonghyun és Seungwan még sokat lebzseltek velem, ez pedig jól esett. Mind a kettő megnyugtatott, hogy minden rendben lesz, meg ilyenek...

Bírtam ezt a párost. Egy igazi dinamic duó voltak.

***

Mondanom sem kell, nagyon lassan telt el minden egyes nap. A Taeminnél tett vizitek kikészítettek idegileg, meg az is, hogy gyakran lófrált a folyosón.

- Jó napot, dr. Choi! - mikor meglátott, elmosolyodott, és integetett nekem. Aranyos volt, és mindig feldobta a kedvem egy ilyen gesztussal. Ekkorra már tökéletesen tudtam, hogy halványlila gőze nem volt arról, hogy mi igazából ismertük egymást. Ez pedig nagyban megkönnyítette az utána való sóvárgásom leküzdését.

Azonban mégis jó volt mindennap látni őt, kommunikálni vele, hallani barátságos hangját. Egy kicsi tökéletesség volt, akit szívem szerint magamhoz szorítottam volna, és addig ölelném, míg csak tudnám. Sajnos egyre jobban közeledett az a nap, amikor el kellett mennie. Nem mertem bele sem gondolni abba, hogy magamra hagy. Hiába könyörögtem hangosan, hogy menjen már el, magamat nem tudtam átverni. Én szerelmes voltam belé, és nagyon nem akartam elengedni.

- Jó reggelt, dr. Choi! - köszönt ismét egy reggel, mikor végigkoslattam a folyosón. Elmosolyodtam.

- Magának is! - válaszoltam utána fordulva. Kicsi, kacsás pizsamája tökéletesen feszült a fenekéhez. Na, ekkor gondolatban pofon vágtam magam.

Choi!

Ő a beteged!

Nem lett volna szabad belészeretnem újra, mégsem tudtam levenni róla a tekintetem.

Hirtelen éreztem valamit, aminek nekisétáltam. A túl gyorsan történt lendületmegállástól megtántorodtam.

- Mi van, doki? Nem látsz a szemedtől? - morgott Jonghyun, miután visszanyerte az egyensúlyát.

- Ne haragudj - sóhajtottam.

- Komolyan, mi van veled? - kérdezte, miközben ő maga is Taemin után pillantott - Elragadta forró lelked a sztárocska?

Persze, Jonghyun semmit nem tudott Taeminről, csak annyit, hogy egy koncertjét sem hagytam ki soha.

- Nem! - vágtam rá, azzal megindultam, hogy kikerüljem őket Seungwannal, de a lány nem engedett utamra.

- Biztos? - kérdezte félrebiccentett fejjel. Csak felsóhajtottam. Ő volt az, akinek nem hazudhattam. Két okból sem.

Először is, lányként kiszimatolta azt, hogy valójában nagyon is tetszett Taemin. A velem ellentétes nem sajnos rendelkezett egy ilyen extrával. Kiszagolták az érzelmeket.

A második ok pedig ennél is meglepőbben hangozhatott, tekintve, hogy ugyebár nekem és Juhyeonnak nagyon bizarr a kapcsolatunk. Nos, Seungwan és a legjobb barátom egy párt alkottak. Igaz, ez a románc még csupán egy hónapja tartott, de nagyon édeskék voltak együtt. Én tartottam magam a "házinyúlra nem lövünk" elméletemhez, így nekem nem volt senkim.

- Biztos - válaszoltam zavartan. A lány bólintott. Ő már tudta jól, hogy nagyon is szerelmes voltam ebbe a bizonyos Lee Taeminbe. Még akart is mondani valamit, de én gyorsabb voltam, és hamarabb el tudtam rohanni. Besiettem az orvosi váróba, ahol Juhyeon éppen a karjáról tisztogatott egy foltot.

- Veled meg mi történt? - kérdeztem döbbenten.

- Most volt egy hosszabb műtétem, és valahogy rám cseppent a beteg vére. Nem tudom, hogyan, ne kérdezd - gyorsan elzárta a csapot, majd megtörölte a mancsait - Veled mi a helyzet, dr. Choi?

- A csajod, az a nőszemély nagyon rátapadt arra, hogy tetszik-e nekem Taemin... - morogva ledobtam magam a váróba, majd elővettem az ebédemet, ami minden elvemmel ütközött, ugyanis nem szerettem a gyorskaját. Rosszat tett a szívnek, a keringésnek és mindig inkább főztünk valamit Juhyeonnal, hacsak Jonghyun nem hozatott valamilyen étteremből nekünk ételt. Gyorsan beleharaptam a hamburgerembe, és ekkor meghallottam egy kattanást.

- Hihetetlen. Dr. Choi Minho bement a Mekibe, és vett magának ennivalót - Juhyeon gyorsan eltette a telefonját. Na, ezt aztán meg kellett örökítenie...

- Nagyon vicces... - válaszoltam, majd kivettem az innivalómat is.

- Ugye tudod, hogy mi lesz holnap? - lehuppant mellém, és kivett egy almát a táskájából. Némán bólintottam. Persze, hogy tudtam. - Megoldjuk, ne izgulj. Egyszer már túltetted magad azon, hogy elment. Most is sikerülni fog.

- Szerintem ma elintézem a varratszedést. Így is fel van borulva minden napirendem miatta...

- Tényleg nem értem, hogy miért nem mész be a terembe akkor, amikor látogatója van - sóhajtotta, majd a számba nyomta az almát - Hari?

Leharaptam egy kicsit, közben odaadtam a hamburgert neki. Juhyeon így fogyókúrázott. Hozott magával gyümölcsöt, aztán mindig kunyerált abból, amit magamnak csomagoltam.

- Mert Taemin nem emlékszik rám. Fogalma sincs, ki vagyok, ki voltam neki. A szülei azonban felismernek, meg a bátyja is. Volt, hogy köszöntek nekem az utcán.

- Szerintem Taemin sem felejtett el téged. Nem olyan hülye. Csak ő sem akar rád emlékezni, mint ahogyan te sem rá.

- Persze - fújtattam. Ekkor tűnt csak fel, hogy az én ebédem a lánynál maradt, nálam meg az övé. Nem szóltam semmit, hanem megettem az almát a krumplival.

- Miért? Nem hülye...

- Figyelj, valószínűleg kitörölt az emlékeiből.

- Persze, te meg haragszol rá, amiért sms-ben szakított veled - Juhyeon a szemeit forgatta, majd beleivott az én kólámba.

- Ez nem feltétlenül igaz - ráztam meg a fejem. Juhyeon biccentett.

- Tudom, azért mondtam. Na, rohanok, mert van egy beígért műtétem. Te papírozol?

- Aha. Meg délután kiszedem Taemin varratait - közöltem a lánnyal, aki felpattant, bedobta a cuccost a szemetesbe, majd elsietett. Én addig fogtam a papírmunkát, azt elintéztem, fogadtam néhány járóbeteget, majd behívattam magamhoz Taemint.

A varratszedés ment mindig is a legjobban, így mindenféle bájcsevej nélkül kiszedegettem a cérnát.

- Köszönöm a gyógytornászt, már felvettük vele a kapcsolatot - szólalt meg hirtelen.

- Igazán nincs mit. Szeretem, ha a betegeim jó kezekben vannak. Igaz, ő egy kicsit drága, de mindközül a legjobb - biccentettem - készen is vagyunk. Még estére benn szeretném tartani magát, holnap pedig búcsút is vehetünk egymástól.

- Kontrolla vissza kell járnom, nem? – kérdezte döbbenten. Igazából ahhoz képest, hogy sztár volt, nagyon illedelmesen beszélt velem, bár lehet, hogy csak azért, mert én mentettem meg az életét.

- Igen, de sajnos nem hozzám. Elértem a maximális betegszámot. Nem is beszélve arról, hogy az Országos Kardiológiai Intézet magához meglehetősen közel van, így elküldtem a papírjait, ahol dr. Ahn Chilhyun veszi majd magát szárnyai alá - magyaráztam. Chilhyun gyakorta bejárt az egyetemre előadást tartani, és nagyon is összebarátkoztam vele. Felhívtam őt, hogy vegye kezelésbe Taemint, mert én nem akartam már vele foglalkozni. Nagy nehezen elintézte a papírokat, cserébe nekem kellett felügyelnem egy párszor az unokahúgára, Yerimre. Annyi pedig belefért ebbe.

- Róla már hallottam. A legjobb kardiológus az országban - magyarázta, miközben felöltözött.

- Ezért lesz maga jó kezekben - zártam le a beszélgetést.

- Köszönök mindent, dr. Choi - felállt, majd mélyen meghajolt.

- Nincs mit. Viszontlátásra! - rápillantottam, és megpróbáltam mosolyogni. Taemin viszonozta a gesztust, aztán elsietett. Felsóhajtottam, majd nekiálltam rendet rakni magam után. Valahogy nem tudtam formás felsőtestét kiverni a fejemből. Egész nap az a kép kavargott a gondolataimban, sőt, éjjel azzal is álmodtam, hogy végigsimítottam rajta. Egyszerűen éreztem a puha bőrét, ami semmit nem változott középiskola óta. Egyértelműen rosszul aludtam.

***

Másnap, mikor reggel felkeltem, Juhyeon már a bibimbapot csomagolta nekünk.

- Jó reggelt - köszöntem neki. A lány szúrósan a szemeimbe nézett, majd dobozomat a kezembe nyomta.

- Kinek mi. Mit álmodtál?

A kérdése meglepett, főleg, hogy az ilyet sosem beszéltük meg.

- Taemin... - válaszoltam őszintén. A lány bólintott.

- Szuper! - sóhajtotta. Nem igazán értettem ezt az egész beszélgetést, így inkább megkérdeztem, mi is volt a probléma.

- És te? - ezzel kezdtem. Hátha erre akart kilyukadni.

 - Semmit, mivel az éjjel számtalanszol felkeltettél a rugdosásoddal, vagy a gigantikus kezeiddel. Ja, meg egyszer kirúgtál az ágyból - morogta, de azért halványan elmosolyodott. Tudta jól, hogy nekem "lelki és szerelmi bajom" volt, így most annyira nem is morgott ezért.

- Bocsi - összeborzoltam a haját, majd elrohantam felöltözni. Eddigre ő is elkészült, így el is indultunk. Ma el kellett engednem valakit. Az út csendben telt, a kórháznál letettem a kocsit, majd kiszálltunk, és besiettünk az épületbe. Gyorsan átöltöztünk, miközben végigbeszéltük, mikor is találkozunk a nap folyamán.

Mikor Juhyeon elment, én géphez ültem, és kinyomtattam Taemin papírjait. A nővérek szerint semmi gond nem volt vele, így nyugodt (és fájó) szívvel engedtem el. A lapokat olvasva megérkeztem a teremhez, de tovább már nem mentem. Az ajtóban egyszerűen megdermedtem.

- Szóval, mikor mehetünk? – a félreismerhetetlen hang, amelyik nemrég még köszönt nekem, most itt állt Taemin ágya mellett két bőrönddel. Ha bementem volna, akkor Lee Jinki, Taemin bátyja azonnal felismert volna, ezt pedig nem akartam.

- Amint dr. Choi hozza a papírokat – válaszolta az énekes. Ő még az ágyon ücsörgött nyugodtan, mintha nem igazán akart volna elmenni.

- Dr. Choi sokat késik…

- Pedig pontos ember. Mindig itt kezdett, és mindig pontosan reggel tízkor. Hihetetlen – magyarázta Taemin. Elmosolyodtam rajta. Tényleg mindig pontos voltam. Érte megérte a kialvatlanságom. Most is időben ott lettem volna, ha nincs Jinki, aki felismer, lebuktat, és ezért kínos helyzetbe hoz.

- Hát, most nem az. – sóhajtott Jinki – Ha már a Choikról beszélünk, valamelyik nap láttam Minhot. Köszöntem neki, de lehajtotta a fejét és elsietett.

Taemin felnevetett.

- Biztos nem akarja tartani velünk a kapcsolatot, ezért mindenkit kiiktat – mondta végül. Be kellett vallanom, ebben nagyon is volt valami…

Még hallgattam őket egy darabig, de ekkor felbukkant az én kedvenc legjobb barátom.

- Hát te? – kérdezte döbbenten – Gyönyörködsz Taemin volt ágyában?

- Csss – pisszegtem le – még itt van.

- Mert? – a lány értetlenül pislogott. Felsóhajtottam

- Nem merek bemenni. Ott a bátyja, és megismer.

- Menjek én? – kérdezte unottan, de már előre tudta a választ. Papírjait a kezembe nyomta, elvette az enyéimet, majd bement a terembe. – Jó reggelt!

- Jó reggelt! – köszönt szinkronban a Lee testvérpár.

- Dr. Bae vagyok. Sajnos Dr. Choi éppen… műt… igen… szóval én adom át a papírokat. Nagyon szépen javul az állapota. Dr. Ahn Chilhyun nagyon jó munkát fog végezni kontrollokon, és további jobbulást kívánunk! – mikor Juhyeon végigmondta a szövegét, átadta a papírokat.

- Köszönjük – Jinki elmosolyodott.

- Ezt odaadná esetleg dr. Choinak? Meg szeretnénk köszönni a munkáját - Taemin a barátnőmnek odaadott egy felbontott(!) dobozú felmosó vödröt.

 Igen.

Felmosó vödröt.

Hát én nem tudtam, hogy nevessek, vagy inkább sírjak-e kínomban.

- Persze. – Juhyeon egy rövid hezitálás után bólintott, majd elköszönt a két fiataltól. Gyorsan kisietett a teremből – Irány az orvosi, megindultak erre!

Időm sem volt reagálni, ugyanis a lány gyorsan megindult a termünk felé, így csak loholtam utána.

- Most komolyan egy felmosó vödröt kaptam egy milliomostól? Inkább ne adott volna semmit! – morogtam, miközben becsuktam magam mögött az ajtót. Nem szerettem hálapénzt kapni, egyszerűen rablásnak véltem, hiszen én nem borravalóért, hanem mosolyokért dolgoztam. De ha kaptam ilyet, akkor azért általában egy bizonyos összeget adtak nekem, nem felmosó vödröt.

- Engem is meglepett – a lány ledobta magát a kanapéra, miközben jót kuncogott az ajándékomon.

- Ráadásul fel van bontva – tettem hozzá, majd átvettem a dobozt, és kinyitottam azt. Abban reménykedtem, hogy legalább kék lesz ez a vacak, de sokkal inkább meglepett az, ami benne volt. A felmosó vödör csurig meg lett töltve 50.000-res wonokkal. A szám tátva maradt. Minimum milliomos lettem én is.

Juhyeon is csak némán pislogott mellettem, majd nagyjából húsz perc bámulás után megszólalt.

- Te belegondoltál abba, hogy ez minimum százmillió? És megkaptuk bónuszként a vödröt is… nagyon hálás lehet neked – mondta, majd belekukkantott a dobozba, ahonnan kiemelt egy levelet – Nézd, írt is neked valamit! Azt mondja… Kedves dr. Choi! Nagyon hálás vagyok azért, amit értem tett, hogy megmentette az életem. Tudom, hogy ez csak egy munka volt a sok közül, de nekem ez nagyon sokat jelentett. Sajnálom, hogy nem sikerült közelebb kerülnünk, de természetesen megértem. Remélem, ezzel az összeggel meghálálhatok mindent, hisz amit én kaptam, az felbecsülhetetlen. Köszönöm, Lee Taemin.

Ahogyan ezt hallgattam, elszorult a torkom. A kicsi énekes iszonyatosan rendes volt.

- Ez édes – motyogtam.

- Az biztos – biccentett Juhyeon.

- Túl sok ez a pénz – ráztam meg a fejem – vissza kellene adnom, de… nem fogom. Már soha nem fogok vele találkozni.

Juhyeon felsóhajtott, és megsimogatta a vállam. Taemin nagyon rendes ember volt, bár ezt a pénzt túlzásnak gondoltam. Csakhogy az énekest végleg elengedtem, és soha többet nem találkozom már vele. Vissza kell térnem a telefonom bámulására, miközben ő majd teljes erőbedobással fog táncolni. Pontosan úgy, mint eddig.